Brutal Assault 2008 – 2. nap


gf: A prágai Psychotic Despair reggel 10-kor indította a darálót, mikor a biztonságiak elvágták a szalagokat, vagy 80 ember vonult a színpad elé. Egészen elkapták a hangulatot már így kora reggel, egészen hallgatható a grindcore, amit játszottak. Az énekes a mély hörgést meg a kiosztós üvöltözős éneket tolta, a gitártémák sablonosak voltak, de ezt feledtette a látvány, ahogy őrült módjára fel-alá rohangál és ugrabugrál a csávó a színpadon.



gf: A szintén cseh Tisic Let Od Ráje hozta a legnépesebb és legvegyesebb színpadképet a fesztiválon: volt férfi és női ének, basszusgitáros, gitáros és szintis, egy csellós jány és persze a dobos. A zenekarban az éneket nem lehet tipikusnak nevezni, a ritka férfi hörgés mellett az ujjnyi vékony énekes lány károgott, mint a varjú, és a csellós lányzó pedig vezette az egészet, mély de tiszta énekhanggal. A szintetizátoros poszton egy fekete hajú csaj játszott, na őt azonnal lecserélném a zenekarban, a totálisan passzív hozzáállása nagyon kilógott a sorból, mindenki máson látszott, hogy nagyon élvezi, amit csinál. A fentiekből már sejthető, hogy extreme metalt játszanak, a férfi ének kicsit filth-es beütésű de szerencsére ritka, a dalok, amiket játszottak alapvetően gyors, pörgős témákat vittek, akadtak lassú kiállások, táncikálós betétekkel. A zenekarnak nemrégiben jelent meg a 3. nagylemeze, Waves címmel és ha fél méterrel arrébb állok, hát tuti betöri a koponyámat a 15 métert repült CD kemény műanyag tokja, ugyanis elszórt egyet a zenekar. Volt színpadi show is, a férfi énekesből kutyát varázsoltak, a károgós lányzó ráncigálta egy láncon és persze akadt művér is bőven. A „kutyus” egyébként minden dal között azt ordibáltatta a közönséggel, hogy hurrá, hurrá, a basszusgitárosról meg folyton a Haggard énekese jutott eszembe.
Extreme fanoknak kötelező!



gf: A kaliforniai Warbringer oldschool thrash metalt játszott és azt kell mondjam, nagyságrendekkel élvezhetőbbet, mint az előző esti Exodus. A profi gitárosok játékából áradt az energia és fura, de ők az elsők (és lehet az egyetlenek is?), akiknek az előadásáról nem találtam videót a youtubeon…


gf: A Grenouer Szentpétervárról érkezett, thrash/death metalt játszottak, a zenében még láttam fantáziát, de az éneket nem éreztem hozzá illőnek.

gf: A cseh Debustrol egy igazán idegbeteg intróval indított, volt benne sípolás, sziréna meg minden ilyesmi. Korrekt thrash metalt játszanak ők is és a diszkográfiájukat elnézve, bizony nem ma kezdték az ipart.





gf: A brooklyni A Storm of Light az egyike volt azoknak a bandáknak, akiket a leginkább vártam a fesztiválon, mégpedig azért, mert az énekes Josh Graham Neurosis tag volt korábban. Hárman művelik az egész projectet (?) és idén jelent meg az első nagylemezük. Hihetetlen nyugis arcok, nem kapkodták el a behangolást, attól féltem úgy járnak mint kb. 4 éve a Leukémia a Szigeten: az elnyújtott behangolás után nem marad szinte semmi idejük játszani. Gyakorlatilag a teljes műsoridejüket a beállásra szentelték, végigtekertették a hangosítóval az összes csuszkát. Persze ők ekkor már tudták, amit mi még nem: a következő banda, az Eths elmaradt. A zenéjük hallatán egyértelműen a Neurosis jut az ember eszébe, viszont talán egy fokkal kevesebb benne az elszállós, lassú rész. Minden bemutatkozás, fel- és közbekonferálás nélkül négy dalt játszottak el a fél órában, köztük a Vast & Endless címűt is. A doboson látszott, hogy meg van őrülve a zenétől, minden egyes a csapásnál az eget nézte és üvöltött, a beleélés az arcára olyan kínokat pakolt, mintha éppen feszítenék a keresztre. Mint említettem, hárman alkotják a zenekart, hárman is játszottak fel minden hangszert, így a szinti és az effektek playbackről szóltak a háttérben. A végén szó nélkül, bár egy apró mosollyal a szájuk szélén búcsút intettek a közönségnek, aztán mentek is lecuccolni.
Neurosis rajongóknak és szuicid hajlamúaknak kötelező!



emp: Mivel az első nap végén, olyan szinten sikerült lekarmolnunk az arcunkat, hogy csak na, így pénteken durván délben dugtuk ki az orrunkat a sátorból és mivel nem láttuk meg az árnyékunkat, így bátran ki is másztunk. Először óvatosan négykézláb, majd ahogy derengett, hogy mintha a főemlősök csoportjába tartoznánk, lassan két lábra álltunk és nekiiramodtunk a színpadok felé vezető mocsárnak. Az erdőben ismét, kicsit bizonytalanul varacskosdisznónak képzeltük magunkat, de ahogy megláttuk a többi élőlényt, felsóhajtva nyugtáztuk, hogy mégis csak emberek vagyunk.

emp: A Novembre Hudi barátom egyik kedvenc zenekara, így érdeklődve vártuk a kezdést, de sajnos nagyot kellett koppannunk, ugyan is a zene löttyedt tökre emlékeztetett, az énekes meg kb. mint ha a Megasztár előválogatásán elbukott túlkoros egyszeri rocker lett volna. Komolyan kínos volt hallgatni már a második számtól a programjukat. Bocs.

gf: Az olasz Novembre nem győzött meg, de az ő zenéjük amúgy is elég hangulatfüggő. Bár ez a gothic doom/death stílus kicsit csajos, vannak értékek a zenéjükben, pl. az első lemezen megjelent The Music abszolút sláger, viszont összességében úgy érzem, hogy lényegesen több dalt írtak, mint ahány jót. A koncerten az énekes viszont meg volt fázva, csúnya orrhangon énekelt, de a rajongókat azért ez nem zavarta.



gf: Hajjaj, All Shall Perish. Szerintem a metalcore stílust én soha nem fogom megszokni. A Nuclear Blast-os sztárbandának már a harmadik nagylemeze jelenik meg szeptember elején, ezt igyekezett most bemutatni a zenekar. Csapi komám megjegyzése szerint hamisak voltak a gitárok, szarul voltak behangolva, ő persze könnyen veszi észre az ilyeneket, hiszen már letöltötte az Awaken the Dreamers. A zenéjükről a szokásosat tudom leírni, mint amit erről a stílusról szoktam, technikás gitárok, ügyes szólók és borzalmas ének, ami cserébe hosszú távon még unalmas is. Volt Wall of Death és Circle Pit is, de a legviccesebb az volt, amikor az énekes az „everybody hands in the air” után nekiállta mutatni a közönségnek, hogyan kell jobbról balra, balról jobbra mozgatni a kezüket a fejük fölött. Mint az oviban.



gf: A Cephalic Carnage szívta meg először a nap folyamán, az ő produkciójuk közben kezdett el olyan szinten zuhogni az eső, hogy azt már csak a legelvetemültebbek bírták a színpad előtt, így aztán alkoholizmusba sodort az időjárás, a körülmények áldozata lettem néhány sör erejéig. A technikás grind/death metalt játszó banda egyébként a nap folyamán kétszer is fellépett, az esti koncertjükön állítólag valami doomos verzióban adták elő magukat.


emp: Az előbbi kezdés illetve a hirtelen jött zápor annyira elvette a kedvünket a kicsit másnapos ácsorgástól, hogy bemenekültünk egy sörsátorba regenerálódni és csak a The Berzerker műsorára dugtuk ki újra az orrunkat. Az ausztrálok sosem tudtak meggyőzni arról, hogy amit csinálnak az marha jó lenne. Ez most sem jött össze nekik. Irtózatosan eltorzított lábdob és pergő, zúgó gitárok, üvöltés és zaj. Semmi értékelhetőt, egy normális témát sem sikerült elcsípnem a zenéjükből. De legalább ők marhára élvezték.

gf: A Sworn Enemy a szakadó eső miatt teljesen kimaradt, az ausztrál The Berzerker viszont csak kimozdított. Az egy jóideje már maszkok nélkül koncertező zenekar aktív műsort nyújtott, igazi fanatikusként mozgott mindenki a színpadon. A triggerezett lábdobbal kalapáló dob mellett indusztriális háttérzajok jellemzik a “barátságos” nótáikat és egy csomó dalnak van saját kis intrója is, mely többnyire valami filmbevágás. Bár évek óta nem hallgattam a zenéjüket, meglepően sok régi dalt felismertem, volt a Cannibal Rights, a Reality és a zseniálisra sikeredett Forever az első lemezről, illetve a No One Wins a Dissimulate-ről. Valamelyik dal után Luke a hamarosan megjelenő új lemezről beszélt, illetve arról, hogy bekaphatja az összes kiadó bőnyállal, és az album már csak mailorderrel lesz elérhető, közvetlenül a zenekartól.


gf: Bár a Firebox kiadó egy időben mással sem foglalkozott, csak a finn Swallow the Sun-nal, az én életemből mégis teljesen kimaradt. A Twin Peaks főcímdalával indították a koncertet, mely gyerekkorom kedvenc filmsorozata volt, és bár a stílust is kedvelem, amit játszanak, mégsem éreztem át igazán a bulit. Kissé frusztrált a feltűnő hasonlóság a dán Saturnus zenéjével is…

emp: A Swalow The Sun olyan zenét csinál szerintem, ami inkább otthon, megfelelő hangulatban tud igazán magával ragadni. Itt, főleg a The Berzerker után majdnem sikerült állva elaludnom. Egyébként hozták rendesen a begyakorolt tipikus finn love / death rock pózokat, az énekes meg a szövegeknek megfelelően nagyon szomorú volt…



gf: Visszamentem a kocsihoz valamiért és arra eszméltem fel, hogy már a Primordial játszik… persze, mint kiderült, sokat nem vesztettem, a Despised Icon-t teljesen elmosta az eső, a Soilwork meg… hát akkor meg globális filmszakadás lehetett egész Jaromerben. Stench még arra sem emlékszik, hogy fényképezte ezeket a Despised-ról:



 



gf: A Primordial néhány éve az Orphaned Land-del koncertezett nálunk a Wigwamban. Ott elég kiábrándító volt a dolog, a kopasz énekes betolt a színpadon egy üveg whiskeyt fél óra alatt, összevissza köpködött, fröcsögött belőle a cunami. Szerencsére ilyen most nem volt, viszont úgy érzem a The Gathering Wilderness-szel túl magasra emelték a mércét, soha nem tudják már túlszárnyalni, vagyis innentől tök fölösleges minden… A The Coffin Ships az előbb említett albumról pl. egyértelmű orgazmus.

emp: Itt egy kicsit teleportáltuk magunkat és már csak a Primordial-ra értünk vissza. Arra is nehezen, habár mondtam a többieknek, ha lemaradunk róla, akkor úgy rúgom tökön őket, hogy kánonban fognak King Diamond témákat énekelni egész este. Szóval odaértünk és nem is kellett csalatkoznom. Iszonyatos erővel hömpölyögtek a jobbnál jobb számok, amiket az énekes srác meglehetős átéléssel adott elő. Olyan szavak futottak át az agyamon az előadást figyelve, mint az őserő, földanya, tisztelet, büszkeség, tisztaság.

gf: Az „új” lemezes Heathen Tribes-ról született egy egész jó felvétel is:






emp: Energiával, erővel feltöltődve átmásztunk a szomszéd színpad elé, hogy megnézzük a nagy őskövületnek számító Entombed programját. Mivel nem nagyom ismerem a munkásságukat és magamban még mindig Primordial-t dúdolgattam így nagyjából el is ment mellettem a koncert, mint a hat húszas gyors és furcsán a gondolataimba merülve nyugtáztam, hogy vége a shownak, fordulni kellene 90 fokot, hátha a Behemoth jobb lesz.



 




 
emp: Na a Behemoth tipikusan az a zenekar, akinek a koncertjét látni kell. Igazán látványos, maskarás, díszletes, tűzfújós színpadképük nagyon hozta a plussz hangulatot. Aprítottak is rendesen, volt energia a zenében ezerrel és úgy tűnt, hogy ők is élvezik. Még kedvem is támadt újra meghallgatni a lemezeiket, pedig otthon nem nagyon pörög a lejátszóban. Volt egy Cseh legenda vendégénekes is az otthoniak nagy örömére, aki röhejesen volt kifestve, úgy nézett ki mint egy dagadt, öreg szerzetes és végig papírról olvasta a szövegét. Már amikor sikerült neki, egyébként jól hallhatóan sokszor halandzsázott. Biztos nem volt ideje azt az egy szem nyavalyás számot megtanulni. Szar volt, na.


gf: A legnagyobb pózer banda Lengyelországban egyértelmű, hogy a Behemoth, viszont, amit és ahogy művelnek a pódiumon, az vitathatatlanul lenyűgöző. A zenészek profik és végig headbangelik a koncertet, olykor a dobos is beszáll, pedig nem egyszerű témákat tol ő sem. A 2004-es Demigod óta a show végére előkerül Nergal álarca is, elég színházias lesz tőle az előadás. Erről a lemezről a címadón kívül több dalt is játszottak, de visszakanyarodtak a régebbiekhez is. A hangzás jó volt, Nergal viszont öregszik, lihegett és perceket dumált a koncertek között a káoszról meg ilyesmiről. De nem csoda, egy évben ők se hiszem, hogy két hónapnál többet kihagynának a koncertezésből ennek ellenére Katának, akit Behemoth fanatikusként ismertem meg, mégis csak most sikerült először megnézni őket… Hehe, bocs Kata 😉





gf: Stílusban éles váltással jött a melankolikus doom-ot játszó, de valószínűleg senki számára bemutatásra nem szoruló Anathema. Sajnos a Berzerker-es interjú miatt pont nem tudtam megnézni belőlük többet az első 5 percnél, pedig az ígéretesen indult, de legalább az interjú jól sikerült, hamarosan olvashatjátok. A kezdő nóta természetesen a Fragile Dreams volt, jól szólt a zenészek pedig tele voltak erővel. Hogy őszinte legyek, féltem ettől a koncerttől, mert az új Hindsight lemezük, amelyen akusztikusan adják elő a régi dalokat, olyan lagymatag lett, hogy az már majdnem ratyi. A Youtubeos videók alapján előadtak egy Metallica feldolgozást, mégpedig a Master of Puppets-es Orion-t. A behangolás közben hallottam a Natural Disaster-en éneklő csajt, viszont nem volt a színpadon, gondolom magnón hozták magukkal, de a bécsi koncertjükön még ennyi sem volt… Sanszosnak érzem, hogy egy jó buliról maradtam le, hát ez van.

emp: Behemoth után viszont totális felüdülésként érkezett az Anathema, akiktől először kicsit féltünk, hogy egy ilyen felhozatalban nagyot fognak hasalni, de olyan szintem már a nyitószámmal a zsebükben volt a koncert, hogy alig akartam hinni a fülemnek. Igazi mini best of volt a program, a hangzás kifogástalan és mi végig énekeltük a bulit az első perctől az utolsóig. Danny igazán jókedvűnek látszott, végig a kezében volt a vezetés. Igazi művész rock star benyomását keltette. Olyanét, akiért lehet lelkesedni olyanét, aki elérhetetlennek tűnik, de mégis nagyon emberi. Ja, gf kolléga, megnyugtatlak, hogy a Natural Disaster-es szám alatt énekesnő bizony volt és úgy énekelte végig a számot, hogy szem nem maradt szárazon! Az említett rock starságról meg csak annyit, hogy koncert után Danny ott ivott pár csajjal az egyik sörsátor kellős közepén…




gf: Megvallom őszintén, volt annakidején egy sikítozós Cradle of Filth időszakom, mára nemhogy kinőttem, még a koncertjükre se voltam kíváncsi, úgyhogy a másik oldalon a Neurosis-os készülődést szemléltem, ahol már ekkor sem lehetett 20 centit lépni semerre. Egy punk csávó mögöttem a kivetítőt bámulta és rázta a fejét végig a szeméből látszott, azt se tudja, hol van, próbálták is neki megmagyarázni, hogy a Neurosis valószínű nem fog tetszeni neki, de nem akart lekoccolni. A Dusk and Her Embrace és az Evil Made Flesh-t játszották Dani-ék, aki egyébként úgy ugrabugrált fel-alá a színpadon, mint egy beszívott kis törpe. A többi dalra nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy már igen türelmetlen voltam velük szemben és alig vártam, hogy elköszönjenek.

emp: Jajjaajjaj, jött az általunk csak mérges óvodásnak hívott Dani Filth és csudamókás zenekara. Elnézést a fanoktól, de amit ez a zenekar művelt, az számomra teljes egészében kimeríti a szánalmas kifejezés lényegét. Amint elkezdett a srác ezen a kappanvisító hangon lefetyelni, menekültünk vissza a sörsátorba, mert félő volt hogy kilötyög a sörünk a nagy röhögéstől…






emp: A Neurosis műsorát viszont már semmi pénzért sem szalasztottuk volna el. Szerencsére a Cradle rajongó tömeg ahogy jött, úgy el is tűnt, így kiváló pozícióbol tudtuk figyelni a srácok műsorát. És igen! Volt kivetítés. De még milyen. Minden pillanata összehangolva a live előadással. Képmontázsok, égő erdő, kidőlő fák, futó farkas, emberi szem negatív fekete fehérben, majd a szám felénél nagy leállás, a zenében egy csavar és elindult simán fekete fehérben a videó visszafelé. Hát beszarás volt. Engem teljesen letaglózott, csak néztük és néztük és úgy repült el az egy óra, hogy fel sem fogtuk. A hangzás kristálytiszta és iszonyatosan mély volt. Minden basszus puffanás mellbe ütött, mintha nem lett volna elég a kivetítőn érkező kódolt adás. A Neurosis műsora egy tökéletes audio-vizuális sokkterápia volt.

gf: A Neurosis fellépését vártam a legjobban az összes közül, lehet pont ez volt a baj, megváltást akartam és extázist, ezzel szemben arra jutottam, hogy unatkozom: túl sok a lassú, leállós átvezető rész. Lemezen hallgatva ez persze nem tűnik fel, mert az ember közben mással foglalkozik. Szerencsére a kivetítőn egy hozott műsort adtak, amin mindenféle beteg ábrák, képek, felvételek rohantak, a vágás pedig tökéletesen követte a zenét, annak változásait. Egy jó zúzós beindulós pszichés résznél ismét előjött a farkas motívuma, ezúttal viszont vicsorogva támadt és tépte le az arcunkat. Most, hogy írom ezt a beszámolót és nézem, hallgatom közben a Given to the Rising-ot, elbizonytalanodtam, hogy lehet mégsem volt ez olyan lapos…





gf: A napot a norvég 1349-cel zártam. Nem szeretem a zenéjüket és valamilyen rejtélyes oknál fogva nem a Frost ült a dobok miatt, így a marék cseppnyi vonzerejét is elvesztette számomra… emp viszont nagy fan, olvassátok az ő szavait:

emp: Na igen. Akkor a beszámoló az 1349-ről… Igazán vártam a srácokat, elsősorban Frost miatt, de sorban, az egyik csalódást követte a másik. A legnagyobb csalódás az volt, hogy nincs Frost. Ezen annyira leakadtam és elvette az egésztől a kedvem, hogy igazán erőt kellett magamon venni, hogy ne hagyjam faképnél őket. Aztán a gitárok kásák voltak, egy mukkot nem értettem az egészből a dob meg úgy szólt, mint a Behemoth alatt, iszonyat élesen, széttriggerelve ami annyira illett egy black metal zenéhez, mint tehénre a búvárruha. Így a koncert felénél tüntetőleg hátat fordítottam a színpadnak és elbotorkáltam a sátrunkhoz, majd úgy ahogy voltam el is aludtam.

április 03.,
május 04.,
május 05.,