A sludge-os riffelés is egy önkifejezési forma

Utoljára a Pelican vendégeként járt hazánkban a floridai Torche, akiknek első magyarországi koncertje még a megboldogult Kultiban (a Baroness-szel közösen) legalább olyan kultikusan emlegetett, mint a Mastodon első koncertje Gödöllőn. Noha ismertségben még nem tartanak ott Steve Brooksék, mint a Maszti, azért egy lojális rajongótáboruk már kialakult idehaza is. Ennek a rajongótábornak most nem kisebb feladata volt, mint újra megtisztelni jelenlétével a bandát, hiszen a Pelicanos buli óta már eltelt cirka 7 év. Én konkrétan azzal a koncerttel lettem No. 1 fanja a napfényes Miamiban székelő Torche-nak. Bár Juan Montoya gitáros azóta tettlegességig fajulva összekülönbözött a főnök Steve-vel és megkapta az útilaput (nem is néztem volna ki belőle, hogy ennyire agresszív, mivel az A38-as buli után tök jól elcseverésztem vele), helyére megérkezett a pótlás Andrew Elstner személyében. Noha Steve időközben újra összehozta Floor névre hallgató régi együttesét is, ez nem jelentett különösebb akadályt a Torche-os teendőire nézve.

Az eredetileg meghirdetett HAW sajnos betegség miatt visszamondta az előzenekaroskodást, ami kár, mert megnéztem volna Dávidékat újra, pont elkapott a hangulat hozzájuk. Helyettük be kellett érni a súlyos, sötét, itt-ott Neurosis rokon Torn From Earth-szel, akik idén lettek 10 évesek, ám mivel nagyon ráérősen indultam el, róluk sajnos lemaradtam végül. Így maradt feladatnak a Torche koncertről való írás.

A 2004-es megalakulása óta átment egypár változáson a Torche, ám a minőségből sosem engedtek alább. Fokozatosan lépegetve eresztettek át újabb és újabb impulzusokat és ezeket a maguk stoneres, doomos nyelvén transzformálták egy sajátos iránnyá. Mint úgy kb. bárki, akivel együtt szokták emlegetni őket, legyen az a Mastodon, Kylesa, Steve Brooks és tettestársai is keresik a megújulás lehetőségét; nem elégednek meg az egy helyben topogással. Habár akadtak már olyan hangok, akik szerint már lassan kiveszik a metal ezekből a zenekarokból, annyira sokat finomodnak a kezdetek óta. Akkor már ugyanígy vita tárgya lehetne az is, hogy pl. a The Sword, vagy az Elder mennyire metal-e vagy sem manapság. Én ennek a címkézésnek a magam részéről nem sok értelmét látom, nekem minden csak rock ‘n’ roll. 🙂 A skatulyázást pedig hagyjuk csak meg az unatkozó ítészeknek! 😛



A fizimiskájával helyenként a Rockéletes Vígváry Gáborra emlékeztető Brooks és három kísérője a Sandstormmal csapott bele a közepibe és már itt tudtam, hogy nem lesz baj a koncerttel! A komolyabb áttörést meghozó Meanderthalról ugyanis ez a zakatolós szerzemény az egyik legnagyobb favoritom. Döbbenetes hangzást kaptak, úgy dörrent meg a cucc, ahogy a nagykönyvben meg van írva (bár Steve énekét nem minden esetben lehetett jól hallani, annyira maga alá temette a gitárhömpöly)! Azonban a szám vége felé elszállt a másodgityós Andrew Elstner erősítője, így a dalt végül egy gitárral fejezték be. Sikerült hamar orvosolni a problémát és a továbbiakban már gond nélkül düböröghetett a Torche féle sludge metal gépezet.

A Torche nagy erénye, hogy a Melvins, C.O.C. által inspirált „dágványmetal” (tkp. a sludge-ra találtam ki eme szócskát) zúzdáik mellé beszűrődik jó adag punkos direktség, mivel a legtöbb számuk alapvetően rövid és lényegretörő (még a 2 percet is alig haladja meg némelyik), továbbá előszeretettel alkalmaznak olyan leginkább 80-as évekbeli new wave és pop bandákra emlékeztető ragacsos énekdallamokat, amiket még egy fül-orr gégész sem tud kitisztítani a hallójáratokból, annyira beleragadnak! Ennek iskolapéldái többek között a Healer, Fat Waves, Vampyro, Across The Shields, ezeket hallhattuk is a koncerten. A korai Soundgarden és a Dinosaur Jr. házasságából született hangrobbanásaik, meghintve a Jane’s Addiction zavarbaejtően mérgező harmóniáival valami elementáris erővel ragadták üstökön mindazt, amit a punk és metal felbukkanása óta érdeminek tekintünk az egyetemes gitárzenében. Egyes állítások szerint ilyen lenne manapság a Nirvana, netán a Foo Fighters, ha kicsit több brutalitást vinne a muzsikájába.

Az aláírt pólóm

Idén jelent meg sorban a negyedik stúdióalbumuk, a Restarter, természetesen erről is kaptunk számokat. Ezek közül talán az Annihilation Affair ütötte legnagyobbat; azzal a Bongzilla rokon egyszerű alapriffel valóban megsemmisített, méghozzá egy tornádó erejével! 😀 De a Minions is tetszett, a helyenként QOTSA-szerű repetitív megközelítésével.

A lelkesedés végig jól látható volt az egész csapaton; mind a négyen szívüket-lelküket belerakták az előadásmódba, talán csak Elstner látszott szerényebbnek. Bár ő még viszonylag új fiú, majd belejön. Engem sem kellett különösebben hergelni, hogy ott az első sorban széjjeltomboljam  magam, hiszen játszhatott bármit ez a négy úriember a deszkákon, arra mindenki helyett beindultam! 😀 A basszeros Jonathan Nunez megkockáztatom, egyre inkább kezdi átvenni Brooks-tól a frontemberi szerepkört, hiszen végig igencsak középpontban volt és fáradhatatlanul headbangelte végig kopi buksijával az előadást. Jóllehet azért a főnöknek sem kellett külön kérvényt benyújtani, hogy villantson egyet-kettőt: volt egy olyan jelenet, amikor a színpadról a közönség közé rohant gitárjával és egy olyan csúcsmegmozdulás is, amikor velem összegrimaszolt. 🙂 A dobos Rick Smith pedig Fistula pólójában ugyancsak remek munkát végzett ott hátul a ritmusok, groove-ok felelőseként.

Külön örömet jelentett számomra, hogy nem feledkeztek el a debütalbumról sem, erről a nyitószám Charge Of The Brown Recluse került megidézésre a már említett Vampyro mellett. Mindegyik albumukat pengének tartom, de legtöbbet mostanában talán a hármas, a Harmonicraft pörgött nálam. Erről egész sok dal került elő, köztük a Reverse Inverted, amit bármely jobb Helmet szám mellé oda mernék rakni, valamint a figyelmeztető ökölcsapásként is jellemezhető, robbanásveszélyes In Pieces. A felépítése ennek olyan, amit ebben a stílusban mindenkinek kötelezővé tennék; végig egy kitörni készülő vulkán erejével képes a feszültséget fenntartani! A Tarpit Carnivore meg egyenesen úgy szólalt meg, hogy az bármely jobb érzésű noise rock bandának becsületére válna.

A koncert után nem maradtak el a dedikálások, közös fotózkodások sem; mindegyik tag ultrajófej volt. A legtutibb, legvilágbajnokabb aláírást egyértelműen Jonathan kanyarintotta a pólómra: „You have a future in fashion design!!!” Kell-e ehhez bármit hozzáfűzni? Ez tán a legnagyobb elismerés, amit valaha zenésztől kaptam! Érted, idejön egy fiatalember Miamiból a zenekarával és nagy jövőt jósol nekem egyetlen saját kezűleg rajzolt póló alapján! Még most sem hiszem el! 🙂 Pedig megtörtént. 😉

Lehetne azon filózni, mely dalok hiányoztak a repertoárból, de nincs értelme, mert a koncert így is kerek egészet alkotott! Hangos, zajos, dinamikus, végig energiától duzzadó volt. Kérünk még sok ilyet a jövőben! Öröm, hogy a New Beat szervezőgárdája időnként nyit a metal felé is és be meri vállani egy-két súlyosabb banda eseményét is. Respect!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.