Fehérvár újra várt 3. – a „csajos nap”

Sajnos a Roadról lemaradtam, biztos kitűnő hangulatot teremtettek a domoszlói rockerkutyák, de legalább a dedikálásukra benéztem a Zeneszoveg.hu sátorba. Kár, hogy az utolsó nap egyetlen nemzetközi sztárfellépője, a HIM nem dedikált; sokan nem vitás, hogy jobban örültek volna nekik; a Roadot és Lordot (ők voltak a másik banda, akiknek dedikálást szerveztek aznapra) így is-úgyis el lehet kapni koncertek után, a HIM meg nem ez a fajta társulat, ők egész más ligában játszanak. Már javában ment a Lord együttes műsora, amikor odaérkeztem a helyszínre. A Szombathelyről indult dallamos rockerek a tőlük megszokott színvonalon nyújtottak igazi best of műsort. Olyan slágerekkel, mint a Vándor, Kisfiú, Itthon vagy otthon, Szóljon a rock, Virágdal, nem is lehet nem megvenni az igényességre, értelmes gondolatokra fogékony közönséget. Ennek ellenére mégis elég sok fika éri Pohl Misiéket (aki nem bírja őket, csináljon jobbat, meglátjuk, meddig jut vele). Nem maradt el a szokásos letérdelés sem.

Az Insane-be is bele akartam kukkantani. Bár számomra Knapp Oszival a mikrofonnál voltak az igaziak, azért érdekelt volna, hol is tartanak jelenleg. Mára csupán a dobos-szervező érsi maradt hírmondónak a modern groovy metal(core)t játszó zenekarban. Sajnos csak az utolsó hangokra sikerült odaérnem. Sebaj, az Aurórát legalább láttam; a győri punk-rockerek régi kedvencek nálam, a frontember Vigi pedig közvetlen, szeretni való figurája az itthoni punkszcénának. Szeretem a szövegeiket, mindig kimondja bennük Vigi a frankót. Meg is telt rájuk redesen a FEZEN Csarnok. Slágerparádét nyomattak a javából, volt Kifacsart citrom, Előre kurvák, gengszterek, Nincs térerő, Ez a város, Nem hagyom magam, Bella Ciao, stb. Természetesen potyogtattak el az új albumukról (Őrült világ) is nótákat, mielőtt bárki azt hinné, hogy a múltból akarnának élni. A legnagyobb beindulás persze náluk is az ősi klasszikusokra van, ez érthető. A Rézangyal Cabrio-ban az énekesnős lájti altert nyomó Passedbe is belefüleltem néhány hang erejéig, ők viszont túlzottan nem kötöttek le, úgyhogy mentem is tovább.

Péterfy Borit szintén kedvelem, ő az MR-2 Petőfi futtatott darlingjai közül az egyik leginkább figyelemre érdemes. A Szembogár c. dala több feldolgozást is megért már (hallani lehetett a Bohemian  Betyars előadásában is ugyanitt). Bori Love Bandje pedig profi muzsikusokból áll, akik húzós alapozást biztosítanak a törékeny, ám roppant energikus művésznőnek. Mind Pásztor Anna, mind Péterfy Bori ismert arról, hogy koncerten rendre beöltöznek valami meghökkentőbe, szóval imidzs terén is rendesen odarakják magukat, így nem válnak uncsivá, kiszámíthatóvá, hiába vannak rommá játszott slágereik. Boritól nekem élőben a táncolható, Duran Duranes alapra építő Fekete párna, a jópofa, játékos Jó reggelt Bori! és a rock ‘n’ rollt a sanzonnal összehozó Ópium jelenti a csúcspontokat.

A finn HIM-et tavaly láttam a Budapest Parkban, de finoman szólva sem dobtam hanyatt magam tőlük. OK, hogy gótikus rock, meg love metal, de ha már ez a stílus, akkor egy Fields Of The Nephilim jobban adogatja. Kétségtelenül profi zenészekről van szó itt is, ám Ville Valo hangja továbbra sem a szívem csücske. Már felbukkanásuk idején is az éneket tartottam a leggyengébb pontnak, ez azóta sem változott. Villét már alighanem így kell elfogadni, ezzel a hanggal, ezekkel a manírokkal. De nekem valahogy akkor is sántít ez a „legyünk olyan, mint Peter Steele, csak még csajosabb” dolog. A zenében volnának jó ötletek, ilyen pl. a Sleepwaking Past Hope doomos eresztése (amit itt sajnos kihagytak). A HIM-re már rendesen meg is fogyatkozott a Kalinka Nagyszínpad előtti placc, bármennyire is népszerűek (főleg a csajok körében), azért akkora tömegeket mégse mozgatnak meg, mint egy Deep Purple, Europe, vagy egy Judas Priest. A hangzást is meglehetősen tompára vették, különösen a dobok puffogtak elég bántóan (mind a Priest, mind Ákos koncertjének hangosítása levitte a fejünket ehhez képest). Apropó dobok! Új dobos került a bandába a kilépett Gas Lipstick helyére. Sajnáltam, hogy kiszállt, mert ő legalább igazi metalarc volt. Az utód, Jukka Kröger számomra totál ismeretlen arc, mondjuk Finnországban hemzsegnek még az ismeretlen arcok kzött is a jobbnál jobb muzsikusok. Kritizáltam ugye az elején Valo úr hangját. A végére akkora slusszpoént tartogatott, hogy el sem hittem, hogy ez ő! 🙂 A zenekar elővezette a Rebel Yell című Billy Idol klasszikust (ez még egy örök kérdőjel számomra, hogy miért mindenki ezt az egy számot tudja Bálvány Vilitől, mikor van neki annyi jó dala még). Meglepően erőteljesen és jól adta elő Ville; nem tudom, ezeket a hangszálakat eddig hol rejtegette.

Amúgy hatalmas meglepetésekre nem kellett számítani a setlistet kurkászva, nagyvonalakban itt is azt kaptuk, amit a Parkos bulin 1 éve. Wings Of A Butterfly, Killing Loneliness, Right Here In My Arms, In Joy And Sorrow, Join Me In Death, Funeral Of Hearts, s a Chris Isaaktől átvett Wicked Game – ezek  mind-mind elhangoztak. A látványt se vitték túlzásba, pedig egy olyan zenekarnak, mint ők, azért jó lenne adni az imidzsre is, többet kellene nyújtani annál vizuálisan, minthogy úgy nézzenek ki, mint akiket csak úgy az utcáról betereltek, hogy „gyerünk gyerekek, zenéljetek”.



A ráadás előtti When Love And Death Embrace itt is igen kellemesen hatott, olyan ez, mint egy jobb fajta gothic rock altatódal. Végül a már említett Billy Idol feldolgozással intettek nekünk búcsút.

Az Anna&The Barbiest már csak kívülről hallgattam, mivel indultam elfele a MÁV pályáról. Így sajnos nem láttam, hogy ezúttal Pásztor Anna milyen maskarával borzolja a kedélyeket. A koncertjüket azonban hallani lehetett még a vasútállomásnál is jól, úgyhogy ünnepélyesen fogadtam, hogy végül is belőlük is elcsippentettem valamennyit. 🙂

Viszlát FEZEN, jövőre ugyanitt találkozunk!
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.