Azon szerencsések között lehettem, akik részt vehettek az a lemezbemutató bulin Helsinkiben, amit szintén április elsejére tettek, és amire elkelt az összes jegy. Nem csodálkozom azon, hogy a Moonsorrow bulik mindig teltházasak. Egyrészt Finnországban ritkán játszanak, másrészt az összes koncerten úgy lépnek színpadra, mintha életük utolsó koncertje lenne – teljes átéléssel, lendülettel, odaadással. A Moonsorrow-t ezért is szeretik sokan, a minősegi zene és a gazdag mondanivaló mellett a színpadi attrakciójuk is kivételes. Sajnos Henri Sorvali nem játszott ezen a bulin, pedig olykor fellép ő is a helyi koncerteken.
A mai estére előzenekarnak finn black metal Algazanth bandát hívták meg, akiket lekéstem a kinti kígyozó sor miatt. Bánt a dolog, mivel nagyon sokan dicsérték a Jyväskylä-ből érkező banda teljesítményét.
Közeledett az éjfél, elsötétültek a fények, színpadra lépett a Moonsorrow, és kezdetét vette az Istenek kora a Jumalten Aika című nyitódallal. Az új album – nem kétséges – mestermű, mégha elfogult is vagyok a zenekarral szemben. Ès bár itthon meghallgattam koncert előtt párszor, mégsem nyíltak meg a számok rendesen, viszont koncerten hasítottak, mint a balta. Se a közönségnek, sem a bandának nem kellett idő a feloldódáshoz, amint belecsaptak a buliba, rögtön repkedtek a hajak, izzottak a gitárok, szikrázott az energia.
Az új albumról a Mimisbrunn kivételével az összes nótát hallhattuk. A Suden tunti, azaz a Farkas órája klipes nóta talán különbözik a többitől, a menetelős, monoton, „masszívabb” jellegéből adódóan. Először nem fogott meg a dal, viszont több hallgatás után csak csak megnyílt és csontig hatolt, ugyanígy koncerten is megnyilvánult a nóta igazi ereje. Korábbi szerzeményekből sem volt hiány az este folyamán, szólt a Raunioilla, a Kuolleiden Maa, az örök kedvenc a Pimeä, ami alatt lekapcsolták a fényeket, és Ukko isten fiáról is énekeltek.
A Kuolleiden maa nóta után Ville Sorvali közönséghez szólt, „Akartok-e még többet az Istenek korából..” A harmadik sikító erős „igenre” a banda megbizonyosodott, így bele is csaptak az album második nótájába, a 15 perces Ruttolehto című dalba. Ami különösen tetszett, hogy a sámán hangos ének részeket is a csapat énekelte, nem pedig alájátszották, mint korábbi bulikon például a Tulimyrsky monológját. Még sosem hallottam Ville Sorvalit ilyen hangon énekelni, úgyhogy meglepett a dolog, és igencsak passzol hozzá ez az énektípus is. A dal olyannyira jól felépített, annyira el lett találva a gyors reszelések és lassabb részek váltakozása, na meg az ének, hogy koncerten a látvánnyal együtt tökéletes összhangot teremtett, így a libabőr garantált volt!
Nem egy Moonsorrow bulin voltam már, és talán ők az egyetlen zenekar, akik idáig még egyszer sem okoztak csalódást. Nagyon tetszenek a színpadi karakterek, amiket talán nem is tudatosan képviselnek, mégis nyilvánvalóak. Janne a „regélő” , aki hangszerével kezében táncával meséli a történeteket, s olykor mélyen belenéz az ember szemébe. Markus a tekintélyes szilárd kiállásával a szintiknél, Ville Sorvali mint vezető, Mitja a gitármester, Marko mint az átszellemülő. Marko dobjátékát különösen szeretem nézni, mivel a kórusénekes részeknél teljesen elfelejti, hogy közönség előtt van, csukott szemmel teljes átéléssel énekel.
Az lemez utolsó nótája, az Ihmisen aika, azaz az Ember kora egy igazán baljósló hangvetelű alkotás, ami az emberek sötét korát dolgozza fel, – kapzsiság, vér, háború – vagyis a mai világot, ahová jutottunk.
„Köszönet Nektek, köszönet az Algazanth-nak. Köszönet az Isteneknek. Az Istenek korától az Emberek koráig rövid az út. Ez ma eddig tartott. Mi vagyunk a Moonsorrow, ti vagytok Virgin Oil, Helsinki, Suomi. Köszönet. Jó éjszakát, szép álmokat Ember kora, meghajlás a sötétségnek” – konferálta fel Ville, és végezetül elhangzott az album utolsó nótája, a férfi kórusos Ihmisen aika tizenhat percben, s ezután a banda levonult a színpadról.
Már-már elveszett a remény, hogy ennyi volt, a visszatapsra csak feljöttek még egy dal erejéig színpadra. Aki Moonsorrow bulikra jár, az tudja, hogy Sankaritarina nélkül ritkán távozik a zenekar, úgyhogy utoljára levezetésül a hőstörténeti balladát is hallhattuk teljes kiteljesedéssel.
Ismét egy tökéletes koncertet láthattunk, hallhattunk, élhettünk át a Moonsorrow jóvoltából. Ès ismét egy remekművel gazdagodott a metal színtér, a Jumalten Aika megérkezett. Nem kérdéses, a Moonsorrow még mindig a szívem csücske, az első helyet foglalja el a tömérdek metalzenekar közül. Egy banda, akiben sohasem csalódtam, akik már 13 éve velem vannak, és segítenek az utamon.
Az este folyamán összesen ha 5 percet fotóztam, sokat mondok. Oda akartam adni magam teljes mértékben a zenének.
Mégis készült pár kép a koncertről, ami megtekinthető a galériában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.