Dyas utolsó két nótájára sikerült odaérnem a Best of Marco Polo Fesztivál első estéjén. Kellemes meglepetés volt, egyáltalán nem ismertem ugyanis a csapatot, annyit tudtam róluk, amit a szűkreszabott honlapjukon elárultak. Azaz legfontosabb az előadás, a képek alapján pedig megtudtam, hogy hegedűs hölgy erősíti a zenéjüket.
Az előadásból elsőre annyi szűrődött le, hogy színpadon a hegedű, egy gitár, és az első sorban pogózik egy igen szakadt punk. Aztán pár perc múlva, mikor megláttam kezében a tamburint, leesett, hogy ő az énekes. A rengeteg színes szalag, ami lógott róla, első benyomásra ruhadarabnak tűnt, amikor viszont szétszerelésnél láttam közelebbről, inkább tűntek kábeleknek. Bizonyára szorosan kapcsolódott hozzá a zenekar többi tagja, hehe.
Zenéjük egyébként, amit ebből a két számból leszűrtem, folkos vonalon mozog, népdal szövegekkel, hangulatos, összeérett nótak voltak.
Idejük teltén, bónuszként pedig jónehány Dethroners taggal kiegészülve, doppal, (síppal, nádi hegedűvel 🙂 plusz két gitárral és hegedűvel jammeltek egyet a színpadon. Szerintem gyakorolták előtte, mert teljesen jól sikerült.

Miért van az, hogy egy népes szórakozóhelyen, rendszeresen elfogy a legdrágább sörön kívül az összes többi? Sanda gyanúm azt sugallja, hogy a hely tulajai is tisztában vannak a jelenséggel, sőt… Amúgy a belépőjegyről egy-két szót: csillivilli, profi vízjeles jeggyé változott, amin többek között vizuálisan az is fel volt tüntetve, hogy dinamitot és kanabisz leveleket tilos a jeggyel együtt tárolni.

Oh, Gire. Koncert közben szorgalmasan irkáltam a számcímeket, hogy pontos playlistet tudjak nektek adni, kedves Olvasók, de nem is az én formám lenne ha nem kevertem volna el valahova. Úgyhogy egy nagyjábóli beszámoló következzék hát.
Nem az Aranyhajnallal kezdtek, hanem a Nyártájjal, azt hiszem. Volt még a Bábel, az Eocén Expressz, az új nóta, az Őzek futása, az Éjmély. Ez utóbbival hangolgattak a srácok a koncert előtt. „De menni kell, halni kell mégis…” És nagyjából ennyi is, igen rövid koncert volt… a közönség vastapsára és lelkes visszázására még tűzhajából ismét feltörtek a négy fekete lovak, aztán a zenekar „nincs több számunk” -ra hivatkozva, a közönség mély sajnálatára tényleg befejezte a koncertet. Csalódottan felhangzott pedig az „ez nagyon jó volt, mégegyszer” idézet is, a korai időkből… 🙂
Amúgy hangzás rendben volt, nem ment el a dob a koncert közepén, mint áprilisban. Balázs rasztáitól megfosztva játszott, Tamásnak most sem sikerült felborítania a szintetizátorállványt, pedig ismét szorgosan próbálkozott vele.
Legjobbakat Tominak, Balázsnak és Zolcsinak az új lemezhez!