Halacska a proggieknak

Régóta adós volt már egy koncerttel a honi progresszív rajongóknak a stílus egyik ikonikus figurája, aki The Moveable Feast fedőnéven futó turnéja keretében végre eljutott kis hazánkba is, egyben öt éve a zenekari busz tropára menése miatt elmaradt fellépését hivatott pótolni. Régóta szeretett volna amúgy Magyarországra jönni, mivel Queenes barátai (Brian May, Roger Taylor) állítólag csupa jót meséltek neki Budapestről. A Marillion már csak nélküle (Steve Hogarth-tal a mikrofonnál) jutott el, úgyhogy tényleg érett már ez a bemutatkozás nálunk.

Meglepően korán elkezdődött a varázslat. Előzenekar nem volt és már este 8 előtt nem sokkal belekezdett az előadásba Derek William Dick, akit Fish néven ismert meg a nagyvilág anno a míves prog. rockot játszó, de poposan emészthető dallamokkal sem szűkölködő Marillion élén, valamint négy tagot számláló kísérőegyüttese. Éppen Feast Of Consequences címmel megjelent új albumát turnéztatja a skót zenésznagyság, ennek megfelelően egyből két számmal meg is kínáltak minket róla (Perfume River és a címadó). Az kapásból szembetűnő volt, hogy a Hal művésznévre hallgató énekes jócskán megöregedett (pedig még “csak” 55 éves); erősen Peter Gabrielesedik, már ami a külsejét illeti. Zeneileg természetesen nem merészkedett nagyon messzire egykori zenekara világától, továbbra is az igényes, tartalmas, gondolatgazdag progresszív rockban hisz, amellyel túlzottan nagy tömegeket ugyan nem fog meg, de azért ellavírozgat vele ősidők óta. Nálunk is mindössze szellős félház volt kíváncsi Hal úr progos performanszára.

Múltjából adódóan sejthető volt, hogy Marillion dalok nélkül nem ússzuk meg az estét, mindjárt a koncert első felében elő is került a Script For A Jester’s Tear album címadója. A setlist nagyjából egyezett a turné krakkói állomásával. Fish az átkötőszövegeket tekintve igazán nem mondható szűkszavúnak; egy egész stand up comedy-t is meg tudott volna csinálni akár, annyira szórta a poénokat. 🙂 De voltak komolyabb mondanivalói is, pl. a korai Genesis-t (amely együttes a Marillionra is igen nagy hatást gyakorolt), Pink Floydot és Peter Gabriel merengősebb dolgait egyaránt felidéző Crucifix Corner c. eposz előtt, amit Fish háborús veterán nagypapájának ajánlott. Ez a szerzemény jelentette a koncert egyik legnagyobb csúcspontját számomra. Abszolút libabőröztető tétel!

A 2007-es 13th Star albumról is előkerült a Dark Star lassúzása, majd még mielőtt bealudt volna a publikum, Dick és zenekara felpörgette kicsit a hangulatot a tempósabb All Loved Uppal. A kísérőkre sem lehetett egyébként panasz: Robin Boult gitárosnak minden a kisujjában van a Rush-tól a U2-ig, amit ebben a stílusban tudni kell, Foss Patterson billentyűs szerényen, a háttérben megbújva varázsolta ki a legkülönfélébb hangzásokat szintijeiből és színezte ki a muzsikát (a Marillion klasszikus Scriptet épp az ő zongorázása vezette be), a dobosból, Gavin Griffiths-ből (aki olyan együtteseknek is tagja, mint a Panic Room, vagy a Mostly Autumn) először szintén nem sokat lehetett látni, de  aztán csak szemrevételezhettük teljes életnagyságban is. Dobolása igazán profi és alázatos volt. A basszeros Steve Vantsis is már réges-régi harcostársa stúdióban és élőben egyaránt Fish-nek. Nem véletlenül.

Törzsi, percussionös bevezetővel csendült fel a What Colour Is God?, amelynél a két oldalt elhelyezett vetítővásznakon a Sunsets On Empire borítója nézett velünk farkasszemet (később még néhány lemezborítót kivetítettek). A már említett Crucifix és a The Gathering, valamint Thistle Alley című tételeket még inkább hatásossá tette a vetítés; főleg háborús dolgok tárultak elénk, többek közt menetelő katonákkal, hősi halottakkal, de pörögtek erdőtüzes jelenetek is. Az új lemezes Blind To The Beautifult (hasonlóan a Dark Starhoz) kissé elhibázott választásnak éreztem; túl lassú ez a szám koncertre, leülteti a hangulatot.

A Suits korongot mindössze egyetlen dal képviselte, a Mr. 1470, s jött a ráadás előtt egy jó hosszú egyveleg, amelyben Fish ’91-es szólólemezéről (Internal Exile) fért bele két szám és – hab a tortán – még az Assassin, Fugazi, White Feather című Marillion remekművek is helyet kaptak. Fura módon a debütáló Vigil In A Wilderness Of Mirrors debütről és a Raingods With Zippos-ról egy árva hang sem hangzott el, pedig remek hallgatnivalók ám azok is! De említhetnék még szólóanyagokat, amelyek bántóan hanyagolva voltak; ez a turné az aktuális album promótálásáról szólt valójában. Kettle Of Fish címre hallgató feldolgozásalbumáról szintén nem adott elő semmit (az Argent örökzöld  Hold Your Head Up amúgy nagyon el van rajta találva).

A saccra 100 perces előadás ráadásában kaptunk újabb nótát a Marillionos múltból, ez volt a Freaks. A legvégén pedig a Lucky zárta a koncertet – hát igen, aki ott volt ezen a páratlan élményt jelentő koncerten, az igazán szerencsésnek érezhette magát.

Érzelemgazdag, valódi, sokszor elmélyült hallgatást kívánó muzsika ez, érett emberek előadásában, amit sajnos – főleg idehaza – csupán egy szűk réteg tud leginkább értékelni, olyan emberek, akik nem sodródnak a divathullámokkal és Fish-hez hasonlóan magasról tesznek a trendekre, de aki rá tud hangolódni, azt biztos, hogy nem ereszti el!

Tool, Brass Against
május 24.