Őrült robotok, diatörzs, dühtea, hajó-orrok és más érdekességek underground kultúrtalálkozója

Volt ugyan még aznap este más program is, amire hajlottam volna, de végül nem bántam meg, hogy eme Dürer kistermes megmozdulást választottam (a nagyteremben Sex Action, Action, Mátyás Attila volt ezzel párhuzamosan). Négy kiváló zenekart láthatott a közönség, nem is megfizethetetlen összegért, elkelnek az ilyen jó befektetések a városba, mert az undegroundot ez tartja életben. Meg a publikum lelkesedése. Abból pedig nem volt hiány, dacára annak, hogy nem voltunk kiemelkedően sokan.

És most dióhéjban a zenekarokról:

The Foreheads: Nem ismertem őket eddig, de kellemes meglepetést okoztak. Volt bennem para, hogy le fogok csúszni róluk, de mákom volt; még pont odaértem. A négytagú együttes bár olyan zenekarokat jelöl  meg hatásaiként, mint a Black Keys, Kings Of Leon, vagy a Black Rebel Motorcycle Club, s ugyan felvételen hallgatva megvan bennük az a fajta vintage feeling, amivel pl. az Ozone Mama, Trousers típusú bandák operálnak, valójában nekem élőben a Bedlam letisztult korszaka is beugrott róluk, meg a Rush, örök kedvencem. Van benne tehát némi progos íz, meg kevéske grunge is itt-ott – amúgy egyszerűen én csak rocknak hívnám. Jó hangzást is kaptak, meg az őket figyelő közönség is kajálta a produkciót, ami élőben még fémesebbnek tűnt, mint otthon hallgatva. Találkozunk még, fiúk! 😉

The Foreheads

Angertea:  Nálam aznap este kétségtelenül ők vitték a prímet! Számítottam rá, hogy a Nagymágocs-Szentes tengelyen mozgó trió műsora duzzadni fog az energiától. Nagyon rég nem láttam őket élőben, talán ezért is tudott akkorát ütni nálam Miguelék műsora. Elég rövid, ám annál töményebb dózist kaptunk tőlük. Itthon még mindig nem eléggé népszerű és elismert ez a banda, pedig akiknek olyan világszerte ismert zenészek mondanak igent, mint Billy Gould (Faith No More), vagy Scott Reeder (ex-Kyuss), plusz akikkel olyan szakember dolgozik együtt, mint Neil Kernon (akit a Nevermore-ral, Queensryche-hal, Judas Priesttel, Cannibal Corpse-szal közös munkái miatt ismerhetünk főképp), azok vitathatatlanul nagyobb publicitást érdemelnének. Dehát ez van, a rétegzenékre valahogy nehezebben érez rá a nép, különösen nálunk. A Dühtea pedig nagy valószínűséggel örökké megmarad periferikusnak. De ez ki tudja, talán így is van rendjén – nekem legalábbis nem hiányzik, hogy elk..uljanak. Nagyon nyers, totálisan széttördelt ritmusokra, kiakadt énektémákra épülő zenéjük elsőre nem könnyen befogadható, de az experimentális cuccokra fogékony emberekhez garantáltan megtalálja az utat. Az énekes-gitáros Mihály Gergelynek eddig is tudtuk, hogy elképesztő humora van, ezt most sem hagyta otthon, kaptunk belőle bőven. 🙂 Amúgy meg mondhatni amolyan terápiás jelleggel üvölti ki magából minden fájdalmát, búját-baját. A ritmusszekció, vagyis Peralta Miguel és a dobos Bárkai László pedig a tőlük megszokott szerénységgel pakolták Gergely alá az elvetemült alapokat; profi, összeszokott, nagyon régóta együtt lélegző trióról van szó, olyannyira, hogy a megalakulás óta nem is volt még tagcsere náluk! Ez pedig igen ritka, különösen idehaza, hogy valaki megfejtse a ZZ Top receptjét, vagyis hogy miként lehet annyi éven, évtizeden át együtt maradni jóban-rosszban, hiszen egy zenekarban lényegében két-három, vagy akár több idegennel kell összecsiszolódnia, egymásra hangolódnia az embernek.

A műsor végét úgy zárta Gergő, hogy lefektette a földre gitárját és ráhasalt. Ilyet eddig még nem láttam tőle. Hatásos show-elem volt (bizonyára nézett ő is Hendrix videókat a hőskorból), azt meg kell hagyni.

Most, hogy a kor- és pályatárs, szintén experimentális Isten Háta Mögött feladta, az Angertea-ben van meg a leginkább a ráció, hogy továbbvigye a lángot.

Angertea

Omega Diatribe: Harmadiknak Lambach kolléga „kedvenc” zenekara jött. Nem volt könnyű dolguk az Angertea után, megjegyzem, akárhányszor voltam Dühtea koncerten, az utánuk játszóknak rendesen fel volt adva a lecke, mondhatni, felmosták a színpadot a többi fellépővel. Mi tagadás, nekem az Omega Diatribe kissé egybe is folyt. Hibátlanul zenéltek, meg minden, ügyesek a srácok, az énekes Komáromi Gergő felettébb brutálisan néz ki ezzel a földönkívülire hajazó imidzzsel: agyontetovált arc, itt-ott piercinggel súlyosbítva, a csávó szeme teljesen be van sötétítve szemtetoválás útján (brrr…még belegondolni is borzasztó!), s ez még mind semmi, mert az egyik kézfejébe egy teflon-szilikon kör van beplantálva. Az extrém kinézethez pedig extrém groove metal dukál, jó sok djentes megoldással tarkítva. A fiatalok idén februárban hozták ki második albumukat Abstract Ritual címmel, amit kisegítő jelleggel egy világszerte ismert dobos, Kevin Talley (Suffocation) ütött fel a Diatribe-nak. Mostanra szonban sikerült meglelni állandó dobosukat Kiss Tamás személyében, aki nem is hozott rájuk szégyent, csont nélkül, bár kissé gépiesen hozta a cseppet sem egyszerű ritmusképleteket. A zene sokszor a korai Mudvayne-re emlékeztetett, de Gergő Chad Gray-jel ellentétben nem igazán barátja a dallamoknak.Ez kicsit egysíkúvá is tette az összképet. Nem lett volna rossz, csak még mint mondottam, még mindig az Angertea szettjének hatása alatt voltam.

Omega Diatribe

Room Of The Mad Robots:  Az Őrült Robotok működésébe egy kis hiba csúszott, amit ráadásul ott helyszínen tudtam meg. Nagy rajongója vagyok Berszán Mikiéknek, ismerem őket személyesen, jóban is vagyunk, de még előttem is titok volt a dobos Kertész László távolmaradása. Laci épp kórházban feküdt, amikor ez a buli zajlott, de hogy pontosan milyen okból, milyen betegséggel, azt külön kérte a társaitól, hogy ne szivárogtassák ki senkinek. Két beugró dobos is a robotok segítségére sietett: Varjú Attila és Budai Béla – utóbbit a Leander Risingból lehet ismerni. A ROTMR sem nyomott túl hosszú programot, ráadásul direkt úgy állították össze a programot, hogy legyen ideje betanulni a két kisegítőnek. Így sajnos ki is maradt több kedvencem. De legalább egy favorittal indítottak, méghozzá a debütalbumról a C.O.C.-s ízeket is hordozó Political Organized Crime-mal. Ez az egyik legdurvább szám, amit manapság is műsoron tartanak. Mert bizony a robotok szobája jó pár felújításon, átalakuláson átment, mind zeneileg, mind a tagcseréket illetően. Zenéjük szintén nem a könnyen fogyasztható kategória: akad benne Tool, Pantera, Alice In Chains egyaránt, de nyilván az olyan modern progos zenekarok sem hagyták őket hidegen, mint pl. a Karnivool, Gojira, vagy a Klone. A már kanyarban lévő hármas albumuk Rat King Racket címmel a novemberi Hammerworld újság mellékleteként lesz majd beszerezhető – várós is eléggé. Főleg az új témáik voltak terítéken, ahogy kb. az előző Düreres fellépésük óta gyk. minden fellépésükön. Viszont azok közül nem mindet érzem igazán koncertre valónak. Azt fájlalom, hogy a remekbe szabott I Stray albumot egyre jobban elhanyagolják (PT, az énekes azt mondta, hogy már utólag nem annyira elégedett vele), tele van pedig jobbnál jobb témákkal, ott érett be igazán a zenéjük (Az I Hide Light mekkora zseniális szerzemény már és mégse játsszák már élőben). Ráadásul a legfrissebb témák közül is pont a kedvencem maradt ki, ami a meglehetősen grindosan hangzó Fospumpa munkacímre hallgat.

Room Of The Mad Robots

Novaszel Attila billentyűs-sampleres szemlátomást remek igazolás volt: kütyüivel új színeket hozott a ROTMR muzsikájába. A Brujeria pólóban feszítő Csaba András a tőle megszokott pókerarccal pengette a basszusgityóján a mélyfutamokat, PT és Berszán Miki a tőlük megszokott lelkesedéssel nyomultak a kisterem deszkáin – előbbi hol leüvöltötte a hajunkat is, hol pedig komor, már-már Tool közeli dallamokkal operált.

A kisebb hiányosságok ellenére azért a fiúk megtették, amit lehetett és le a kalappal, hogy a nehézségek ellenére is helyt tudtak állni, tudták abszolválni a koncertet. Lacinak pedig mielőbbi gyógyulást kívánunk!