Heavy metal modern, mai módon

Noha az új In Flames album, a Siren Charms a megjelenése óta kap hideget-meleget mind szakmai, mind rajongói oldalról, azért nem volt kérdéses, hogy menni kell a koncertjükre. Bevallom, még én is emésztem az új korongot, mivel eléggé kísérletezősre vették a figurát Björn Gelotte-ék, de amit hallok, az tetszetős és kétségtelenül minőségi munka. Sokan már a Clayman lemez óta köpik az In Flamest (ráadásul az alapító Jesper Strömblad kilépését is heveny visszatetszés fogadta sokak részéről), ugyanakkor hajlamosak elfeledni, hogy ez mindig is egy előrefelé haladó csapat volt; az egy helyben topogás nem az ő asztaluk. Ahogy anno egy Hammeros interjúban nyilatkozták: heavy metalt játszanak, de ugyanakkor modern, mai bandának tartják magukat. Engem tehát nem ráz meg különösebben, ha mernek nyitni az új felé. Leragadni egy adott világnál – ez csak nagyon keveseknek áll jól. Mint ahogy – szintén a Hammernak – Anders Fridén énekes kihangsúlyozta, hogy ők nem akarnak az AC/DC és Motörhead sorsára jutni, akiknek teljesítménye elismerésre méltó ugyan, de nem változnak, a mai napig ugyanazt nyomják, mint hetvenakárhányban.
Az In Flames viszont mer kísérletezni, új utakat keresni, vállalják a kihívásokat – még akkor is, ha emiatt vesztenek rajongókat. Az innovatív, fejlődőképes hozzáállást egyébként én is sokkal többre becsülöm nyitott zenehallgatóként. Tudom, hogy sokaknak pl. már a Metallica kitérői is megfeküdték a gyomrát, de jómagam Hetfieldéket is nagy becsben tartom, amiért mertek újítani a bevált stíluson és szartak a metal ízlésrendőrségére; nem csináltak két egyforma lemezt.
Az a meglátásom, hogy valahogy a metalra túlzottan jellemző a begyöpösödött, konzervatív, maradi gondolkodásmód, mintha a metalon belül általában rossz szemmel néznének azokra, akik elrugaszkodnak a bejáratott stílustól és előrukkolnak valami merőben mással. Ha valaki mást mer csinálni, mint ami megszokott, már egyből az a reakció, hogy „ez mekkora szar”. Anno a Black Sabbath is ahogy stílust váltott, egyből belebukott. A Morbid Angelt is köpték egyből, mikor előhozakodtak az Illud Divinum Insanusszal, rajta azokkal az industrial rockos kísérletekkel. Holott sokkal jobb fejlődni, változni, mint ugyanott tartani 40-50 évesen is, mint ahol 18-20 éves korukban tartottak az adott zenészek.
Amíg a gitárzene keretein belül meg tudják önmagukat valósítani ötletesen, addig nincs ezzel baj szerintem. Az In Flames is attól, hogy váltott, még nem kezdett el house vagy reggae zenét játszani.

A dedikáláson.

Igencsak korán indult számomra a buli, mivel szerveztek dedikálást a koncert előtt pár órával kora este, azt meg ugye nem hagyhattam ki. Lelkes fanként mindig díjazom az ilyet, most is volt közös fotó, aláírás, amit akartunk. Azt hittem, már a dedikálás miatt oltári tömeg lesz, ehhez képest felettébb meglepő volt a saccra kb. 40 ember. Az In Flames tagok jófejek, készségesek voltak, minden sztárpozícióban lévő zenész csak tanulhatna tőlük.

While She Sleeps


Még azért is jó, hogy volt dedikálás, hogy így legalább az előzenekarokról sem csúsztam. A kapunyitásra viszont már kilométeres sor állt a bejáratnál és a meghirdetett fél 8-as kezdésből se lett semmi. Szegény While She Sleepsék számára ugyanis nagyon szerencsétlenül indult a buli, mert a dobosuk kitörte a bokáját a Barba Negra udvarán, így tkp. felcserélődtek náluk a szerepek, hangszeres posztok és az egyik technikus (!) ugrott be basszusgitározni. Egyedül az énekes maradt változatlan, ha jól tudom. Ő azonban fáradhatatlanul belakta a színpadot; minden egyes mozdulatán látni lehetett, hogy nem tegnap kezdte az ipart. Még a közönségbe is lejött, hogy egy kis moshpitet generáljon. Maga a zene ilyen korszellemnek tökéletesen megfelelő mathcore, metalcore, sok-sok breakdownnal, állati üvöltés-hörgésekkel, pszichós hangulatokkal fűszerezve és helyenként dallamos énekkel. Nem volt rossz összességében, amit csináltak; élőben kétségtelenül beindít, de otthon valószínűleg nem sűrűn fogom őket hallgatni.

Az elég dicstelenül derékba tört karrierű metalcore éllovas As I Lay Dying énekesének bebörtönzése miatt a hangszeres szekció nem akart unatkozni, Tim Lambesis nélkül azonban nem kívánták továbbvinni az AILD-t, ezért Wovenwar néven új fejezetet nyitottak. Rájuk nagyon kíváncsi voltam, így hogy olyan arcok hívták életre, akik már lepakoltak valamit a modern fémzene asztalára, ráadásul az As I Layt kedvelem is, főleg a régebbit. A Wovenwar zenéje viszont sajnos valljuk be, eléggé ilyen „nagyobb a füstje, mint a lángja” jellegű próbálkozásnak tűnik. Megkockáztatom, a metalhoz se sok köze van, inkább amolyan post-hardcore-os, tinilányszomorító langyiság akar lenni sok emo beütéssel. Az énekes-gitárosnak nincs rossz hangja, meg alapvetően eme irányzattal se volna bajom, de ezeket a harmóniákat, dallamvezetéseket már több ezerszer ellőtték mások. Hörgés meg nem is volt abszolút, ezzel gyk. kiirtottak minden szélsőséget a muzsikájukból, totál egybe is folytak ráadásul a dalaik. Tényleg főhajtás, amiért az As I Lay Dyingos arcok nem akasztották szögre a hangszereiket énekes híján, de ilyen stílusú bandákból már Atlanti-óceánt lehet rekeszteni, annyi szaladgál világszerte. Amennyiben Wovenwarék a második albumukra nem tudnak több emlékezetes témát írni, nem jósolok nekik nagy jövőt. Akkor már inkább az As I Lay Dying lemezeket emelem le a polcról.

Wovenwar

Az In Flamesben viszont nem kellett csalódnom, még ha a setlistet nem is teljesen így állítottam volna össze. Korai érás dalokat ugyanis még csak mutatóba sem kaptunk (egyedül a Colony albumig ástak vissza Andersék, arról a Resin került elő), ellenben az újhullámos számaik sulykolva voltak rendesen. A hangzás sem volt mindig a topon, hátul pl. halknak, erőtlennek tűnt, így jobban tettem, hogy elől vertem „tanyát”. Elég merész húzás volt az új albumos In Plain View-val indítani a koncertet, váltakozó dinamikája miatt. A thrashesen induló, de már-már Kornos dallamokkal operáló Everything’s Gone már közelebb áll az In Flames igazi stílusához. Majd jött a hollós lemezről (Sounds Of A Playground Fading) a Fear Is The Weakness. A Trigger felbukkanásának már az ősfanok is örülhettek – feltéve, ha a Reroute To Remain albumot még be tudták kajolni. Már az a lemez is megosztó volt a maga idejében, de nekem az az egyik favorit.

Zsinórban három számot eltoltak ezek után a Siren Charmsról és mi tagadás, elég hamar kiderült, hogy a legtöbb nóta az új lemezről nem éppen koncertre való. A Though Oblivion a csapat balladisztikus oldalát mutatja meg, nem is rosszul, ám élőben ez a szám is sajnos inkább leültette a hangulatot, mint felperzselte. Ám egy Ropesszal és Cloud Connecteddel nem lehet mellélőni, az In Flames legnagyobb slágerének számító Only For The Weakre pedig már az addig jobbára „alvó”, zombiként ácsorgó rockerek is beindultak. Ez valóban igazi közönségmozgató dal.

In Flames

Gitározás terén Björn vitte ezúttal a prímet, a Jesper helyére érkezett Niclas Engelin (aki a Gardenianből lehet ismerős) most nem parádézott annyit, mint amikor meg akarta mutatni, hogy ő a legtökéletesebb választás az alapító helyére. Mr. Fridénnel kapcsolatosan pedig rendre arra a megállapításra jutok, miszerint amikor tisztán énekel, akkor olyan, mintha bőgne. Technikailag talán nem mindig a legtökéletesebb énekes, de mostanra azért elmondható, hogy nemcsak az extrémebb vokalizálás megy neki, hanem dallamosan énekelni is megtanult. Régen ugye a Flames különlegességét az adta, hogy amíg a zene tele volt dallamokkal, addig az ének hörgős-károgós volt, vagyis extrém. Mára ez nem ennyire egyértelmű; a sok változás azt hozta magával, hogy most már Anders is bátrabban használja hangját. A pár évvel ezelőtti megalomán csillogásból jelentősen visszavett a brigád, ezúttal eléggé spóroltak a látvánnyal, szegényesebbnek tűnt a színpadkép. Ám engem nem zavart annyira, én a zene miatt jöttem elsősorban, azt pedig a rájuk jellemző profizmussal, elsőrangúan adagolták.

A közel két órás bulit egy erős The Mirror’s Truth/Deliver Us/Take This Life hármassal zárta a göteborgi melodikus death (?) metal vezető bandája. Utóbbi számról a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy egyszer a ráadásban, zárónótaként fogom hallani. Ami miatt vitathatatlanul hiányérzetem volt, az a már elején taglalt probléma, vagyis hogy a korai időszak teljesen kukázva volt a repertoárból. Nyilván Strömblad kiválása is közrejátszhat ebben, de akkor is, már ne haragudjon a világ… Egy hangot nem játszottak pl. a The Jester Race-ről (pedig azzal ismertem meg őket, azóta vagyok Flames fan), sem a Whoracle-ről (pedig az szintén hibátlan album), valamint örültem volna a Behind Space felbukkanásának is (ami a korábbi koncerteken előkerült a fináléban), továbbá a Come Clarity-ről is el bírtam volna viselni a Leechest – utóbbi pont illett is volna a modernre vett setlistbe stílusilag.

A fentebb vázolt hiányosságok ellenére az In Flames ezzel a fellépésével is bizonyította, hogy még mindig ott van a világ legerősebb metal zenekarainak sorában és nem érdemtelenül!

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.