Fenséges hősmetal ünnepély

Nagyon belelendült mostanság a koncertszervezésbe a Hammer, idén is jobbnál jobb koncertekkel kedveskednek nekünk. Ám a nagy dömpingnek ugyanakkor megvannak a hátulütői is sajna, ennek pedig pont a Majesty és az Evertale közös mulatsága itta meg a levét. Hiába volt szombat estére szervezve a buli, hiába jött ezúttal főzenekarként a Manowar germán megfelelőjeként is titulált banda, nem nagyon jöhettünk úgy 50 főnél többen össze. Ez még annak fényében is lehangoló, hogy a koncertre a Dürer Kert középső termében (Room 041) került sor. Lehet, hogy a négyezer forintos beléptidíj is elvette a fémfejek kedvét a banzájtól, mivel 2014-ben a Wisdom és Stormwarrior együttesekkel közös bulin ettől barátibb volt a jegyár. Viszont nyilván egy önálló bulin már másfajta paramétereket kell számításba venni, ki tudja… Azt is taktikai hibaként értékelhették sokan, hogy a Primal Feares bulival összevont jegykedvezményt csak későn találták ki. Nem fogytak eléggé a behoppok, így hát ki kellett valami nézőcsalogató akciót találni a szervezőgárdának. Ám a Majesty-s hepajt ez sem tudta megmenteni a buktától.

Volt természetesen magyar előzenekar is ezen az estén. A Rebelre esett a választás, akiknek ez lehetett az első komolyabb lehetőség, hogy külföldi zenekarok előtt bizonyítsanak. Korábban láttam őket egy Akela szilveszteren, de nem hagytak bennem mély nyomot. Ezúttal már meggyőzőbb képet mutattak, plusz nyilván az is körejátszhatott az ugrásszerű fejlődésükben, hogy a Twister, ill. Noa Rock együttesek két tagja is beszállt hozzájuk (Szávai Gergő gitáros és Puskás Máté bőgős). Bár alaptémáik még mindig kő egyszerű, sarkos, menetelős HM/power monolitok, ebbe helyenként vegyülnek ízes Iron Maidenes/Thin Lizzy-s ikergitárszólamok. Némileg az Oment és EGO Projectet idézik számomra. Az énekes, Szaládi Gergő (őt a Crossholderből és Words Of Bloodból ismerhetjük) egész tekintélyt parancsoló harcművész kinézettel bír, mindamellett a trve rocker prototípusát is megtestesíti őszinteségével. Már a műsor elején bemondta, hogy szerinte irtani való a média, úgy ahogy van, mert csak az értéktelen moslékot nyomatják. Ha eljön majd a vég címmel tavaly kijött albumukról valamennyi számot eljátszották ( pl. Istenek istene, Reaktor, vagy a klipesített Gyűlölöm a világot és Legyen elég). Nem mondom, hogy fenekestül forgatja fel a honi metalszcénát a Rebel, de érdemes lesz követni őket a megalkuvástól mentes HM híveinek.

Rebel

Másodikként a német Evertale foglalta el a deszkákat és egyből levettek mindenkit a lábáról közvetlenségükkel. Nem ismertem őket korábban, de szimpatikus gárdát láthatott-hallhatott, aki megszavazta nekik a bizalmat. Zeneileg a Blind Guardianra emlékeztetnek engem (valahogy már belehallgatás nélkül ráéreztem, hogy sárkányölő metal lesz a játék neve), de itt-ott modernebb hatásokat is engednek beszűrődni muzsikájukba (volt egy szám, aminél konkrétan Nevermore/Sanctuary feeling kerített hatalmába). Egyetlen albumuk jött ki Of Dragons And Elves címmel, azt majdnem teljes egészében elő is adták nekünk. Fura, hogy már 3 éve azzal járják a világot. Már a koncertjük közben kiosztogattak az első sor aktív résztvevői között egypár pengetőt. Legerősebb momentumaik közé sorolható, amikor az énekes-gitáros Matthias Graf mellett a szólógitáros Matthias Holzapfel és bőgős Marco Bähle is kieresztették a torkukat, ráadásul hol kánonban, hol egyszerre. Néhol az Orden Ogan is beugrott róluk, bár Evertale-ék kevésbé adnak a látványra (csupán egy Evertale-es háttérvászon díszelgett mögöttük), ám a fiúk  – közülök is kiemelném a basszerost, Marco-t – látható jókedve, közönséggel való kontaktusteremtésük így is elvitte hátán a fellépést.  Tavaly óta új dobosuk van, a Srí Lankai származású, korábban a Mystic Prophecy-ben is megfordult Tyronne Silva. A koncert egyik csúcspontjaként értékelhető Brothers In War, valamint a My Honor Is My Life, Dragonriders (utóbbi dalban a Helloween is ott kísértett) a visszafogottabb, lírai oldalukat is megmutatta. Kicsit több egyéni megoldással akár még új ünnepelt heavy metal szenzációvá is kinőhetik magukat.

Én a magam részéről várom a soron következő kettes albumot.

Evertale

Az átszerelés után pedig a fenséges Majesty kezdte el heavy metalos miséjét celebrálni. A rendelkezésükre álló kb. másfél óra alatt lényegében az összes létező heavy metalos klisét felvonultatta a fiatal brigád (akiknél az első magyar fellépésük óta történt két tagcsere). Nem is titkoltan hatamas pédaképük a Manowar, ám szerencsére a nagyképűséget nem vették át Joey DeMaio-éktól. Továbbá azért messze nemcsak a Manővert kopizzák a germán fiatalemberek, monumentálisabb pillanataikban a Virgin Steele-t is képesek megidézni (Epic War), akadnak Hammerfallal rokon megoldásaik is (Time For Revolution), van Saxonos menetelés (Thunder Ride), és még sorolhatnám. A Keep It True pedig akár ars poeticájuk is lehetne.

Az ötösfogat egyébként éppen a Generation Steel c. aktuális lemezét utaztatja, erről is természetesen mazsolázgattak. Ők is olyannyira átragasztották a közvetlenségüket a publikumra, hogy az egyik rajongólány az első sorban nem bírt magával és kétszer is felmászott a színpadra kicsit produkálni magát. Setlist híján sajnos nem vágom számról számra, hogy mik hangzottak el, csupán megérzésekre hagyatkozhatok (ha már b..ák felrakni a Setlist.FM-re az adott koncert listáját, akkor legalább az a szerencsés rajongó, aki megkaparint egy setlistet a színpadról, az legyen olyan kedves, hogy lefényképezi és feltölti az esemény oldalára (ezzel is megkönnyítve a dolgomat)!

Majesty

A külsőleg kissé a Moonspelles Fernando Ribeiro-ra hasonlító frontember, Tarek Maghary, alias Metal Son bombaformában vezényelte le a minden Majesty rajongó igényét maximálisan kielégítő programot. Jan Raddatz, a dobos (fiatal kora ellenére már régi motorosnak mondható, hiszen megfordult a Majesty elődjének tekinthető Metalforce-ban, valamint az Atlantean Kodex-ben, Midnight Symphony-ban és Forsakenben is) egy felettébb látványos szerkó mögé bútorozta be magát és kalapálta a hol speedesebb, hol középtempósan menetelő ritmusképleteket.

Szövegileg sem kell hatalmas megfejtésekre gondolni, a germán kvintett nem lesz az agysebészek kedvence csatákról, ivásról és magáról a heavy metalról szóló szövegeivel, de aki el tud vonatkoztatni a bevált klisék, közhelyek puffogtatásáról szóló dumáktól, plusz nem rajong a forradalmi újításokért és szereti a dalok kapcsán fentebb megemlített HM csapatokat, az örömmel üdvözölheti a Majesty-t. Annyiből mondjuk még kispályán utaznak hőseink, hogy nem kardoznak a színpadon és nincs motor sem (bár nyilván anyagi költségeik még nem engedik meg az effajta látványosságok alkalmazását. A füstgép ellenben ragyogóan működött náluk).

A buli után egyből jöttek is a merchpulthoz a srácok és mindenkinek dedikáltak, mindenkivel lefotózkodtak. Beálltam én is egy csoportképre több rajongó ismerőssel egyetemben, ezt alább láthatjátok is. 🙂

Ha valaki netán megkérdőjelezné, hogy mi szükség a kétezres években egy ilyen minden szempontból maradinak tűnő bandára, annyit mindenképp felhozhatok érvként, hogy az ifjabb korosztály számára belépőnek a heavy metal világába igenis jól jöhetnek. A Hammerfall, Sabaton és Powerwolf is rengeteg fiatalt terelt a fémzene irányába, akik koruknál fogva nem köthettek azonnali barátságot a Priesttel, Rainbow-val, Manowarral, Accepttel, Black Sabbath-tal, Maidennel, Scorpionsszal, Vicious Rumorsszal, Metal Church-csel, Saxonnal, Running Wilddal, Pokolgéppel, Stress-szel és még sorolhatnánk a neveket. Iránymutatóként tehát kétségtelenül van létjogosultsága a régi típusú muzsikával kiálló ifjonc együtteseknek, meg hát ki fogja tovább cipelni a régi nagyok örökségét, ha azok kihalnak végleg?

Csoportkép a Majesty-vel és néhány rajongóval.

A kérdésre a választ még mi sem tudjuk.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.