A Biohazard koncertjét nagyon vártam. Az egy dolog, hogy a klasszkius felállás különleges ízt adott ennek a turnénak, de nekem eddig ilyen-olyan okoknál fogva sosem sikerült élőben találkoznom a csapattal, habár több alkalommal is jártak már nálunk. Ezen kívül a State of… lemezüket anno rongyosra hallgattam, hisz ezzel ismertem meg a bandát. A kazettát még a Szüleim hozták be a laktanyába ’94-ben…

Szóval ez nekem valahogy jobban bejött, mint az überkultikusnak számító Urban Discipline. Aztán a No Holds Barred koncertlemez után már annyira nem követtem az eseményeket, minden lemezt meghallgattam persze néhányszor, de nem kapott el annyira egyik sem.

Nos, amikor eljött a nagy nap, kicsit késve sikerült odaérnem a Dieselbe. Ezúton kell elnézést kérnem a Penalty Kick-től, a műsorukról sajnos lemaradtam. A Mantra is játszott már, de nagy valószínűséggel náluk csak egy-két dalt nem hallottam. A trió igencsak jól szólt, az idén kiadott Akarom látni c. lemezükről játszották a Magányom édes ízét (véleményem szerint a lemez legjobbja), aztán a Ébredj fel!, a Tűztánc az OM-ról.

 

A Tetteim súlya korongot pdig két nótával is megidézték: hallhattuk a súlyos szövegű Mama, én szeretlek-et meg a Lélekgyilkost valamint a szintén kedvenc Itt járt Brooks-t. A csapat a trió felállás ellenére sem tűnt elveszettnek, Vijaya Gouranga das gitáros mozgott rendesen, a többiek meg ugye eléggé helyhez voltak kötve.
Harmadikként a Cadaveres legénysége vette birtokba a színpadot. A felállásuk speciálisnak is nevezhető a dob plusz perka miatt. Azt hiszem utoljára a Soulfly előtt láttam a bandát még 2006-ban, azóta csak a lemezen követem az eseményeket, bár be kell valljam az új anyaghoz még nem volt szerencsém. A bulin vegyesen játszottak a friss Evilution-ről meg a Soul of a New Breedről. Náluk már mozgásban sem volt hiány, legkevésbé talán a Kovács Lacit helyettesítő Vörös Attila (Helldustry, Remembering The Steel) mozdult meg, a többiek viszont felszántották a színpadot.

Amiket tuti játszottak: Unholy Spirit, Seventh Heaven, meg Elixir. A legnagyobb sikert pedig a záró Soul of A New Breed aratta. Körmi igen közvetlen volt, de látszott az egész bandán, hogy megtiszteltetés számukra a Biohazard előtt fellépni. Nem is vallottak szégyent. Az új lemezhez pedig kedvet csináltak.

Ezután elkezdődött az átszerelés. Úgy 22 óra tájban felhangzott az intro és a csapat felsétált. A leglelkesebbnek talán a vissztért Bobby Hambel tűnt. Aztán nekiugrottak az első nótának, amit lenyomtak ugyan, de Evan cuccánál volt valami gond. Gerjedt is valami, ráadásul a kontroll sem volt az igazi. A technikusok próbálkoztak, de a közönség megdöbbenésére a csapat levonult a színpadról. Aztán némi molyolás a cuccal, visszajöttek, de végig nem voltak elégedettek a technikával. Egyszer-egyszer komolyan veszélyben voltak a technikusok… Persze a közönség Biohazard dalokra volt éhes, Billyék pedig játszani akartak, szóval a technikai jellegű problémák ellenére olyan zúzdát zúdítottak a
nyakunkba, hogy csak lestem. Természetesen nem okozott meglepetést, hogy kizárólag az első három lemezről játszottak. Így olyan klasszikus dalok sorjáztak, mint a Five Blocks To The Subway, a Love Denied, a Black And White And Red All Over, az Urban Discipline, a Down For Life illetve a Bad Religion We’re Only Gonna Die-a vagy a Wrong Side Of The Tracks.

 

Az biztos, hogy kezdetekben, amikor felröppent a hír a nagy összeborulásról, sokan gondolhattak arra, hogy a piszkos anyagiak is közrejátszanak, viszont aki a Dieselben végigélvezte a műsort annak sok kétsége nem lehet afelől, hogy a szívüket leleküket tették bele a produkcióba. Ezt véleményem szerint nem lehet kizárólag pénzért csinálni. A színpadi akcióban elsősorban a két gitáros jeleskedett. Nem
nagyon volt olyan része a színpadnak, ahol ne jártak volna. Persze Evanról sem lehetne azt mondani, hogy földbe gyökerezett lábbal tolta volna. És persze ott volt Bobby “védjegyszerű” forgása.

 

A közönség lelkesedése sem ismert határokat. Igaz, Evannak nem igazán sikerült a circle pitre bírnia a népet, illetve csak próbálkozásig jutott a dolog, ellen pogo meg közönségszörf volt rendesen. Ez utóbbit még Billy is kipróbálta. Ami még pozitív volt számomra az a biztonságiak hozzáállása. A színpad elé besodort delikvenseket lesegítették és simán kiterelték. Aztán abból sem volt probléma, amikor a csapat a rajongókat a színpadra invitálta. A Bio tetkós úriembernek meg egész biztosan életreszóló élmény lesz, hogy Billy a nyakába vette. Igaz, a landolás kissé keményre sikerült.

Nagyjából egy óra nettó játékidő után elbúcsúztak, megköszönve a magyar rajongók szeretetét, aztán némi biztatásra még visszatértek és megkaptuk a Punismentet, ami nélkül ez a koncert elképzelhetetlen lett volna. Ha az emlékeim nem csalnak eltolták még a Hold My Own-t aztán ismét elbúcúsztak. No ekkor szerintem már senki nem számított arra, hogy a csapat még előkerül. Pedig a közönségnek sikerült
visszacsábítania Őket egy körre. Itt Evan basszusgitárját a technikus vette kézbe, Ő pedig a How It Is alatt csak a mikrofont “kezelte”, s meg is “fürdött” a rajongók “tengerében”.

Mindent összevetve, a bandát övező hatalmas kultusz ezzel a koncerttel csak erősödött minden technikai jellegű probléma ellenére is.
Köszönet a Hammer Concerts szervezőinek, hogy elhozták Nekünk a Brooklyn-i brigádot. Én pedig köszönettel tartozom, hogy ott lehettem.

Szerző: Győr Sándor 2008. november 23.