2013, a Kecske Éve

Bár pont aznapra még jutott a magyaroknak egy Soilwork/Keep Of Kalessin koncert és egy The Ocean/Tides From Nebula fellépés, nem volt kérdés, hogy inkább a Year Of The Goat megmozdulását választom. Az okkult ősrock hullám bár északabbra és nyugatabbra már egyre felkapottabb, nálunk még korántsem toborzódott akkora rajongótábora. Ugyan az irányzat legfőbb éllovasát, a Ghostot és az idén feloszlott The Devil’s Bloodot egyre többen felfedezték maguknak nálunk is (mondjuk a Ghost esetében a sikerben kétségtelenül szerepe van az imidzsnek is), túl nagy tömegeket ezzel a muzsikával itt, az Ossian és Tankcsapda hazájában megfogni nem nagyon lehet. Ez nyilvánvalóvá vált a Jex Thoth Trafikos koncertjén és a Year Of The Goat első magyarországi jelenésén is. Talán ennek az is oka lehet, hogy Magyarország erősen keresztény befolyásoltságú terület, ki tudja… Amint meghallják, elolvassák valakikről, hogy okkult, sátánista gondolatokat tartalmaz a zenéje, már szörnyűlködnek. Vagy szimplán csak nehezen veszi be az emberek gyomra, hogy nem black, vagy death metalos környezetbe van ágyazva a mondanivaló, hanem lágyabb ősrockos köntösbe öltöztetve adják elő. Bár ha ez az ország annyira keresztény lenne, akkor nálunk pl. a Petrát és Strypert is tömegek zabálnák.

Ahogy az említett Jex Thoth előtt, úgy itt is egy black metal horda kapta az előzenekari szerepet. Sőt, még a néhány éve elmaradt The Devil’s Blood koncertjén is black metal bandák lettek volna a felvezetők, bizonyítván, hogy a két irányzat – legalábbis mondanivalót tekintve – nem áll olyan messze egymástól.

Az estét nyitó Svoidból még pont sikerült elcsípni néhány számot. Aminek örülök is, hiszen az Enslaved előtt sikerült jól elbuknom a fellépésüket. Kíváncsi voltam tehát, mit alakítanak. Amolyan standard feketefém annak minden előnyével és hátrányával.  Érdekesség, hogy műsoruk alatt végig füstölők égtek; illatuk nagyon kellemesen belengte a Yuk koncerttermét – kár, hogy a főzenekar alatt már nem volt füstölés, pedig pont ahhoz illett volna legjobban. A Svoid legénysége úgy kb. 40 percet kapott, kissé flegma kiállásuk nekem a Neochrome-ot juttatta eszembe. Nem adnak annyira a teatralitásra, bár ebben nyilván anyagi okok is közrejátszhatnak. A stílus keretein belül ügyesen zenélnek, az imidzset illetően sincs gond velük, viszont az emlékezetes témákra jobban rá lehetne a jövőben gyúrni. Ettől függetlenül életképesnek tűnik a brigád, van helyük a palettán.

A Year Of The Goat hatosfogata pontosan érkezett a világot jelentő deszkákra, nyoma sem volt a Yukban általában tapasztalható csúszásoknak. A közönség is egyre növekedett, bár táblás ház így sem lett. Mindegy, legalább az ilyen underground bulikon nem érezni a “divat szagát” a levegőben. 🙂 A YOTG is – akárcsak az okkult retro-rock vonal legtöbb képviselője – Svédországból származik, nem meglepő tehát zenéjük magas színvonala. Igazi időutazásban lehetett részünk muzsikájukat hallva: megelevenedtek lelki szemeink előtt olyan legendák, mint a korai Uriah Heep, Wishbone Ash, Hawkwind, Blue Öyster Cult, korai UFO, TroubleA Kecske Éve ráadásul három gitárral játssza ezt a fajta ódon, pszichedéliától áztatott, hipnotikusan búgó zenét, ami szintén nem annyira megszokott ebben a stílusban. Továbbá az sem  mindennapi, hogy Mikael Popovic személyében egy olyan billentyűsük van, aki mellotront használ színezésképpen. Eddigi egyetlen nagylemezüket, az Angels’ Necropolis-t jöttek hozzánk népszerűsíteni, amely a koncerten bakelit formátumban is hozzáférhető volt. Ennek megfelelően el is játszották elejétől végéig. A 10 perces címadó szerzeménnyel vette kezdetét a svédek szeánsza és már itt kicsúcsosodott a szextett zeneisége; hihetetlen váltásokkal pakolták meg eme tételt. A jól megtermett, alacsony énekes-gitáros Thomas Sabbathi hangja elsőre talán fakónak tűnhet, de ki tudja még grandiózusabban ereszteni, ha megkívánja a zene. Mindjárt másodiknak megkaptuk az igazán okkult klippel ellátott Spirits Of Fire-t. Nem véletlenül készült erre videó, hiszen ez egy direktebb, mondhatni slágeresebb téma. A Vermillion Clouds-ban már itt-ott Cathedralt idéző keményebb riffek is megzakkantották a hangfalakat. Apropó, nem győzöm eleget dícsérni a hangzást, ugyanis a telt, arányos, kristálytiszta soundnak köszönhetően a YOTG élőben még erőteljesebben megdörrent, mint lemezen. Nem csoda, hogy ez az erő még az extrémebb beállítottságú metalos egyéneket is magával képes ragadni; ott nyomta a közelemben a publikum soraiban Gyémánt Krisztián (Kill With Hate) az öccsével és Tóth Balázs (Tesstimony) is! A három gitáros – kiváltképp  a Flying V-t használó Per Broddesson – kezében olyan briliánsan sírt a hangszer, hogy arról a Trouble kétszólamú gitárharmóniái ugrottak be. A kicsit korai Pink Floydos, space-es kezdésű Voice Of A Dragonban ugyancsak a keményebb és líraibb finomságok váltakoztak egymással – a Lucifer’s Friend játékosságát és a 70-es évek Uriah Heepjének fátyolos hangvételét is felvonultatva.

Bár ők nem operálnak akkora látványosságokkal, mint a The Devil’s Blood vagy a Ghost, zenéjük bőven kárpótol és a fénytechnikát mindenképp dícséret illeti, főleg a zöldes félhomály bizonyult telitalálatnak; kitűnően passzolt a muzsika nem evilági, hippis feelingjéhez. Nem minden tag véteti túlzottan észre magát a színpadon (a leginkább talán  Don Palmroos gitáros és a frontember Thomas lelkesedtek), ám az vitathatatlan, hogy ők hatan összeszokott brigád benyomását keltik; ha elkezdenek együtt zenélni, abban van valami varázs.

Ahogy a Circle Of Serpents riffje berobbant, arra se nagyon lehetett szavakat találni! Refrénje pedig gyk. mindent vitt az est folyamán; elég egyszer meghallani és utána garantáltan semmi sem törölheti ki a hallójárataidból. 🙂 Majd az enyhén  poposabb hangvétellel bíró This Will Be Mine-nal meneteltek tovább a skandinávok, ezt a dalt speciel kevésbé érzem erősnek, pláne egy Circle… után, jóllehet frankó ikergityós szólót applikáltak ebbe is. Ezek után a pszichedelikus, távolról még a Procol Harumot is felidéző Of Darkness borított teljes sötétségbe. A finálé a rakenrollosabb, középtájt azonban éterien lebegő I’ll Die For You-val érkezett el – tényleg meghaltak értünk a színpadon. 🙂 Kizenélték szívüket-lelküket, mindennek tetejébe közvetlenségből is jelesre vizsgáztak! Koncert után dumcsiztunk is egyik-másik taggal, főleg Perrel. Bárki elcsíphette őket amúgy már fellépés előtt, amennyiben elég szemfüles volt.

Hogy ne legyen véletlenül se hiányérzetünk, a maroknyi közönség szűnni nem akaró buzdítása után visszajött a hatos egy ráadásra, ez volt az Angels’ Necropolis záró eposza, a Thin Lines Of Broken Hopes, ami ugyancsak egy 10 percet kissé meghaladó zöngemény. Vékony jégre léptek…ámde sikerrel vették az akadályokat! 🙂

Nagy respekt a Planetnoir Industries-nak, amiért elhozta hazánkba ezt a csodát! A szerényebb érdeklődés ellenére bízom benne, hogy újra láthatjuk őket jövőre! Ők legalábbis maguk részéről jönnének szívesen.

október 21.,