Mi kell egy igazán fergeteges koncerthez?
Először is kiváló dalok. Másodszorra lelkes előadók. Nem maradhat el a zenekedvelők remek hangulata sem a felsorolásból, no meg a tiszta hangzás. Fontos továbbá a színpadi show kelléktárának használata is. Megemlítem még, hogy nem baj, ha nem tökéletesen, de legalább felismerhetően kell a szerzeményeket előadni. Nem elhanyagolható a helyszín sem minden apró sajátosságával együtt. És a végére egy különleges összetevőt hagytam, a hangerőt. Nagyjából ennyi. Ezek alapján elmondható, hogy ha minden a helyén volt és minden egy pontot ér, akkor összesen 8-as osztályzat adható.
Lássuk, hogyan is teljesítettek ezen az oktános skálán az este fellépői!
Ami már itt, rögtön a legelején mindhárom együttesnél konstans két pontnak tudható be, az a helyszín és a hangerő. Utoljára Royal Hunt-ot meglesni voltam a PeCsában és akkor a méregdrága visszaváltható söröskorsó volt a menő, most az eldobható, de ingyenes műanyag pohár. Ez viszont személyesen nem érintett, hiszen lehetett végre kapni valódi, értsd: tőkén nőtt szemekből préselt és erjesztett száraz vörösbort. És ha hozzáteszem a szomjoltási folyamat végét is, miszerint a mellékhelyiség tágas és tiszta, akkor bizony vastagon megjár a pont még akkor is, ha a küzdőtér inkább kifosztott kriptahangulatot áraszt magából, mint szórakoztatót. A volume talán kicsit erősnek bizonyult, de inkább rezegjen a mellkasomon a szőr, mintsem tölcsért a fülbe dugva kelljen sovánka Shrek utánzatként ugrálnom.
A leghálátlanabb szerepet, a jéghideg és még nem sörgőzös hangulat feloldását kapta a cseh Eagleheart. A fiatal tagokból álló brigád az idén csatlakozott új énekesükkel és a tavaly megjelent Dreamtherapy lemezükkel ezzel a feladattal szépen meg is birkóztak! Éltek és ügyesen belakták a színpadot, hergelték a közönséget, ügyeltek arra, hogy egy percre ne legyen olyan fázis, hogy inkább az újonnan jövők között keressünk az estére új ismerőst, barátot/barátnőt. Röviden: lekötötték a figyelmet. Külön kiemelem a dobosuk, Zdeněk „Smrt” Vémola munkáját, aki olyan ütemváltásokkal tarkította meg a dalokat, hogy itt bizony komoly zavarba jött, aki a lábát ritmusra akarta mozgatni és eddig csupán annyit hallott a progresszív műfajról, hogy a raw black metal előtt van abc sorrendben. Ez eddig rendben is volna, de sajnos több dolog miatt sem tudom nyolcasra értékelni a bulijukat. Az első pontlevonást mindjárt a sornyitó „kiváló dalok” miatt, pontosabban azok hiánya miatt szenvedik el. Múlt héttől kezdve ismerkedtem a 2011-es korongjukkal és meg is szerettem azt annak ellenére, hogy egy kiemelkedő dalt nem tudok megemlíteni róla. Olyan – nem rossz, de már hallottam száz ilyet – típusú. A másik, amit nem értettem, hogy az amúgy kiemelkedően jó hanggal megáldott gitáros-vokalista Michal „Mike” Kůs miért volt annyira vízhangosra és élesre keverve, hogy a barlanghatás miatt ideiglenesen denevérek telepedtek le a vászontartó rúd elgörbült konzolján. Ha a közönség reakcióját felesnek veszem, akkor kialakul a végső pontszám: 5,5/8! Figyelni fogok rájuk!
Másodikként a négylemezes Hollow Haze előadását nézhettük, hallhattuk. De inkább csak hallhattuk, ugyanis a szintis nélkül fellépő négyesnek annyira nem volt mozgása, hogy néha szemkörzéseket kellett végeznem, nehogy visszafejlődjön a szemmozgató izomzatom javarésze. Alex „Ramon” Sonato énekes ugyan megtette néha – mindenórás kismama módjára – a két gitáros közötti cirka hét méter távolságot és közben próbálta a figyelmünket fenntartani, de ebben ki is merült a látványelemek tárháza. Illetve csak kiapadt volna, ha a dobok mögött ülő Camillo Colleluori nem gondoskodik a showról. Tette mindezt zsigerből, ösztönösen, kontroll nélkül. Így még nem láttam embert dobolni! Szinte mindenkinek feltűnt, hogy az amúgy egy cseppet sem tehetségtelen ütős minden egyes karmozdulatát olyan arcjáték kísérte, mintha kőfejtőben egy tízkilós kalapáccsal dolgozott volna már túlórában. Ha készülne festmény a szenvedő dobosról, ő lehetne a tökéletes modell. 
Amiben viszont messze túlszárnyalták a cseheket, azok a dalok voltak. A Poison in Black lemezük amúgy is közel áll hozzám, de ezt élőben bizony érdemes volt hallani! Nem volt sodró hangjegyáradat, nem voltak hatperces virgák, csak mélyre ható dallamok szövevényes halmaza. Tetszetős, odafigyelős zene! Összegezve az egészet szintén 5,5/8 lett a végeredmény. Rajtuk tartom a szemem. 
A színpad metamorfózisa alatt volt időm és lehetőségem megszemlélni a Dragonforce rajongókat. Megállapítottam, hogy a fiatal korosztály képviseltette magát a legnagyobb számban, de akadtak jópáran a régi motorosok közül és a szülő-gyermeke párosításban is. Azért lehettünk mi, 30-on túliak kevesebben, mert gondolom sokan a december 5-i kötelező esti nagyszakállúság feladatát gyakorolták. A megjelent fiatalok meg már régen nem hisznek az önzetlen csizmatöltögetésben. Igen, nem volt túl szerencsés erre a napra szervezni a koncertet. De legalább eljöttek hozzánk a heavy metal újbóli feltámasztói! Köszönet érte a LiveSound Productions-nak!A nyitó Holding On szinte kötelező első szám lett náluk, nagyon jól megteremti az alaphangulatot a további slágeráradatnak. A mega hosszúságú turnéjuk végéhez közeledve a hatosfogat még mindig olyan energiákat tudott kihozni magából, ami nemhogy zsírégetésre, de komplett testrészátrendezésre is alkalmas lett volna. Szerintem egyikőjüknek sem volt testnevelésből felmentése. Én egy fáradt, de mosolygós csapatra számítottam és tessék, a nézőknél sokkal élettel telibb csodákat kaptam. Én mondom, hihetetlenek! A Heroes of Our Time daluknál már érezhető volt a rajongók töretlen szeretete is, a banda nevének ritmikus üvöltésével adtuk tudtukra, hogy nem pártutasításra kerültünk a csarnokba. És mennyien is voltunk? Jól megtömtük a PeCsa kürdőterének felének a felét. A felének a másik felét már szellősebben. A keverőpult utáni függöny mögött meg csak azok lehettek, akiknek bizonyíthatóan van a családfájában földönkívüli.
A Seasons szövegét meglepően sokan tudtuk kívülről, ez láthatóan feltüzelte Fredericet is, lévén ő írta a szövegét. Innentől kezdve bohóckodása töretlen és erőltetés nélküli volt. A legtöbbször a szemével adott utasításokat, tett megjegyzéseket, vagy éppen marasztalt el valakit, de a kezeivel is sűrűn adott elő műsort: hogyan is kell vezényelni, vagy bontott csirke módjára repülni. (Bevallom, nekem hatuk közül ő a kedvencem!) Herman Li is hozta a formáját, szinte többször keresztezte az elismerő tekintetek tengerét, mint amennyiszer a gitárját figyelte. Nem kétszer rúgta combjával a magasba hangszerét, pörögve ugrált a kiegészítő magasítóról, és még a pántjának váratlan elszakadása sem hozta zavarba. Neki a gitárja az ötödik végtagja. Talán csak Sam tűnt egy kicsit fáradtabbnak a többieknél, de ebben a bagázsban könnyű annak tűnni. Igaz, ő is lekoptatott egy centit a cipője talpából, az biztos! 
A billentyűs varázslóiskolát kitűnő osztályzattal záró Vadim is többször hosszas látogatást tett az első sortól karnyújtásnyira (egy petrencés rúddal kiegészített karról van szó) lévő pótemelvényen, nem akart és nem is tudott volna kimaradni a szórakoztatásból. Játszott fejtetőre fordított hangszeren, átszellemülten, futkorászva, de még a klaviatúrára feltérdelve is. Élvezte az estét. Dave ugyan csak ritkán mutatkozott, de neki nem is az volt a szerepe. A tőle megszokott pontossággal és tempóval püfölte a felszerelését. (Azért egyszer megnézném, hogy egy pergővel a nyakában ő is előrejön valamelyik dalban.) És végül az új fiú, Marc.
Nem sikerült minden hangot álomszerűen eltalálnia, de a steril éneklés ilyen dalok mellett nem is alapkövetelmény. És egyáltalán nem énekelt rosszul. Sőt! Olykor-olykor előre féltem, hogy na most hogyan fog megbicsaklani a torka, de nem, túlnyomó többségében úgy kivágta a magas hangokat is, mint a pinty! A frontszerepet pedig egyre ügyesebben sajátítja el. Tavaly még esetlenül mozgott és csak pár előre begyakorolt kelléket villantott meg, mostanra viszont már saját koreográfia elemeket sikerült összeszednie. Sokat fejlődött. Még két dolgot említenék meg. Az egyik, hogy fantasztikus volt hallani, látni azt, hogy az énekesi frontot mind az öt zenésztárs támogatja vokáljával. Ritka manapság az ilyen együttes! A másik a Valley of the Damned alatt bemutatott négyszögezős forma. Felejthetetlen élmény volt! Tessék kérem, lehet gyakorolni!
A végére hagytam egy kis csemegét. Marcnak saját bevallása szerint nagyon tetszik a magyar nyelv ritmikája és hangzókészlete. Készült is a koncert előtt pár humoros mondattal, hogy ne csak a „Jó esztét Budapeszt!” felkiáltást értse az angolul nem beszélők egyre apadó hada. A lenti bejátszáson ez tekinthető meg.
Én innen üzenem Marcnak, meg az egész csapatnak, hogy tessék nyugodtan King Diamondról példát venni, aki nem csak a magyar nyelvért rajong, hanem bizony a szép magyar lányokért is! (Egyikükért legalábbis bizonyíthatóan!) Tessék kérem sűrűn idelátogatni és csemegézni!
Én erre az estére megadom a maximális NYOLC pontot!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.