Metallica – Volbeat – High On Fire

A Metallica számomra (mint gondolom sokunknak) alapbanda. Lehet fanyalogni az utóbbi évek Velük kapcsolatos történésein, sőt meg tudom érteni azt is, ha sokan nem tudnak azonosulni a frissebb, vagy talán helyesebb azt mondani, hogy az utóbbi időszak lemezeivel. Meg a köréjük szerveződött üzlet is elgondolkodtató, azon is lehet fanyalogni. Mindent egybevetve viszont azt kell mondjam akár a zenészekre, zenekarokra, akár a rajongókra gyakorolt hatásuk miatt megkerülhetetlenek. És a véleményem az, hogy a zenekart élőben egyszer (legalább) látni kell.

Most láttam Őket. Ilyenkor a koncert után persze megjelenik a sok vélemény a világhálón. Pro és kontra kifejti a véleményét a koncertlátogató közönség. Most én is írok pár gondolatot, aztán vagy egyetértetek vagy nem…


Ott kezdem, hogy kora délután még erősen rezgett a léc, hogy milyen időt fogunk ki. Hisz nálunk du. 3 és 4 között jókora eső volt. Aztán az égiek a kegyeikbe fogadtak, szerencsére.

A péntek délutáni forgalomnak köszönhetően nem volt egyszerű bejutni a városba (megjegyzem hazafelé is araszoltunk egy darabig), ráadásul attól függetlenül, hogy a beléptetés jól haladt sorban álltunk egy jó ideig. Így a nyitóbanda műsorának első feléről sikeresen le is maradtunk.

Azt lehet tudni, hogy egy ilyen kaliberű név előtt előzenekarnak lenni inkább reklámértékkel bír, mintsem hálás feladat. Tudható, hogy minden a főbanda körül forog, s a bemelegítés hálátlan feladata még erősen visszafogott technikai (értsd a hangzás enyhén szólva sem az igazi) lehetőségekkel párosul. Az elsőként fellépő High On Fire ennek megfelelő lehetőséget kapott. A hatalmas színpadon küzdöttek becsülettel, de ahhoz nem kell különösebb szakértelem, hogy megállapítsuk, ez a zene intimebb közegben, klubbulin tud érvényesülni. Mondjuk annyira nem is ismerem a triót, hogy ez alapján mondjak véleményt (a friss lemezük egyszer lepörgött, de annyi).

Másodikként a szinte hazajáró dán Volbeat jött. (Márciusban voltak a Dieselben.) Őket mondhatom, hogy egész jól ismerem, mégis ez volt az első találkozásunk annak ellenére, hogy, – mint azt a frontember Michael Poulsen is megjegyezte – már ötödször jártak nálunk. Valahogy nem sikerült ezidáig összefutnunk, amit az itteni szereplésük alapján még jobban bánok.


Azért náluk már javult a hangzás is, meg akcióztak is a színpadon. A közönség egy része, azért tisztában volt a dánok munkásságával. Ráadásul egyértelmű, hogy best of programot toltak, s mondhatni egész jól is szóltak. (Talán nem véletlen, hisz a hírek szerint jól összekomáztak Hetfielddel…)


Volt Guitar Gangsters & Cadillac Blood, Sad Man’s Tongue, I Only Wanna Be With You többek között. Poulsen közvetlen volt, ahogy azt a koncertbeszámolókból ismerhetjük. Látni kell Őket klubbulin mindenképp.

A Metallica kissé megváratta a népet. Függetlenül a viszonylag gyors átszereléstől. Ezért aztán a várakozás alatt még hullámzott is a tribün. Aztán jött a szokásos Morricone-s koncertintro, a kivetítőn részlet A Jó, a Rossz és a Csúf c. westernből (The Ecstasy of Gold), s kezdetét vette amire több tízezren vártunk hosszú évek óta.
A hangzásra lehet panaszkodni, de a kezdés akkorát szólt, hogy csak tátottam a szám. Ahol ültem, nem mondom, hogy csúcs volt, de azért lehetett hallani rendesen. Én pedig nem szeretem különösebben ezt elemezni, mert nálam nem kizárólag ez a fokmérője egy bulinak. Arról is lehet beszélgetni, hogy ki mit rontott, hogy Lars nem csúcsdobos (amit például Ő maga is elismer), s a melyik nóta maradt ki, s miért ezt játszották helyette. Hogy nagyon ne menjek bele, miért is nem tetszhetett vagy hagyhatott hiányérzetet egyesekben a buli. (Az olyan véleményekkel pedig, hogy kevés volt a piró meg végképp nem tudok mit kezdeni…)


Én viszont azt mondom – s talán a közönség egy jelentős hányada egyet is fog érteni velem -, hogy szórakozni mentünk, s sokat jelentett az, hogy hosszú idő után ismét láthatjuk a Metallicát Magyarországon (sokan ráadásul először). S ez a tény még a hibákat is felejthetővé teszi.
Szóval az intro után rögtön visszarepültünk 1984-be a Creeping Death/For Whom The Bell Tolls kettőssel, s a Ride The Lightning lemezt később is megidézték a Fade To Black-kel.
Mondjuk a Death Magnetic lemezes blokk (That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes) kicsit kevésbé ragadott magával, főképp így egymás után volt „tömény”. Persze egy 2008-as lemeznél már nem lehet arra hivatkozni, hogy az új, ismeretlen nótákat nem kéne annyira erőltetni. Vagyis lehet, csak furán venné ki magát. Nem is teszem, de az igazság az, hogy annyira nem kapott el az a lemez, hogy kívülről fújjam.


Jobban tudtam örülni az olyan „fekete lemezes” nótáknak, mint a Through The Never, a Sad But True, az Enter Sandman vagy a Nothing Else Matters. (Lehet itt divatrockkerezni is akár, ezek akkor is megkerülhetetlen dalok.)
Nagyon tetszett még a One (függetlenül attól, hogy Lars Ulrich mekkorát hibázott!), hisz a lemezen/klipen is hallható bevezetővel adtak elő. Itt aztán volt robbanás, lángnyelvek, tüzijáték, amit akartok, nekem nem volt hiányérzetem.


A ráadásban pedig egészen a debütáló lemezükig repültünk vissza az időben a (Diamond Head feldolgozás)Helpless mellett megkaptuk a Motorbreath-t és a Seek and Destroy-t is.


Hogy ne csak a programot elemezzük, azt mindenképp el kell ismerni, hogy profi koncertet kaptunk (a hibákkal együtt is), és már nem is szabad mást várni, mint egy precízen felépített előadást. A hatalmas, két szintes színpadot azért Lars kivételével mindhárom gitáros bejárta, tetszett, hogy ennek megfelelően volt mikrofon mindenfelé. Hetfield hangja szerintem mit sem kopott, igaz sosem volt egy pacsirta. Az meg, hogy a ritmusozása tanítanivaló, rég köztudott. Kirk inkább magának játszott ezen az estén, de hát kinek nem lehet rosszabb napja (persze ez csalódás, de ha belegondolunk hányszor játszhatta már ezeket a nótákat), igaz mi meg ki voltunk éheztetve. De hát ez (is) a szép a koncertre járásban, nem? Az „új fiú”, a basszer Robert Trujillo pedig tökéletesen beilleszkedett, sőt talán a legaktívabb volt a koncerten. Lars pedig sokszor felállt a dobok mögül, hogy fokozza a hangulatot, csak hát nem egy Portnoy, aki király dobos, s emellett még a mutatványaival is fokozza a hangulatot. Azt még meg is értem, hogy felróják Neki. Mondjuk engem különösebben nem zavart.

Összességében elégedetten távoztam, soha rosszabb koncertet, s talán nem kell újabb tizenegy évet várnunk.

Hatalmas köszönet illeti a LiveNation-t, hogy ott lehettem!
A fotókért pedig a concertphotos.hu gárdájának szeretnék köszönetet mondani.

Metallica – Volbeat – High On Fire (1 komment)

  • lickmyleftball lickmyleftball szerint:

    Teljesen egyet értek veled!!Ugyanez a véleményem nekem is erről a remek eseményről!!Nagyon vártam már,ez volt az első Metallica koncertem és nem csalódtam!!Minden megvolt amit vártam!! (b) m/
    Remélem minél hamarabb vissza térnek hozzánk!! |-D

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.