Repül az idő… mintha tegnap lett volna a cikk főszereplőjének, a Sear Bliss zenekarnak a 10. születésnapja az E-Klubban… és nem, tegnap a 15. volt, az Avalonban. Eseménydús volt ez az öt év a szaváriai banda életében, megjelent két nagylemez és egy DVD, na meg néhány bónusz dalos újra maszterelt régi korong is elvileg. De ami a legfontosabb, a csapat leszerződött a híres angliai Candlelight Recordshoz, és azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy szerencsére már nem csak a Pokolgép és az Ektomorf nevét ismerik a keményebb csapatok közül külföldön széles körben.

Mivel az este egyedüli fellépői voltak, csak az este 10-es különbusszal indultam. 11-en voltunk rajta: tudtam meg a biztonsági ember és a főnökség között zajló telefonbeszélgetésből. Kint viszont voltak már szép számmal, nagyjából 400 főre saccolom a hallgatóságot.
A csapat 22:35-kor egy jó adag füst társaságában lépett a színpadra, volt egy kis pirotechnika is, bevillanó fényözön, ezt csak néhányszor sütötték el (nem is bánom, majd megvakultam tőle) és valami túlméretezett csillagszóró dobta fel a látványt az árokból.
A setlistet tekintve időutazásban volt részünk, fordított kronologikus sorrendben repítettek minket a 2007-es The Arcane Odyssey-től vissza 1995-ös The Pagan Winter demóig. Hogy őszinte legyek, az utolsó kettő sorlemez nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, így az első három számnál egy kicsit esetlenül nézelődtem, nem tudtam azonosulni a dalokkal. A zenekar külső szemmel nézve kicsit nyúzottnak tűnt az elején, tivornyázás lehetett előző este, hehe. Nagy András énekes/basszusgitáros mindig a beképzelt rockandrollsztár benyomást kelti bennem, ez most se volt másképp, pedig interjúk és beszélgetések alapján tudom, hogy teljesen közvetlen figura. Ami a hangzást illeti, nem lehet okunk panaszra, voltak persze apró bakik, pl. Pál Zoltán harsonája volt, hogy nem szólt, vagy besípolt a dolog, de ezeket mindig pillanatok alatt javították a kihangosító pult mögött. Azon tűnődtem közben, hogy mikor láttam utoljára a zenekart billentyűssel együtt játszani, mióta megy a szinti samplerről koncerteken, de nem jöttem rá a válaszra…
Mikor felhangzott a Birth of Eternity madárcsicsergős felvezető intrója, rögtön beugrott az előző szülinapi koncert, ott adták elő az akkor még lemezen meg nem jelent dalt, amely után napok múlva is ez szólt a fejemben… Remek nótáról van szó ugyebár, ráadásul azon a bulin Csihar Attila vokálját hallhattuk a refrénben. Hihetetlen egy figura ő, látszólag világát sem tudta, mégis úgy énekelt, hogy az embernek borsódzott tőle a háta.
A Forsaken Symphony lemezt ritkán veszi elő a zenekar (apropó, mi ennek az oka?), most két dalt toltak el róla, a She Will Return-t és az Eternal Battlefields-et. Az előbbit, mely egyik kedvencem a lemezről, úgy emlékszem nem hallottam még tőlük élőben, illetve a The Hour of Burning-et vártam volna, de ez ugye nem kívánságműsor, hehe. És azt hiszem, ezt játszották anno az Orphaned Land előtt a Wigwamban…
Ugorjunk a The Haunting-hoz, erről a Tunnels of Vision és a Soulless került terítékre. Különös, melankólikus hangulatú lemez ez, ezt se nagyon szokták erőltetni koncerteken. Mikor a Kiskece lányom (amely egyébként elég élesen, szinte sípolásként szólt, fura volt) betétet meghallotta, egy szöszi úgy viharzott előre, hogy rajtam kívül még vagy három embert felborított. Valószínű ez volt az egyetlen ismerős dallam számára az este, de kegyetlen az élet mint tudjuk, nem hosszabb a rész 15 másodpercnél, fél perc múlva már jött is ki szegény. De azért blokkolnám…
A 95-ös demóról a The Pagan Winter és a Twilight hangzott el. A cím és napfényes ausztrál óceán part ellentmondásának románcából született klisés szövegek ellenére is remek dalok ezek, mint ahogy ezt a Marduk-kal közös Európa turné is bizonyította. Tudom, hogy hülyeség, mert az ember és ezáltal a zene is változik, és ez így is van rendjén, de ez az a fajta érzés, hangulat, amit én hiányolok az újabb anyagokról…
Kb. éjfél lehetett, a zenekar egy rövid szünetet konferált be, hogy aztán majd egy bő 10 perc múlva a megígért eredeti felállás léphessen színpadra. Hatalmas baklövés lett volna nem az In The Shadow of Another World-del indítani, minden kétség kívül ez a Sear Bliss legzseniálisabb nótája, ami valaha született (mint ahogy az 1100 Years Ago pedig az abszolút közönség/koncertkedvenc). Hallottam már élőben a dalt, most viszont volt idő a hosszabb intrójához is. Fényeffekt ismét, közben megkaptam a sörömet is az egyik mosolygós pultoslánytól, szemügyre vettem hát a színpadképet is: egyedül András volt az eredeti bagázsból, a 15 év alatt mindenki lecserélődött… Barbarics János gitáros, corpsepaintben Csejtei testvérek, Szűcs Gergely trombitás, illetve ő előtte volt még valami üstdob féle is, illetve a művésznevet használó Winter a szintetizátorok mögött. Pontosabban előtt, mert végig háttal játszott a közönségnek. Róla bár azt hallani, hogy kisfröccsöző ember lett, azért az underground zenei vonalon mindig villant valamit, mint pl. legutóbb a Forest Silence nagylemez.
Eljátszottak még egy demós dalt, az Ancient-öt talán, nem emlékszem pontosan, aztán jött egy színpadias vissza-vissza és az Oh My Lord… erre a dalra visszatért minden tag, dobokhoz visszaült a Schönberger fickó, Csejtei Zoltán pedig átvette a mikrofont, igazi beleéléssel énekelt, az 1100 éves reinkarnációja bizonyosan Koppány mellett harcolt 🙂
Köszönet, viszlát, egy hosszabb vastaps, vissza-kántálás után meglepetésemre tényleg visszatértek, mondta is András mielőtt rázendítettek a Twilight-ra, hogy ez bizony nem volt betervezve, amit az is bizonyít, hogy az egyik hangosítós ember már elkezdte felszedni a padlóhoz szikszalagozott kábelköteget.

Összességében úgy gondolom, akinek fontos a zenekar, az úgyis itt volt, aki nem tudott eljönni az a különleges, eredeti felállásos félórát sajnálhatja igazán. És ez az oka, hogy lesz még egy Sear Bliss DVD-m…