Mivel volt még a koncert előtt egy kis alapozgatás haverokkal, így az estét nyitó Watch My Dyingról szépen le is csúsztunk, pedig a nem éppen hétköznapi szövegeiről és előadásmódjáról ismert esztergomi származású csapatot már csak azért is illett volna megnézni, mert nem mindennapi lehetőséget kaptak azzal, hogy egy sokak példaképeként tisztelt zenész előtt melegíthetnek. Ehhez képest csupán az utolsó taktusokra értem le a hajó gyomrába. Viszont már ennyiből meg lehetett állapítani, hogy a hangzásuk volt már erősebb is (fura, mert az A38-on nemigen tolják mellé a potikat, bár az Isten Háta Mögött búcsúkoncertjének elején is voltak hangzásbeli fogyatékosságok). Sajnálom fiúk, majd legközelebb.
A kubai származású doboscsászár és két tagot számláló kísérete minden különösebb feltűnés nékül, az esélytelenek nyugalmával sétált fel a deszkákra. Majd akkora zajviharral indítottak, úgy megkínozták a hangszereket, mintha csak egy VHK koncerten lettünk volna! 🙂 A kezdésre már az addig kint ácsorgó és nézelődő emberek is bevonultak a nagyterembe és szép tisztességesen összesereglettünk. Nyilvánvaló volt, hogy a nézők 90%-a Lombardo Slayeres múltja miatt jön el (sorjáztak is az Ölő pólók rendesen), nem azért, mert annyira képben lennének a Philmmel kapcsolatban (persze, tisztelet a kivételnek, nyugodtan rám lehet cáfolni, ezen nem veszünk össze!). Az ugyanakkor kérdéses, hogy ha ebben a bandában nem ő ülne a dobok mögött, akkor vajon mennyire ismernék, illetve vennék komolyan. Végtére is mindent el lehet adni, ha van egy jól ismert név mögötte. Az állandó Slayerezés mondjuk Lombrágóval kapcsolatban annyiból nem szerencsés, hogy eléggé pipa rájuk mostanában (ami azt illeti, én is az lennék; egyszerűen méltatlan a thrash koronázatlan királyaihoz ez a szappanopera). Így kicsit neccesnek is tűnt volt együttesével kapcsolatos ereklyéket aláíratni vele. Ettől függetlenül azért sokan készültek: volt, aki a Reign In Blood bakelitjét vitte alászignóztatni, volt, aki pólót íratott vele alá, másvalaki pedig egy extra meglepetéssel készült neki, ami abból állt, hogy egy üvegpalackban vadgesztenyékből ki volt makettezve egy dobszerkó. Minden bizonnyal nagyon kreatív az illető, le a kalappal előtte! Dave Lombardo sok mindent láthatott, de ehhez foghatót még biztosan nem, ez bizonyára bearanyozta a napját! Valami spéci, egyedinek tűnő meglepin én is gondolkodom egyébként, ha valamelyik szívemben kitüntetett helyet elfoglaló előadó hazánkba látogatna újra (mondjuk egy Deftones, Lacuna Coil).
Számítani lehetett rá előzetesen, hogy sem Slayer, sem Testament, sem Fantomas, de még csak Grip Inc. számot sem fogunk hallani ezen az estén, Dave Lombardo Philmje nem a múltidézésről akar szólni. S tudjátok, nagyon is jól van ez így! A Philm nagyon zajos, nagyon beteg metalt játszik, amire akár az experimentális kifejezést sem hülyeség használni. Sokszor felbukkantak benne Voivodra, E-Force-ra emlékeztető témázgatások, másutt pedig olyan nyaktörő mathcore-os dolgokat hoztak, amikkel mondjuk a Dillinger Escape Plan, The Chariot, Psyopus féle elvetemült brigádok szoktak operálni. A nem éppen kontyalávaló, brutális zajmasszát itt már méltóképp támogatta emg az A38-tól megszokott dübörgő sound.
Eddig két nagylemezük jelent meg, az első 2012-ben Harmonic címmel, a legfrissebb pedig tavaly jött ki Fire From The Evening Sun címmel. Utóbbinak a plakátja díszítette a merchpultot értelemszerűen.
Bár Lombardo sem mai csirke már, még mindig leiskolázza a fél mezőnyt dobolásával. Egy haverommal épp azt figyeltük meg, hogy a csuklója még csak nem is mozgott! De még így is odapakolta kíméletlenül, amit kell, zsigerből, de ugyanakkor kellően technikásan ütötte-verte a cájgját. Nem tudom, hogyan csinálja. Vannak még ilyen „földönkívüliek” a dobosszakmában, elég csak a Meshuggah dobos Tomas Haake-t megemlíteni pl. Na az sem puding, amit az az alak csinál! Dave társai sem nyeretlen kétévesek , Gerry Nestlerben egy szupertehetséges gitárost ismerhettünk, meg, aki üvöltésben is ott van a szeren, mindamellett szerény is. A basszeros pedig az ősfunkot, rhythm&bluest nyomató legendás War együttesben is megfordult Pancho Tomaselli.
Sajnos a Setlist.FM-re kirakott lista csupán két dalt jelöl, pedig messze nem csak ennyit játszottak. Mi több, három ráadást is adtak, ha jól emlékszem! Kitöltötték becsületesen az egész estét műsoridőt. A show után pedig egyből ki is jött a zenekar Lombardo-val az élen; irány a merchpult, mindenki azonnal odaveszi az irányt, dedikálás, fotó, amit akarunk, végül is egy ilyen idollal nem mindennap találkozhat az ember (még a Shapat Terroros Mikiszabit is rávettük, hogy álljon be vele közös képre). Hősünk pedig állja a rohamot, közvetlenségből példát mutat; konkrétan Vinnie Paul mellett ő az élő bizonyíték arra, hogy egy nagyobb múlttal a háta mögött sem törvényszerú egy zenésznek elszállnia magától.
Ismét egy olyan ikon tette nálunk tiszteletét, akiben nem kellett csalódni! Ez az ember tudja, mi az, hogy alázat! S mindamellett kellően nyitott szemléletű is, amint az a vele készült interjúkból kiderül. Jöjjön jövőre is, mi szívesen látjuk! Mondjuk egy Fantomas nagyon adná (bele se merek gondolni, mennyire!).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.