Úgy érzem magam, mint aki egész este mérleghintázott. Méghozzá mérnöki pontossággal megszerkesztve. Ha úgy tűnne valakinek, hogy nincs hús ez előző mondatban, csak lé, az nem volt ott. Vagy ha igen, akkor másképp élte meg a svéd dallamos/viking death metal nagyágyúk és vendégeik hazánkbeli szereplését. De szerintem vagy a hangulat volt fenomenális és a hangzás gyatra, vagy fordítva, viszont egyszerre a kettő nem volt jelen az amúgy hangulatos Club202-ben.
 

Még az első fellépőnél, a görög szimfonikus death/black fura elegyét játszó Sectipfleshnél nem volt sejthető, hogy ez az este nem a kristálytiszta, szűzi füleket elmetálosító hangzásról lesz emlékezetes. A még szűkös helyen fellépő négyes ugyanis a basszusgitárt leszámítva egész jól szólt (mondjuk nem is játszotta izomlázasra az ujjait az énekesi posztot is magára vállaló basszer azzal, hogy amikor eszébe jutott pengetett egyet, aztán percekig pihi). A szólógitár hangzását én mondjuk előbbre toltam volna egy kissé, de lehet, hogy csak én vagyok ilyen kukacos szívű és jó volt úgy, ahogy volt.

A csapat zenéjére nem volt nagy mozgás, viszont a marék rajongó becsülettel hajtotta őket tovább az színpadon átélhető extázis felé. Őszinte leszek, kevés sikerrel. Nagyon szigorú, valószínűleg katonai pályán nevelkedett koreográfussal dolgozhatnak, mert a nagyon komor zenéhez tökéletesen passzoló két díszletzászló előtt a két gitáros annyit mozgott csupán, mint a sebészeti osztály betegei a vasárnapi ebédjük elfogyasztása után. Az arcuk végig komoly, kikezdhetetlen volt, az énekes pedig úgy üvöltötte ránk acsarkodva a strófákat a valószínűleg eredetileg partmenti rákászásra készített mikrofonállványába, hogy a végére kezdtem elhinni, én vagyok az okozója a bűnbeesésnek.

 

 

A háromnegyed órás produkció nem hagyott mély nyomokat bennem, de legalább megláttam hogyan lehet tökéletesen függőlegesen tartott basszuson játszani (szerintem a bundok valójában vízmérték csövek voltak), majd amikor már a kézzsibbadás elviselhetetlenné vált hirtelen leengedni bokaszintre.
 

 

 

Röpke átszerelés, rendezgetés és előkészület után következett az általam nagyon kedvelt és várt amerikai metalcore üdvöskéje, az As I Lay Dying. És jött a nagy pofáraesés: nem ismertem fel sokáig, hogy melyik számmal is kezdtek, mert csak szétdobolt kását hallottam. És később sem lett jobb a helyzet. A Szólógitárt csak elvétve lehetett kivenni, pedig erős futamai, dallamai vannak. Viszont a mérleghinta mindkét ülőkéje nem lehet egyszerre a földön, a hangulat sodró és pusztító volt, mint a síparadicsom felé száguldó lavina. A mennyországban érezhette magát az ember, ha sikerrel ötvözte a látottakat a fejében elraktározott hangjegyfolyammal. Nekem sikerült.

 

A roppant energikus, ugrálós banda nem volt a legjobb kondícióban, Tim Lambesis énekes például elég sokat térdelt, kukorcolt, de ezt betudtam az amerikaiaknak bizonyára szokatlan közép-európai levegőnek. Viszont felvették mindnyájan a kapcsolatot a rajongókkal. És itt említem meg, hogy a terem nagy része itt már bizony tombolt, pogózott, szellőztette kézfelemeléssel a hónalját, lazította a nyakcsigolyacsontokat fejkörzéssel és rázta a korpát bólogatással rendületlenül. A bandában még újnak mondható Josh Gilbert (basszusgitár, tiszta ének) nagyon jól pótolja a dallamos refrénekre helyezett hangsúly miatt fontos posztot betöltő Clint Norrist, aki 2006-ban vált ki. De ezt már az utolsó két lemezről is sejthettük.

 

 

Nem csak én lepődtem meg, amikor a Confired kezdő részénél, az erősödő dobnál felkérték a közönséget, hogy vonuljon a küzdőtér két szélére és röppentsen egy betyáros „wall of death” figurát. Sosem értettem az agresszív, nem zeneközpontú „táncelemeket” zeneesteken, de a haverok, akik az első sorból futottak az ellennek nagyon élvezték. Csak épp a ZENÉRE nem figyelt ezidőtájt senki. Ez van.

 

 

Én biza bírtam volna még tőlük vagy négy-öt órát, csak hogy ne legyek túl telhetetlen, de az este főzenekarára, az Amon Amarthra is kíváncsi voltam. És jöttek is óramű pontossággal a kékre színezett oly vastag műfüstön át, hogy a fotonoknak izzadságszaguk lett, mire kikeveredtek belőle.

 

 

És kérem volt ott minden. Régi lemezektől a friss Sutur Risingig szinte mindenhonnan csepegtettek viking harci indulókat a nagy magyar pusztában elpuhult vénánkba. Sajnos a szárazjég készlet kimeríthetetlennek bizonyult, mert a dobkolosszus mögé bediffundált Fredrik Anderssont alig lehetett látni. Igaz, hallani annál jobban. Az első sorban volt két tokamegvilágító lámpa is, ami igencsak látványos elemnek bizonyult pl. a Death in Fire alatti vörös folyama, vagy az Embrace of the Endless Ocean alatti kék. Eddig is az egyik legjobbjuknak tartottam ez utóbbi számot, de most még a csapnivaló hangzás ellenére is megerősítettek benne. Hálás vagyok, hogy lejátszották.

 
 

 

Nem először jártak nálunk; bizonyítja ezt, hogy a számok végén egyre tökéletesebben mondogatta Johan Hegg, hogy „Köszönöm Budapeszt!”, meg hogy „Egészségedre!” És persze a tülök, mint pazarlásmentes ivásra tökéletlen ivóeszköz bemutatása sem maradhatott el.

 

A lentebb egybegyűltek pedig az utolsó számig velük együtt üvöltötték a refréneket. Ezen fellelkesedve a koncert előtt valószínűleg véletlenül előkészített videokamerával Hegg torokmester két szám között megörökítette a huszáros magyar torkok énekét. Bízom benne, hogy felteszi a felvételt a honlapjukra. Érdemes lesz figyelni.