Még mindig angyali

Tök durva, hogy uszkve két éve – mióta a ‘Forgács stábot gyarapítom írásaimmal – pont egy Amaranthe koncert jelentette a belépőmet (méghozzá a Stratovariusszal közösen). Elize Ryd és társai akkor még előzenekari státuszban nyomták, ám csillaguk egyre magasabbra ívelt, olyannyira, hogy már tkp. ki is nőtték a backing-zenekar státuszt. Számos egybehangzó vélemény azerint még le is mosták azon az ominózus bulin a Strato-t – bár én mindkét banda fellépését nagyon élveztem.

Legutóbbi fellépése alkalmával már nálunk is főzenekarként adott sikeres koncit az Amaranthe. A svéd és dán erőkből álló hatosfogat nem bízott semmit a véletlenre, most is a Club 202 adott otthont a bulijuknak, amit a közönség már az est nyitócsapatára, a Santa Cruzra rogyásig töltött.

Santa Cruz

Pont még az első számnál (We Are The Ones To Fall) sikerült szerencsére odaérnünk SzekelyG-vel (akinek ismételten köszönet a kitartó fotózásért!). Ez annál is inkább nagy örömet jelentett, mert bevallom, a Santa Cruz fellépését megkockáztatom, még jobban vártam egy fokkal, mint a headlinerét, jóllehet a Stratós buli óta egyre jobban szeretem őket, Elize pedig mindig minden körülmények között tündéri! A 2007 óta az amúgy is élénk, virágzó északi glam/sleaze színteret gyarapító finn fiatalok olyan elánnal csaptak bele a lecsóba, hogy ott helyben el kellett kussolni mindenkinek, aki esetleg nem tartotta őket egy ilyen összeállításhoz eléggé fémesnek és netán csak egy újabb „hajasbaba kollekciót” látott bennük. Meg különben is, van akinek már az Amaranthe is túl kommersz. A Santa Cruz hallatlan hitelességgel idézi fel színpadon is azt az időszakot, amikor a kemény rockot olyan versenyzők uralták, mint a korai Guns N’ Roses, Mötley Crüe, Skid Row, Ratt. Északiak lévén még a jóval undergroundabb Shotgun Messiah harapós megközelítése sem idegen tőlük. Hét nóta fért összesen a repertoárjukba. A Joe Elliott (Def Leppard) és David Lee Roth szerelemgyerekeként leírható énekes-gitáros, Archie vezényletével akkora hangulatot teremtettek, mintha csak egy Sunset Strip-i klub mélyére repültünk volna vissza az időben, amikor a párhuzamként megemlített társulatok még nagyon fiatalok, éhesek, lelkesek voltak. Gábor azóta ki is kiáltotta őket az új Guns-nak, s ugyan kétségtelen, hogy megvan benne az a pimaszság, az a vagány jelleg, a SC muzsikája inkább a kettes Skid Row és a korai Mötley metszéspontjában helyezhető el leginkább. Maguk az arcok is halál szimpatikus, laza fiatalemberkék; először maga a frontember jött ki vegyülni, a közönség kitartóbbik része pedig azonnal ugrott is rá szignóért, meg fotóért. Igencsak megörült a home-made Santa Cruz pólómnak. A jelenleg második lemezét (nincs címe) népszerűsítő és a bulin a pörgős Aiming High-jal leköszönő finnek most nagyon formában vannak (még úgy is tökéletes volt ez a műsor, hogy a nagy kedvencemnek számító Relentless Renegades-t kihagyták) –  remélhetőleg őket nem fogják az ego-problémák úgy szétcincálni, mint nagy példaképeiket.

Engel

A masszív felkészülésre még egy zenekar erejéig volt idő. Az Engel meglehetősen szürkének, középszerűenk hatott a Santa Cruz feelinggel teli rakenrollja után – én speciel őket már tisztes távolságból szemléltem csupán. Eredetileg a Gardenian révén megismert, jelenleg az In Flamesben is érdekelt Niclas Engelin projectjeként indult ez a csapat (innen a név). Turnékon azonban nem mindig tart az Engellel – ez is azért furcsa számomra, ha már az ő nevére utalóan fut az egész, noha aláírom, hogy nehéz összeegyeztetni a Flames dolgaival, ami elfoglalt együttes. Az ő fellépésükről se rakott fel senki setlistet (ez is nagyfokú lustaságra vall), úgyhogy konkrét számsorrendet ne várjatok tőlem. Annyi bizonyos, hogy ez a modernebb In Flames vonalra hajazó, itt-ott Sonic Syndicate-es és Scar Symmetry-s (őket is már mikor hozza el végre valaki Budapestre? Rám számíthatnának biztosan!) párhuzamokat is mutató indusztriális melodic death metal a szett végére egyre jobban megcombosodott. Még konkrét dallamok is bekúsztak, kár hogy nem adagolják nagyobb dózisban az ilyesmit. A színpadi kiállás terén sem mondhatni, hogy különösebb extrákat felvonultattak volna, csupán az énekes Mikael Sehlin Vörös Gáboros hajrázásán lehetett mit nézni. Az In Flamest imádom, a Gardeniant ugyancsak kedvelem, de sajnos valószínűleg Niclas személye sem nagyon tudta volna megmenteni a helyzetet. Temetni persze nem akarom a brigádot, az arcok itt is szimpik, de egyelőre ez nem tűnt többnek tisztességesen összepakolt  iparosmunkánál, egy ötlemezes bandától meg azért elvárom a fejlődést.

Nem úgy az Amaranthe esetében! Ugyan még aránylag fiatalok a hatosfogat tagjai, mégis rutinos rókákhoz méltóan nem rettennek meg főzenekarként sem a kihívásoktól. Tudják jól, mitől döglik a légy és erről bárki meggyőződhetett, aki ezen a húsvéti napon a metalkodást választotta programjául. A banda publikus arcának számító, populárisabb énektémákért felelős Elize bombaformában volt most is. Extra hosszú, mintegy 20 dalos programmal készült a zenekar, amihez tartották is magukat. Mindhárom eddigi lemezükről csemegéztek tehát bőven, de azért a hangsúly nagyrészben a tavaly napvilágot látott Massive Addictive-en volt. Habár az Amaranthe a sikerei miatt egyre joban megosztja a metal közvéleményt, számomra az új album se ad okot köpködésre, telirakták fogósabbnál fogósabb melódiákkal és bombasztikus zenei megoldásokkal. Ők maguk sem tagadják le, hogy a zúzós metal és a popos harmóniavilág összeházasítását tűzték ki célul. Érdekesség mindenképp, hogy hárman is énekelnek a társaságban, Elize-ről már volt szó ugye, mellette gyakorta osztoznak a vokálmunkán: Jake E (ő képviseli a rockosabb élt), Henrik Englund pedig némi death metalos, metalcore-os morgással színesíti az összképet. S akkor még nem beszéltem arról, mennyire eltérő fazonok alkotják a hangszeres posztokon is a brigádot: a gityós-dalíró Olof Mörck azzal a kissé lányos kinézetével, vagy ott van a dobos Morten, aki viszont a lóhajával valódi metal harcosnak tűnik. Érdekes módon billentyűst nem alkalmaznak, a szintis részek mind gépről szóltak.

Ennek megfelelően a zene igencsak változatos, tarkabarka képet mutatott. Néhol olyanok voltak, akár a Soilwork vagy In Flames női énekkel (erre fényes példa lehetne a Million Lightyears , Trinity vagy a Hunger), hol olyan zavarbaejtően popos dallamvilággal operáltak (Electroheart) , hogy azzal akár az Eurovízión is indulhatnának simán, hol pedig inkább divatos,  kurrens metalcore versenyzőket idéztek (vagy jobb esetben szégyenítettek) meg. Az Electroheart esetében még az ABBA párhuzam emlegetése sem tűnik szerintem hülyeségnek, a True akár metalizált Sandra nótának is elmehetne, míg az Amaranthine már-már szemérmetlenül Celine Dionra hajaz! Adódik a párhuzam még a szép emlékű Theatre Of Tragedyvel is – ám amibe a norvégok gyk. belebuktak, az az Amaranthe-nál valamilyen rejtélyes oknál fogva működik és el is tudják adni azt.

Elize Ryd (Amaranthe)

Az itt-ott Children Of Bodom hatásokat is felvonultató Afterlife és a már említett Elektroszív után következett Morten szólója, ami egynek jó volt, de semmi extra. A Within Temptationös refrénnel bíró Call Out My Name-mel közeledtünk a végjátékhoz. Amilyen hosszúnak nézett ki papíron a koncert, oly hamar elrepült és a tavaszi metalzsongás kavargott a fejünkben rendesen utána! 😀 A ráadásban az Automatic/Dynamite/Drop Dead Cynical mesterhármas tarolt le mindenkit, a The Nexusszal pedig végképp feltették az i-re a pontot.

Amaranthe

Bár a banda tagjai kicsit most később jöttek ki, mint legutóbb, azért egészen sokan megvárták őket, sőt mi több, valósággal szétszedték Olofot és a hörgő énekest, Henriket, amikor megjelentek az étterem részbe és backstage-be egyaránt felvezető lépcsőnél. Elize-t is sokan megkörnyékezték, ami várható is volt, hiszen egy tünemény – ám ő mindig állja a sarat és mindenkivel tök rendes, aranyos; szívesen állt most is bárkivel lencsevégre. Nem kellett benne csalódni idén sem. Én már mondhatni régi ismerősként mentem oda hozzá. Ragyogó mosollyal nyugtázta a home-made Amaranthe pólómat, amit végre alá tudtam íratni néhány taggal, Olofnak meg annyira bejött, hogy még le is kapta a telefonjával! 🙂

Soha rosszabb húsvétunk ne legyen fémzenei fronton! Megérte ez a minden ízében spéci csomag a várakozást, hiszen kiváló együttesek előadásaiban lehetett részünk, akik kimuzsikálták nekünk a szívüket-lelküket és emberileg is megőrzik szeretetreméltóságukat, amellyel megismertük őket. Ezt máshogy nem is szabadna csinálni, csakis így, ebben a formában.

Még mindig angyali (1 komment)

  • Avatar santacruzhungary szerint:

    A Santa Cruz második albuma, amivel most turnéznak self-titled, vagyis a Santa Cruz névre hallgat. 🙂 a Fiúk ezt azzal magyarázzák, hogy most találtak rá az igazi stílusukra! A cikk amúgy szuper, a Fiúk nevében a magyar rajongói klubjukként is köszönjük, hogy ilyen jó véleménnyel vagytok róluk! 🙂

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.