Déli parti zúzda

Egymást érik a nyár folyamán a különféle fesztiválok kis hazánkban, ám sajnálatos módon alig maradt olyan, amelyik tisztán kemény rock/metal eseménynek meg tudott maradni és nem korcsosult el. A RockPart ezen kevesek egyike. A Balatonszemesen megrendezésre kerülő jamboree eddig is kecsegtető line-uppal csábította a rockereket, metalfejeket a Balaton-partra, ám nekem mindezidáig valahogy kimaradt a rendezvény. Idén azonban végre emellé is pipa került! Így, hogy két igen régen látott nagy kedvenc is erre a napra jutott (elég éles volt ugyanakkor a kontraszt: a Clawfingerre mindenki ugrál, a My Dying Bride-ra meg mindenki eret vág), pláne be kellett játszani ezt az egy napot!

A lejutás mondjuk nem volt egy egyszerű menet; közel 3 órát zötykölődött a vonatom Balatonszemesre, ebből fél óra ráadásul arra ment el, hogy Siófokon ácsorogtunk valami felsővezeték-hiba miatt. Valamit igazán kéne kezdeni a közlekedéssel, mert ez valami tragikus. A visszaút sem volt sokkal zökkenőmentesebb, csomót kellett a vonatra várni az állomáson. De legalább a vonatjegyre járt oda-vissza kedvezmény, ez is becsülendő. Maga a fesztivál helyszíne majdnem negyedórányi sétára van a vonatállomástól.

Mire odaértem, a Moby Dick pont belekezdett a műsorába a Pepsi Nagyszínpadon, forgott is a rozsdás, jó öreg Körhinta. Smiciéket mindig jó látni, régi kedvencek, társadalomkritikus szövegeik pedig manapság aktuálisabbak, mint valaha, nem esik nehezemre azonosulni velük. Egyetlen problémám van csak, ez pedig az, hogy gyk. biztonsági játékot játszanak; én a helyükben merészebben állítanám össze a setlistet, mert a megszokott best of program közepette csupán az aktuális lemez (Földi pokol) dalai jelentenek újdonságot.  A Vasketrecben címűre van ezek közül talán a legnagyobb beindulás. Amúgy nagy meglepetéseket tényeg dőreség lenne a soproni bálnáktól várni setlist ügyileg, mert tkp. előre meg lehet jósolni, milyen számokkal fognak bombázni: Káosz és zűrzavar, Ugass kutya!, Beteg a Föld, Kiképzés, Gazember, Ámen, stb. Jó dalok ezek mind, csak hát én frissítenék azért. OK, értem, hogy a Tisztítótűz albummal már mai fejjel ők sem elégedettek, az a legjobban megosztó alkotásuk, de én perverz módon erről az akkori modern, groove metalos trendet meglovagló anyagról is szívesen hallanék egy-két epizódot (az Égess meg mekkora doomtéma már!).

A Watch My Dyingba is belefüleltem néhány téma erejéig a Fesztivál Arénában. Ők újabban nagyon rámentek a látványra és nem átallanak a szó szoros értelmében tüzes élményt nyújtani a rajongóknak (csak nem megirigyelték a Rammstein babérjait?).  Élőben nekem kissé összefolynak a szerzeményeik, de az atom hangzás, Gaobr szokatlan, nehezen értelmezhető szövegei és a komplex dalszerkezetek kárpótolnak. Noha nem igazán lehet már követni, ki van éppen és ki nincs a zenekarban, azért az Esztergomból startolt együttes mindig megtalálja valami csoda folytán a megfelelő helyetteseket.

Mákom volt, mert mindkét külföldi főzenekar meet&greetjére bejutottam. Egy nagyon aranyos, szimpatikus leányzó intézte nekem és még néhány fiatalnak a bejuttatást, akinek nevét azóta már belefoglalom esti imáimba. 🙂 Így meglett a My Dying Bride-dal és a Clawfingerrel is a fotózkodás, mindannyian szimpatikus, kedves arcok. Az pedig külön öröm volt, hogy a Clawfingerből több tag is felavatta az Ordog pólóját!

Mire a My Dyingékkal megvoltunk fotóügyileg, a Borsodi Nagyszínpadon már el is kezdte a Clawfinger az időutaztatást. A svéd és norvég tagokból alakult, a rapmetalt industrial és itt-ott country elemekkel vegyítő társaság ugyan 2013-ban bejelentette feloszlását, de mégsem bírtak sokáig a fenekükön ülni és tavaly óta újra léteznek. A fentebb említett hibridjükkel tkp. úttörőknek mondhatók itt Európában, futott is a szekerük nagyon a Deaf Dumb Blind és a Use Your Brain album sikerei révén. A hármas lemez már megosztotta a rajongótábort, jött is a leszállóág (jóllehet azért még le tudtak néhány minőségi lemezt tenni az asztalra, amik közül nekem a Zeros&Heroes a legnagyobb favorit), de azért Európa-szerte még évekig elvegetáltak a fesztiválfellépésekből. Hazánkban is több alkalommal megfordultak, mi több, Vörös Andrással olyannyira összebarátkoztak, hogy a Superbutt Last Call c. dalában Zak Tell vendégénekelt, az egyik tagot (Bard Torstensent talán?) pedig a PeCsás Clawfinger koncerten láttam, hogy Superbutt pólóban abszolválta a fellépést.

A Prisonersszel támadtak elsőként, majd egyből egy nagy slágerükkel, a Niggerrel vették meg a meglehetősen kis számban összegyűlt közönséget. Nem mondhatni, hogy túl sokan tolongtak volna a fesztiválon, amiben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy másnap szombaton hivatalos munkanap volt. Már csak ezért is lett volna állati jó, ha a közlekedésre nem a tipikus magyar ábra lett volna a jellemző.




A setlistet összeállíthatták volna kicsit erősebbre is, nekem hiányzott csomó kedvenc, mint pl. a Pin Me Down, Tomorrow, Warfare, Wipe My Ass, az említett Zeros….-ról a Kid Rockot megszégyenítő Bitch vagy a két thrashes beütésű szám, a Don’t Get Me Wrong és a Hate Yourself With Style album címadója. Ám így is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam a skandináv crossover harcosok nosztalgiabuliján. Már csak azért is, mert nagy örömömre elhangzott a nagyon groovy Money Power Glory, a sejtelmes Catch Me (aminek riffjét katonásan lenyúlta a Rammstein), továbbá megmutatták azt is, milyen egy diszkótéma Clawfinger módra (Nothing Going On). Voltaképpen bármit nyomattak, arra meg kellett, hogy mozduljon a láb és a fej.

A végére tartogatták az olyan korai slágereiket, mint a Truth és az általam találóan “kindergarten metal”-nak címkézett, gyermekénekkel operáló Do What I Say, amire minden alkalommal megőrülés van. Most sem volt ez másként.

Vadiúj témával nem készültek, így nem tudni, lesz-e új lemez, de a magam részéről örülnék, ha lenne, mert érzem, hogy most nagyon együtt lélegzik megint a brigád és ebből még kisülhet valami jóság.

A My Dying Bride kezdéséig még volt egy kis idő, úgyhogy azt elütöttem két koncert fülelésével, illetve sasolásával is. Egyik a Nevergreené volt a Fesztivál Aréna sátrában. Rég láttam már Matláry Mikiéket, így kíváncsi voltam, mivel készülnek a RockPartra. Nos, slágerparádét kaptunk Sohazöld módra! Volt A szerelmed vágya vér, Új sötét kor, A szerelemben nem hiszek, O Fortuna, Ámok és a popkirálynő Madonna örökbecsű Frozenjét is előadták gothic rockos átértelmezésben. Valamiért úgy tűnik, ez a Madonna szám tetszik a legjobban a fémfejeknek (jómagam is nagyon szeretem), hiszen koncerten játssza a Dharma is, valamint Bátky Zoli (Stonehenge, Wendigo, After Crying, Phoenix Files, stb.) is indult vele valamelyik tehetségkutatón. Bár nem néztem végig Bob Macuráék műsorát, jobb bemelegítést aligha lehetett volna találni a My Dying Bride koncertje elé.


Az Alvin és a mókusok koncertjéből is hallgattam, meg láttam valamennyit a Pepsi színpadon, ők azonban annyira nem tudtak lekötni faék egyszerűségű dallamos punk-rockjukkal. Nem is passzoltak igazán ebbe a súlyosabb közegbe. Valaha, a Kurva élet idején még lelkesedtem a nyíregyházi trióért, ám mára kicsusszantak az érdeklődésemből, másfélék iránt vonzódom inkább. Feldogozásokkal teletömött szettjüket mindenesetre kajálta az addigra már szép számban összesereglett közönség.


http://www.youtube.com/watch?v=f_iihzejJGo&


A Haldokló Arám egyike volt a doomot, death metalt és a gótikát forradalmian összeházasító csapatoknak a 90-es évek elején és noha ők is változtak, fejlődtek az idők során, a leginkább megalkuvásmentes hozzáállás egyértelműen az övék. Bár volt egy sokat vitatott kitérőjük a 34.788% Complete albummal, ők a Paradise Losttal ellentétben nem akartak a Depeche Mode babérjaira törni és Pink Floyd kettőbe sem kívántak átmenni (lásd az Anathema némelyik lemezét).

A brit együttes aránylag ritkán turnézik, tagjainak van polgári állása a zene mellett, úgyhogy a megjelenés minden igazi fannak kötelező volt Balatonszemesen. Hosszú, kínkeservesen vonagló számaikhoz kell egy bizonyos hangulatba kerülni, de amint ez megvan, nagyon el lehet veszni Aaron Stainthorpe-ék muzsikájában. Aaron, a frontember egyébként rendesen sokkolt az új frizurájával, alig lehetett ráismerni így, hogy megvált a hosszú rőzséjétől (megfordult a tendencia: amíg régebben a P. Lostból Nick Holmes nyíratta le rövidre a haját, azóta pedig újra kinövesztette, most Mr. Stainthorpe érezte elérkezettnek az időt a metalos frizura megkurtításának).

Hangja ugyanakkor mit sem kopott. Kiválóan váltogatta a tiszta, jól beazonosítató énekdallamait a hörgésekkel. A követhetetlenül sok tagcserét átvészelt MDB soraiban mára a basszeros Lena Abe maradt az egyetlen női tag (régebben a billentyűs is nő volt). A két gityós, Andrew Craighan és Calvin Robertshaw mind ott voltak az alapításnál ’90-ben, rutinosan, összeszokottan dobálták egymásnak a fájdalommal terhes gothic és doom riffeket, valamint ikerszólamokat. Shaun MacGowan hol a billentyűs aláfestésért felelt, hol hegedűvel tette színessé a hangzást. A dobok mögött pedig Dan Mullins foglalt helyet, aki azonban már nem hivatalos tag, csupán turnékon segíti ki a zenekart.

Egészen hosszú programmal kényeztettek el minket Anglia első számú bánatmetalosai, ami a Like Gods Of The Sun lemez címadójával indult és a végén a God Is Alone tette fel a pontot az i-re. Nem maradhatott el természetesen a Cry Of Mankind és a Turn Loose The Swans korai ultradoomja sem. Hiányoltam mondjuk a szokásos stílusuktól elütő, Godfleshesen indusztriális Transcendinget (ami az egyik legpörgősebb daluk), valamint a Dreadful Hours és Light At The End Of The World albumokról fájlalom kissé, hogy egy hangot nem erőltetnek. Pedig a MDB pólómon pont az utóbb említett lemez mintája díszeleg. Talán majd legközelebb. Fellépésük így is kellően érfelvágós volt.


A RockPartot részemről az Ordog fellépése zárta le. Ugyan még nagyon friss csapatról van szó (azt hiszem, a hatodik koncertjüknél tartottak éppen), mégis rutinos rókák alkotják a felállást, négy olyan taggal, akikben az a közös, hogy mindannyian tagjai voltak korábban a Superbuttnak. Ők név szerint Vörös András, Szentpéteri Zsolt, Mahboubi Salim, Szűcs Péter. A lemezen ugyan nem játszik, de az élőfellépések végett csatlakozott hozzájuk másodgitáron a Wackor énekes-gitárosa, Miki. Ő az egyetlen kakukktojás, mivel nem ex-Szupersegg tag. 😀

Tíz fekete dal című bemutatkozásuk számomra a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt; kimondottan erős debütöt sikerült összekalapálni Vöriéknek. Azóta kis túlzással ki se lehet robbantani a playlistemből. 😀 Bár némely szám a Superbutt magyar nyelvű lemezéről sem lógott volna ki, Andrásunk jelentősen fejlődött szövegek tekintetében; ugyan nem lett belőle Lukács Laci, de végre olyan szövegeket produkált, amelyek az egyszerűbbre vett SB szövegekkel ellentétben egyrészt elgondolkodtatóak, velősek, másrészt a humort sem nélkülözik, ettől áll össze az egész Ordogien jó produktummá. A zene pedig többnyire mázsás groove metal riffekből áll, amik élőben is úthengerként gyalulnak. Elsőre talán egyszerűnek tűnhet, de valójában nagyon is összetett elegy ez, tele fikcsikkel. A teljes Tíz fekete dal albumot elejétől végéig eljátszották, a csúcspontokat a merész váltásokkal megbolondított Mese, a paraszt módra döngölő Vaskorona és a kissé AIC-s Kitalálhatnád jelentette számomra. Ha van igazság a Földön, legközelebb Ordog testvérnek kell megnyernie a Fonogramot! Megérdemelnék.

Bár az előzetesen megsúgott Zak Tell vendégszereplés elmaradt, azért egy Superbutt nótát kaptunk bónuszként, ez a Szájon át volt. Már most nagyon várós a folytatás, remélem a második albumnál is a hideg fog rázni, ha az Ordog zenéjét hallgatom! 😀

Összegezve megérte lenézni a Balcsi déli partjának tán egyetlen fémzenei megmozdulására, mivel nagyon jó zenekarokat láthattam és a hangulat is okés volt; a társaság remek arcokból állt (a két külföldi headliner miatt volt is némi osztálytali feelingje a dolognak). Remélhetőleg jövő évben is sikerül legalább az egyik napra leutaznom.
szeptember 20.,
szeptember 24.,