Slayer @ Hegyalja Fesztivál

A Slayer eddig nem arról volt híres, hogy rendszeres idelátogatásaival örvendeztette volna meg a magyar közönséget, 2011-ben azonban úgy hozta a sors, hogy kétszer is alkalom adódott hazai színpadon elcsípni a thrash királyait. Nemrég jártak itt a Megadeth társaságában, akkor még a Cannibal Corpse-os Pat O’Briennel a még lábadozó Jeff helyén, röpke pár hónappal később pedig a Hegyalján lehetett újrázni. Én sajnos a munka miatt ki kényszerültem hagyni az áprilisi koncertet, a Hegyaljást viszont már semmiképp nem akartam, július 15-én pedig össze is jött, aminek össze kellett.

A nagy kérdés előzőleg az volt, Jeff Hanneman végül felépül-e addigra, ám sajnos továbbra is nélkülöznünk kellett személyét, helyette az Exodus riff-mestere, Gary Holt áll a tokaji színpadra. Csak a teljesség kedvéért, a napot javarészt a helyi termelők borainak fogyasztásával töltöttük, némi unszolásra benéztem ugyan az Akelára, és a Dalriadára, de mivel nem vagyok kompetens a témában, sokat nem írnék róluk. Ahogy a Guano Apes-ről sem, mivel én azok csoportját gyarapítom, akik két számot ismernek csak a bandától (persze, hogy az Open Your Eyes és a Lords of the Boards). Némileg meg is lepett a többi dal hangulatosabb, hogynemondjam, zeneibb világa, és Sandra is jól énekelte végig a bulit, csak számomra kicsit sok volt már a végén. Teljes nyugalommal mondhatom tehát, hogy semmi nem érdekelt a pénteki napon a főbandán kívül, jól is esett volna egy Hour of Penance vagy egy Mastodon, de ők nem erre a napra kerültek, sajnos.

(A kép a fesztivál hivatalos honlapjáról származik)

Aztán végre eljött a Slayer ideje. A színpadkép egyszerű, de hatásos volt, vérvörös ledekkel kivetítve a banda logója, semmi extra, mégis mutatós. Kifejezetten vártam, hogy belekezdjenek a programba, holott utoljára 2001-ben hoztak úgy istenigazából lázba – a God Hates Us All volt az utolsó lemez, amit igazán kedveltem tőlük. Nem állítom, hogy a Christ Illusion, vagy a World Painted Blood rossz anyagok lennének, mert hát a Slayerről van szó, de az utóbbi két album igazán mélyen megérinteni már nem tudott. A setlisteket, beszámolókat böngészve sejtettem, hogy pont a World Painted Blood – Hate Worldwide kettőssel nyitnak majd, ez nem is ért meglepetésként, az viszont igen, mennyire gyengécskére sikeredett a hangzás. Én a színpadtól kb. tíz méterre, kicsit jobb oldalt álltam, és ott bizony a rendezői balon riffelő Gary hangszeréből nem sokat lehetett hallani – ez főleg akkor volt zavaró, mikor Kerry nekiállt szólózni. Kifejezetten sután hatott, hogy a sivító virgák alatt a riffekből szinte semmi nem jött át, s úgy en bloc, a hangerőt is keveselltem. Gary-nek is volt valami problémája a kontroll-ládákkal, ami miatt nem hallotta rendesen magát, de ezt legalább sikerült a technikusoknak megoldaniuk. Ő amúgy sikeresen helyt állt Kerry mellett, szinte semmi hiányérzet nem volt bennem amiatt, hogy nem Jeff pengetett, és a szólózásból is kivette a részét.
 
A koncert előtt átfutottam a Pesti buli setlistjét, és ahhoz viszonyítva sok ponton mutatkozott eltérés. Itt például nem került elő a God Hates… lemez mániákus Paybackje, amit szívesen meghallgattam volna, ellenben az Americon kimaradása annyira nem érintett érzékenyen, lévén olyan dalok kerültek be helyette, mint a Hallowed Point, a Spirit In Black, a Ghosts of War, vagy épp a Mandatory Suicide – Chemical Warfare duó, amiket pedig Pesten nem játszottak. Ezek a dalok természetesen megtették a hatásukat. A koncert közepe táján valamivel előrébb furakodtam, ott némelyest javult a sound, a színpad közepe táján állva már Gary-ből is lehetett hallani valamit.
 
Ami viszont a hangzásnál fájóbban érintett, az a koncert furcsára sikeredett befejezése. Az Angel of Death alatt nyakunkba szakadt az égi áldás – nem baj, fesztiválon ez előfordul általában. Most viszont áramkimaradást is okozott az eső és a villámlás, így a ráadás-blokkot alaposan megkurtítva kaptuk meg – mind a South of Heaven, mind a Raining Blood és a Black Magic kimaradt,, ami nem kicsit okozott keserű szájízt nekem.
Ha mindent összegzek, nem volt ez rossz koncert, hisz a Slayerről van szó, viszont életre szóló élménnyel sem gazdagodtam. A tagok nem igazán kommunikáltak a közönséggel, Araya néhol ránk bízta az énektémákat, s úgy összességében kicsit lélektelennek tűnt a hangulat, de a jelen lévő több ezer ember önfeledten tombolt rájuk, úgyhogy végül is nagy baj nem történt – csak így látatlanban is azt mondom, a pesti buli valószínűleg jobb volt ennél.