F.É.L.E.L.E.M., de nem reszketés a BNT-ben

Sajnos a nyitóbanda szerepét vállaló Sunsetnek csak a legvégére értem oda, így róluk sajnos nem sokat tudok nyilatkozni. Azt azonban így is leszűrhettem, hogy a fiatal srácokból álló csapat (akik keresztbe-kasul jrták már az országot a Depresszióval, Insane-nel többek közt) jó kis hangulatot teremtettek alapozásnak az est főszereplői elé. Kissé Ill Nino-ra emlékeztető (kivonva belőle természetesen a latinos elemeket) nu metaljukkal megtették, amit a haza megkövetelt.


Az AWS következett, akik szintén nem tegnapelőtt vettek először hangszert a kezükbe. Mögöttük is már rengeteg fellépés áll. A budakeszi székhelyű együttes immmár rutinos rókák módjára mozogta be a színpadot és pörgette fel az egyre jobban felduzzadó közönséget. A magyar nyelvű számaikat játszották, most már van nekik elég sok. Siklósi Örs énekes különösen elemében volt ezen az estén; Metallica Master trikójában mezítláb vezényelte le a bulit és folyamatosan buzdította a közönséget. Ez mondjuk nekem egy idő után fárasztó; majd én bemozdulok, meg tapsolok, hogyha kedvem van. Mindenki úgy élvezi a koncertet, ahogy neki a legkényelmesebb; meg lehet nézni: a sógorok pl. egyátalán nem mozdulnak meg, csak állnak földbe gyökerezett lábbal. Nem haza akarok beszélni, de hozzájuk képest még mindig nagyságrendekkel jobb, őrültebb, fanatikusabb közönség van itten. Ehhez képest messze ők kapják ebben a térségben a legtöbb hiper-szuper turnét, minket meg csomóan ugye elkerülnek (még normális metalfesztiválunk sincs; mi bizony csak álmodhatunk egy Brutal Assault vagy Wacken kaliberű megmozdulásról), és ez egyre jobban kiakaszt.

Na de térjünk vissza az AWS-hez még pár gondolat erejéig. A hangzásukra nem nagyon lehetett panasz és szinte lemezminőségben dörrentek meg a Sorsfordító, Budapest, Világposztolás, Égésföld szintű himnuszok. Post-hardcore gyökereken alapuló dallamos modern rock/emo-core-juk némi elektronikus színezetet is tartalmaz, ezen részek gépről mentek. A vége felé poén volt, hogy elővezették a Scooter Maria c. slágerének coverjét, úgy AWS-esítve (a gajdolós rész mindig beindítja a publikumot). A srácok rendületlenül járják az országot, érdemes önálló fellépésükre is ellátogatni, mert profin művelik, amit művelnek. Sajnos ezúttal nem volt barkobázás az Istennel (ez a sor a Takard el c. dalukban van, amit egy ideje hanyagolnak), de így is teljes volt a szettjük.


A Papa Roach-tól bevallom töredelmesen, a mai napig a kettes (nem az első, mint ahogy sokan tévesen hiszik!) lemez a legnagyobb kedvencem, ez azóta sem változott, pedig a Getting Away With Murder és az új (F.E.A.R.) is vállalhatóra sikeredtek (az MTV-s műsorvezetőként is tevékenykedő Jacoby Shaddix és mára rendesen kicserélődött zenekara immár nyolcadik stúdióalbumánál tart a F.E.A.R.-rel). Ugyanakkor az is igaz, hogy nem rágtam még át korántsem az összes korongjukat és ha még hallottam is róluk/belőlük ezt-azt, nem hatott meg túlzottan. Az Infest egy olyan slágergyűjtemény volt az akkoriban pezsgő nu metal hullám terméséből, amit azóta ők maguk sem tudtak felülmúlni. Lényegében mindent elkaptak rajta, amit a legtöbb trónkövetelő csak szeretett volna és igazi dalokat sikerült írniuk, tkp. mindegyik üt (elég szomorú, hogy a rockdiszkókban csupán az unalomig ismert  Last Resortot adják le Jacobyéktól). 1997-ben kijött első lemezükkel (Old Friends From Young Years) mára már úgy tűnik, nem lehetnek valami elégedettek, mivel egy hangot nem játszanak róla. A PR mindig is a hallgatóbarátabb oldalát képviselte az említett mozgalomnak; ellentétben egy Linkin Parkkal, System of A Downnal, Slipknottal, azt a fajta muzsikát játsszák ma is, amit nem kell túlagyalni. Annyiban is különböznek a legtöbb éllovastól, hogy jó adag punk-rockos hatás is fellelhető náluk az Ignite, AFI, Descendents, Bad Religion, Anti-Flag felől (jóllehet a Papa zenéje garantáltan politikamentes). Itt-ott még a Lifetime, Rites Of Spring, Samiam emo-rockos/pop-hardcore-os világa sem áll távol tőlük, továbbá emlékeim szerint hatásaik közt megemlítették régen a Refused klasszikus The Shape Of Punk To Come c. albumát is!



Ezzel a fajta lényegretörő zenével még mindig sok embert meg tudnak érinteni, szíven tudnak találni, ez meg is látszott a buli látogatottságán; kezédsre már rengetegen lettünk! Ahhoz képest, hogy pont aznap este volt a Dürerben a Darkest Hour/Weedeater kombó (ebből az utóbbit bánom eléggé, hogy nem sikerült átjutni rá), meglehetősen sok ismerősöm eljött, ennek köszönhetően igazi osztálytali jelleget öltött a buli. Sok ismert hazai zenészarc is jelen volt, többek közt Hooligans, Depresszió, MDC tagok.

A Face Everything And Rise-zal nyitott a kaliforniai Vacaville-ből indult kvartett a vadiúj anyagról, majd egyből egy kedvenc jött a kedvenc albumról (Between Angels And Insects). A külsőleg a Green Dayes Billie Joe-ra, illetve az Avenged Sevenfoldos M. Shadows-ra egyaránt emlékeztető Jacoby magabiztosan hozta élőben is az Infest lemezen megismert felejthetetlen dallamokat. Sajnos hamar közbeszólt a technika ördöge: Tony Palermo dobszerkójával támadt valami gikszer, amit sürgősen ki kellett küszöbölni. Amíg az megtörtént, az énekes és a bőgős Tobin Esperance spontán jammeléssel igyekeztek gondoskodni róla, hogy még azért senki ne menjen haza.

Miután felócsúdtunk a sokkból és legördült a nemlétező kő a mellkasunkról, hogy mégsem a Kész átverés shownak vagyunk áldozatai, ami ezután jött, az viszont a banda elkötelezett híveinek maga volt a Mennyország, a Paradicsom, az Éden! 🙂 Slágerparádé volt ez Papa Roach módra, ha úgy tetszik. Szerencsére nem hagyták ki a fiúk a kedvenceimet sem (Blood Brothers – mekkora zúzda volt, már tejóég!, Broken Home – erre végképp elszabadult az őrület!, Getting Away With Murder – ezt pedig egy fanatikus rajongójának, bizonyos Tominak küldte az együttes. Én egyébként azóta szeretem különösen, mióta a Szigeten ezzel nyitottak).

A Papa Roach frontember Jacoby Shaddix-szel!

A 16 számos repertoár (ami az elmaradhatatlan, Maidenes riffel operáló bulihimnusz Last Resorttal, majd a ráadásban a To Be Loveddal zárult) részemről teljesen rendben volt, jóllehet én már azzal is elégedetten távoztam volna a helyszínről, ha a teljes Infest albumot eljátsszák elejétől végéig. Remélhetőleg egyszer ezt is megérjük! Végig egy jó kis baráti hangulat jellemezte az estét, s sikert aratott a Bölzer pólóm is (pedig meg voltam róla győződve, hogy nem sokan fogják vágni a Papa közönségéből).

A buli után sokan vártak az együttes tagjaira, s noha a biztiboyok váltig állították, hogy nem fognak kijönni, a remény (amit csomóan már kezdtek feladni és inkább eloldalogtak haza) mégis feltámadt! Egyszercsak szólt valaki (bárki is volt, ezentúl nevét nemlétező esti imáimba foglalom!), hogy a leghátsó backstage bejáratnál (ahol a turnébusz be tud menni, meg ki tud jönni) be lehet jutni fotózkodni, dedikáltatni az ereklyéket Coby-val! Több se kellett a haveromnak és nekem: futottunk, mint a nyúl, nehogy lecsússzunk a nagy pillanatról! Mindketten bejutottunk és végül össze is jött a fotó az énekessel, aki tök barátságosan üdvözölt engem is.

Amit tavaly a Seether nyújtott modern rock/nu metal fronton, azt idén kb. a Papa Roachtól kaptuk meg. Soha rosszabb PR koncertet és köszönet a Hammernek!