Aki nem tudná: a Rockmaraton 10 éve kerül megrendezésre a Pécs melletti Malomvölgyi Arborétumban, ennek örömére, és mert idén Pécs lett Európa Kulturális Fővárosa, a fesztivál minden eddiginél hosszabb, nagyobb, olcsóbb volt, 3 színpadon rengeteg fellépő, köztük sok külföldi – a reklám szerint ajándékfesztivál.
Szkeptikusként indultam neki az egésznek, aki legfeljebb annyit hitt el, hogy tömeg lesz; éppen ezért nem kapunyitásra, csak az engem érdeklő koncertekre érkeztem ki a nulladik napon. A táj annyiban változott, hogy a kökényiek kezdik feltalálni magukat, volt már egy udvarban gyrosos, valaki meg jó 100 méterre a bejárattól felállított egy kis sörsátrat. Amúgy minden a szokásos: sötétruhás alakok mindenhol, az ég kék, a fű zöld, a sörért a sor mérsékelten hosszú. Ekkor szereztem be a karszalagom (alig kellett várni, és végre nem papír!) és a programfüzetet is, ami a szúnyogok elhessegetésén túl kb. semmire nem lett jó. Az egy dolog, hogy gondolom már kinyomtatták őket, mire kiderült, hogy se Rotting Christ, se Pro-Pain, se Balfor, se Bilocate nem lesz, de ha valaki csak ebből a kétlapos vacakból akart informálódni, jó eséllyel lemaradt a kedvencei feléről.
A nulladik napon 6 pécsi vagy Pécsen jól ismert zenekar szórakoztatta a közönséget; olyanok, mint a Woodiez, akik a Hooligans előzenekara voltak áprilisban; vagy az ismert magyar metál számokat játszó Triton (Pokolgép, Ossian) és Siberia (Omen, Akela). Bemelegítésnek jó volt, estére simán betelt a Rockerek.hu sátor, másnap pedig sokan ébredhettek berekedve és fájó nyakkal.
A keddi napot azzal kezdtük, hogy megszívtuk a műsorfüzet miatt. A veszprémi Pigs Might Fly-t előrehozták egy órával (ld. fesztivál honlapja, amit ugye a sátrazók óránként megnéztek a magukkal hozott laptopon), helyükön az Insane-t találtuk. Ők épp próbálták a nem túl nagy létszámú közönség hangulatát fokozni „jópofa” kérdésekkel (Isztok eleget? Buliztok rendesen?), esetemben nem sok sikerrel.
Az utánuk következő The Idoru beállásával voltak gondok, talán egy erősítő szállt el, de megoldották, így nem voltam kénytelen megnézni a Pokolgépet az új énekessel, aki állítólag jó (nagyot tud sikítani, jeee). Végül színpadra lépett az Idoru, leginkább tesicuccra emlékeztető felszerelésben, de amennyit ugráltak abban a melegben… a szerény létszámú közönséggel is jól megtalálták a hangot, megtudták tőlünk, hogy már nincs Toxic – nem lett volna őszinte, ha megkönnyezik az áprilisi 5-10 fős koncert után. Mi pedig megtudtuk, hogy a dobosuk, Kocsis Máté apa lett =) Összehoztak pár emberre egy stage-divingot is, eljátszották jópár közönségkedvenc számukat (Refused day by day, Bury it all, Monochrome – ennek az eleje megint lemaradt, érdekes). Ráadásszámra nem maradt idő – nagyjából vége is volt a keddi programnak.
A szerda leginkább a punkoknak kedvezett, úgyhogy ki is hagytam. Utólag a német Varg-ot sajnáltam kicsit, amennyire tudom kb. ugyanazt alakították, mint Metalfesten: vörös-fekete testfestés, bőrpajzs, fáklyák, füst és viking metál.
Viszont annyi hasznom volt, hogy tudtam róla, hogy az Isten Háta Mögött egy nappal előbb lesz, így arra tértem vissza csütörtökön. A korai órának köszönhetően kevés ember – baromi meleg kombináció fogadott, valamint a bejelentés, hogy nincs szintis, tehát korlátozottak a lehetőségek, hogy mit játsszanak. Nem is lett ez életük legjobb koncertje, de a miénk se.Nem is mentünk messzire, csak amíg a zenekarok helyet cseréltek, nézegettük a nagyszínpadon az Up The Irons-t, akik Iron Maiden tribute zenekarként melegítették a közönséget Blaze Bayley előtt. Nem voltak rosszak, bár engem pár éve az Iron Maidnem nevű kollégáik jobban meggyőztek. Mi viszont először és utoljára látni akartuk a Bridge to Solace-t, akik ugye megszűnnek. Az, hogy sose láttam még őket, menti azt, hogy egy darabig csak furcsállottam, hogy a tagok közül páran kissé barna bőrűek, meg azt sem értettem, miért kell magyar zenekarnak angolul beszélnie a közönséghez. Egyébként jól nyomták azt a HC valamit, díjazta a kb. 200 fős közönség is, az énekes időnként kiugrált hozzánk, hátha valaki majd vele énekel. Végül megoldódott a rejtély, miért nem ismerős nekem egyik szám sem, mikor az énekes a sokadik szám után közölte, hogy we are Death By Stereo… szóval kicserélődött az egyik (állítólag) legismertebb külföldi fellépő is. Az meg maradt rejtély, hogy mikor lesz a BTS.
A következő fellépő az egyik legjobban várt külföldi zenekar, az amerikai Walls of Jericho volt, aminek a legfőbb védjegye alighanem, hogy nem éppen nőies metalcore létére egy hölgy, Candace Kucsulain áll a mikrofon mögött. Őt most még jobban a szívébe zárhatta mindenki, mert még a legdurvább hörgést mellett/után sem felejtett el egy-egy mosolyt küldeni felénk, és éppolyan aktív volt, mint az ugráló-üvöltő közönsége. Olyan számok mentek le, mint az American Dream, The Prey és a Trigger full of promises, amik egészen megvadították a népet; azok nem is finomkodtak, a circle pit-ek és wall of death-ek magas számából is kikövetkeztethető, hogy sikerült elkapniuk a hangulatot. Nem csak a zenekar és a stílus rajongóinak volt maradandó élmény…
Utána egészen véletlenül pont Bridge To Solace-ra sikerült visszatérni sörözésből, csak addigra elment a kedvem tőle, a Culture of Denial-t meghallgattam, és ennyi. Közben a nagyszínpadon a véget nem érni akaró Dalriada koncert ment, nem tudtam eldönteni, ennyien szeretik-e őket, vagy már Ensiferumra gyűlnek.
Egyébként gond csak a nagyszínpaddal volt, a Planet Noir felől hallatszott a Blind Myself zúzása, sörért tülekedés helyett őket meghallgatva ért véget az estém.
A Pécs felé menő buszon szép tömeg gyűlt fel, mivel órák óta ez volt az első járat. Ezt sose fogom megérteni, délután miért jártak óránként, ki megy akkor haza? Éjjel meg miért nem – ja a műsorfüzetben ez is kicsit másképp volt még. A taxisok jól jártak.
Másnap hallottam a rémhíreket az alaposan bereklámozott erotic showról, aki kihagyta, állítólag jobban járt, a két táncoslány nem felelt meg a Rockmaraton férfiközönségének. Nem akarom őket elképzelni, Ti sem.
Utána fogalmam nem volt, mi következik a hivatalos Isten Háta Mögött helyett, elmenekültem hűvösebb vidékre. Utólag sajnálom, hogy kihagytam az EDDA koncertet is, ahol Pataky Attila kicsit bedühödött, miután valaki megdobta egy paradicsommal…
Végül a hét egyik fénypontjára jöttem vissza; Mayhemre. Amire igen szép tömeg gyűlt össze, és kb. 40 percig vártunk a zenekarra. Ennek egy részét rá lehetett fogni, hogy a színpadon valamit nagyon építettek, hogy sokáig hangosítottak – kár volt, nem lett jó.
Fáradtság miatt letettem róla, hogy a nagyon beharangozott Sear Bliss koncertet megnézzem.
A koncert után kimentünk levegőért a nagyszínpadhoz, ahol korukat meghazudtoló energiával adták elő a Lord tagok az Egyedül-t, de miután az énekesünk végignézett a tömegen és azt mondta felénk, hogy „a nyugdíjasok is mozogjanak ott hátul”, jobbnak láttam továbbállni.
Amúgy sok morgolódást hallottam, hogy milyen dolog az, hogy a nagy magyar zenekaroké a nagyszínpad, míg a külföldieket száműzik a sátorba. Tetszik vagy nem tetszik, azokra többen jöttek el, ennyi az egész, nem fértek volna be sehová. Lordon szerintem többen voltak, mint ahányan a Planet Noir előtt egész nap megfordultak.
Számomra ezzel a koncerttel volt vége a fesztiválnak, busz persze nem jött, így gyalog mentünk vissza Pécsre (bő másfél óra erőltetett menetben).
Vasárnap még lett volna néhány feldolgozás zenekar, csodás vizespóló verseny és persze a VB döntő; erre már nem voltam kíváncsi, éppúgy csak a „keménymag” maradt kint, mint ahogy nulladik napra is őket várták – emiatt érzem úgy, hogy nem hosszabb, hanem rövidebb lett a fesztivál, mint a megelőző években (6 helyett 5 nap). Nem baj – ebből elég volt ennyi is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
köszi
így utólag elolvasva én is :-$
fasza beszámoló, sokat röhögtem 😀