Hét órára volt meghirdetve a kapunyitás, mi négy óra után indultunk Pestről. Annak ellenére, hogy a GPS pont akkor állt neki hisztizni (out of memory), amikor le kellett kanyarogni az autópályáról, a legmacerásabb rész mégis a Budapestről való kijutás volt (kép). Útközben volt még egy kis kitérőnk, Mosonmagyaróvárnál felvettük Fapalot pápát.
A helyszín tehát abszolúte külváros, kb. három utcára van az autópálya lehajtótól. Pár éve jártam már itt, de akkor tél volt, sötét és hideg, így most egészen új oldaláról ismertem meg az Arenat. Végre tavasz lévén, pólós, rövidgatyás kellemes időnk volt, a tisztes méretű kerthelyiséget megtöltötte az alternatív fiatalság. A szétgraffitizett helyen az alkalmazottak is érdekes képet festettek, azt hiszem ide piercing, tetoválás és fültágító nélkül be sem lehet kerülni.
Az Arena több külön épületből áll, van egy kisebb terem egy sarokszínpaddal, ahol a nagytermes bulival párhuzamosan zajlanak az élőzenés koncertek, találunk példát ilyenre a pesti koncerthelyszínek között is. Újdonság volt számomra, hogy van egy nagy szabadtéri színpad a kert közepén is, bár ez jelenleg nem volt teljesen összeállítva, az állványok, a tető illetve a hangfalak még hiányoztak. Nyáron párezer fős open-air bulik is lesznek itt. A nagyterem kapacitását kb. 400 főre saccolom, maga a színpad egy korrekt méretű, kb. egy méter magas emelvény volt.
Pontban 8-kor kezdett a Black Pyramid, első daluk alatt már közönség is volt szép számmal, ellenben Magyarországgal, ahol nem túl jellemző az első előzenekar megtekintése 8 órakor. Három tagú amerikai bandáról van szó egy self-titled nagylemezzel. A gitáros-énekesnek egyedi hangja van, az énektémák pedig kellőképp változatosak. A basszusgitáros svájci sapkában nyomta, a kopasz és amúgy is alacsony dobos pedig alig látszott ki a felszerelés mögül, pedig ő játszott a legintenzívebben mindhármuk közül. Ami a zenéjüket illeti, doomot játszanak a dallamosabb, fülbemászó fajtából, sok fogós gitártémával. Az előbb említett nagylemez adta a kb. 40 perces műsor derekát, eljátszották róla a slágerdal No Life King-et (csekkdisz), továbbá előkerült egy vadiúj szerzemény, ami egy fekete kardról szól, mely
elrabolja a lelked (yeee). A végén a Mercy’s Bane mellé grátiszként a gitáros és a basszusgitáros bemutatott egy olyan homoerotikus beállást, amit akármelyik heavymetal banda megirigyelt volna.Mikor a Black Pyramid lemezzel ismerkedtem a koncert előtt, azt a tanulságot szűrtem le, hogy nemhogy nem rossz, de kimondottan kellemes. Vannak kiemelkedő pillanatok, de sok átlagos is. Gyakorlatilag élőben is ez a konkluzióm velük kapcsolatban, jó és barátságos banda (az énekes pl. elmondta, hogy nagyon örül ennek a turnénak, mert mindenkori kedvenceiről van szó, főleg az EW esetében), és a show bár néhol ellaposodott, biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még felőlük, hiszen mind az egyéniségük, mind a tehetségük megvan hozzá, hogy sokra vigyék. Igazából már az se semmi, hogy ezt a koncertet ezzel a két főbandával összehozták.
Volt egy érdekes jelenség mindhárom bandánál: sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az énekesek köpködnek vagy izzadnak, de rendszeresen szállt folyadék fejmagasságból a közönség felé. Lehet, hogy csak a megvilágítás tette ilyen látványossá, meg azért ne egy olyan tsunamit képzeljetek el, mint amit a részeg Primordial énekes teremtett anno a Wigwam színpadára.
A vérfarmerek levonulása után mozgásba lendült az Electric Wizard gépezete, 3-4 ember sürgött a színpadon, hogy előkészítsék a terepet. Azt hittem több szarakodás és közönséget megvárakoztató sztárkodás lesz, de kellemesen csalódtam – a főbanda nem sokkal 10 után színpadra állt.
Egy kis kitérő azok kedvéért, akik nem ismernék őket: egy brit doom bandáról van szó, okkultista, drog illetve horror központú szövegekkel, zenéjükben erősen érződnek a pszichedelikus hatások is. Bár nem ezt a nevet használták, ők is már ’89 óta zenélnek, van mögöttük hét nagylemez. Karrierjüket számos drogbotrány is kísérte (börtönviselt tagjuk is volt), de ez maximum csak rásegített arra, hogy kivívják a doom undergroundon belül a kultikus státuszt.
A terem ekkor már egészen megtelt, a közönség hangos kántálással várta őket. Pár mondat a színpadképről:
– A zenekarnak van egy szőke gitárosa, Liz, aki élőben még inkább dugnivaló, mint képen. Sőt, egy elhamarkodott mosollyal sikerült teljesen lerombolnia a róla kialakult mindig-morcos képet. Nyakában hordott csillogó, 10 centis fordított kereszttel erősíti egyedi megjelenését.
– A dobos Shaun egy nagydarab kopasz fickó óriási szakállal, ezen a ponton már csak az ő dobcucca volt a színpadon (értsd: az előzenekarokét lepakolták), az amúgy is tekintélyes méretű felszerelés mellett egy nagy fémventillátor is helyet kapott, ami végig lobogtatta a dobos arcszőrzetét.
– A basszusgitáros figura nézett ki a legvadabbul, őt Tasnak hívják, magas és vékony, fordított keresztes póló, nagy lobonc haj és szakáll, szétvarrt kezek, de ami a legdurvább, hogy az egész arca ki volt varrva, innentől egymás között őrá már csak „a sittes”-ként hivatkoztunk.
– Az énekes Jus is kapott becenevet persze, ő lett Gombóc Artúr, mivel sikerült elérnie azt, hogy egyik promó képen se látszódjon, hogy a való életben milyen kis pufi. A társaságból egyébként ő nézett ki a legkonszolidáltabban, ha a bal alkarján nem lett volna egy pentagram, akkor naívan akár még szűlői értekezletre is beengedném.
Már régóta tervezgettük, hogy eljutunk egy Wizard koncertre. Mikor ez a bécsi koncert még nem volt publikus, úgy volt, hogy a pár héttel ezelőtti görög állomásra megyunk el egy kis vakációval összekötve a dolgot. A Gagarin klubban ezt a setlistet játszották, ehhez képest csak a ráadás volt eltérés az Arenaban.
A The Chosen Few-val kezdtek, indult a lüktetés és már itt érezni lehetett, hogy maradandó lesz az élmény. Nem csak nekünk: Jus ennek a számnak a végén kis híján orgazmust élt át, de sajnos nem sikerült megörökíteni közben az arcát.
A többi tag egyébként nem nagyon tartotta a kapcsolatot a közönséggel, a „szigorú arccal lefelé a hangszerünkre nézünk volt a módi, de Shaun azért egy dobverőt bedobott a közönség közé. Kialakult némi pogószerűség, néhány részeg tinédzser próbálta lökdösni egymást, de inkább az egyhelyben állós hajrázás volt jellemző a rajongókra, a közvetlenül a színpad előtt ugráló die-hard rajongókat leszámítva. Jus felvezetőire visszatérve, a Black Mass-é mellett nem lehet szó nélkül elmenni, egy kis Lucifer idézős halandzsa után a Black Mass szavak félelmetes kántálásával sikerült megborzongatnia a hátamat.
Ami a fénytechnikát illeti: nem tudom, hogyan hozták össze, de a dobos mögötti három reflektor egy darabig kevergő szivárványszínű fényeket varázsolt elő. Vagy be voltam szívva a körülöttem terjengő masszív fűszagtól. Az alapból tök fekete dob is érdekes színekben pompázott a megvilágításnak köszönhetően, ha úgy esett rá a fény, azt hittem volna, hogy valami giccsesen csillogó aranyréteggel van bevonva. Volt egy része az EW koncertnek, ahol átkapcsolták a fenti lámpákat vörösre, vagy 10 percen keresztül ezt kaptuk az arcunkba, komolyan mondom, felüdülés volt utána a váltás. Füstgépet igazából nem láttam, ennek ellenére rendesen szállt a füst a reflektorok fényében az egész este, még poénkodtunk is vele, hogy biztos a backstageben pöfékelnek és onnan szivárog valami. A koncert végére lett némi vetítés is, ellipszisben kavarogtak mindenféle színek, a legvégén a Dopethrone-nál meg torz kannabiszjelek (?) forogtak összevissza.
Megköszönték a lehetőséget, nekiálltak zúgatni az erősítőket, aztán levonultak a színpadról. A közönség persze skandálta ezerrel, hogy „we want more”, ez ment vagy 5 percig, de oldalról csak a roadok meg a technikusok nézték, hogy mizu. Aztán az egyikük besétált, és kikapcsolta a hangtechnikát, amiért jutalomból kapott egy üveg sört, ahogy mi is, ezúton üzenem a részeg osztrákoknak, hogy ha már buzik, akkor legalább a színpadig találjanak el.
Azt meg, hogy nem jöttek vissza, tényleg nem tudom mire vélni, a Funeralopolis még mindenképp járt volna. Okoskodtunk, próbáltuk találgatni, hogy mi lehet a háttérben, de nem jöttünk rá, hogy mi értelme volt kielégítetlenül és kicsit becsapva hagyni a közönséget. (Nem mondom, hogy emiatt, de Jus pedálja még aznap este eltűnt.)
A koncert ettől függetlenül szinte hibátlan volt. Nem véletlenül van körülöttük mostanában ekkora felhajtás, szerintem élőben még jobbak is, mint lemezen. Kíváncsi volnék, itthon hány ember lett volna rajtuk. Nem, inkább mégsem, csak elsírnám magam.
A rendezvényért mindenképp jár a köszönet a szervezőségnek, képekért és a kiegészítőért pedig Zsófinak!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Az egész hely körbe volt plakátolva buzi nagy dohányozni táblákkal, de körülöttünk, az első sorokban mocskos sokan tolták a cigit és a füvet. Azt hiszem a végére kicsit betéptem én is.
A beszámolóban említett „szivárvány” fények fainosak voltak, kellemes Poltergeist retro feelinggel.