The 69 Eyes, Vlad In Tears, De Facto koncertbeszámoló

Szinte már az idejét sem tudom, hogy mikor is voltam utoljára goth rock koncerten. Ha emlékeim nem csalnak, talán valamikor tíz-tizenkét éve a csepeli Freeport dokk-klubban, ahol is egy lengyel banda mellett az akkori hazai gót szintér színe-java, mint pl. Dying Fileds, Land Of Charon, Nevergreen, De Facto játszott. Így remek alkalomnak tűnt sokévnyi, ez irányú hiányosságaimat pótolni a The 69 Eyes budapesti koncertjén.

Az est nyitó bandája a fentebb említett, hosszas kihagyás után újra aktivizálódott, és idén új albummal is jelentkező De Facto volt. Akiknek sajnos csak előadásuk záróakkordjait, a „szív-ölelős” Angyal-t és U2 feldolgozásukat tudtam elcsípni.

Az utánuk jövő Vlad In Tears előadása a várakozásaimmal ellentétben kellemes csalódást okozott. Annak ellenére, hogy a német származású csapat 2010 óta létezik, ezidáig még hallomásból sem volt hozzájuk szerencsém. Általános jó szokáshoz híven, a koncert előtti napokban belehallgattam néhány, a világhálón felelhető dalukba, amik számomra nem voltak túlzottan meggyőzőek. Így ennek szellemében álltam a banda produkciójához… és azt kell, hogy mondjam, ezek a húszas éveik közepén járó srácok (illetve hölgy, mert a dobosuk lány) koncertjükön nagyon is jól nyomták az új generációs love alter-goth feelinget, amik videós dalaikból számomra csak minimálisan jöttek át. Első „szájhúzogatásaim” után figyeltem csak fel igazán dalaik erősen Sentenced irányvonalú metalosabb riffeléseire, és slágeresen sütő love metalos dallamaira, amikkel kellően bemelegítették az időközben szép számú, egyre növekvő közönséget. Nagyon sajátságos volt a Chris Isaak ˝Wicked Game˝ nu-goth metalos feldolgozásuk. És annak ellenére, hogy a közel egy órás műsoruk közepére beékelt akusztikus dalkicsit leültette a bulit, koncertjük végére eléggé át tudták adni zenéjük üzenetét a hazai közönségnek.
 

Némi szünet és színpadi elsötétítés után Helsinki vámpírjai mindenféle tökölés nélkül rögtön a Framed In Blood nyitóakkordjaiba csaptak, amivel azonnal forrásig hevítették a terem izzadt műbőr, latex és sör felhőbe burkolt nehézkes levegőjét. Jyrki talpig fekete bőrben és fekete napszemüvegben, rockabillysen belőtt sérójával, valamint jól begyakorolt, egy manökent is megszégyenítő mozgásával (fel-alá járkálásával) teljesen belakta a színpadot.
 
Ez után jött az új lemezes Miss Pastis és Jet Fighter Plane, amiket olyan klasszikusaik követték, mint a Betty Blue, a Gothic Girl, a Sister Of Charity, a The Chair, és a sötét romantikájú Never Say Die. Az új albumról itt volt még a világbékéért kiáltó darkos Jerusalem, a Dolce Vita. Miközben Jyrki 69 továbbra is talpig bőrben rótta Elvis-es mozdulataival tarkított tiszteletköreit. A tökéletesen kiejtett: „Szép estét Budapest” és „Köszönöm” szavaival, illetve a Hölgy közönsége felé időnként ki dobott egy-egy csókkal pedig még személyesebbé tette a bulit.
 
Az est másik igazi arca a dobos, Jussi 69 volt, aki a háttérben dobjai mögül ki-, illetve felugrálva, lábdobjaira felágaskodva verte a bőröket, közben jó néhány Coronita-t benyakalva látványosan nyomta témáit a hétköznapjainkat eltemető Shallow Graves, a Feel Berlin és a máig nagy sikerű Brandon Lee alá.
 
Egy bő 14-15 dalos szett után, a közönség hangos unszolására (bár szerintem nem is kellet őket annyira unszolni) folyatták az estét a „Hey Ho, Lets Go” ordítással kezdő Ramones feldolgozásukkal, majd a Wasting The Dawn, a szerelmes Dance d’Amour és a robbanékony energiájú The Lost Boys-szal egy tökéletes hangulatú, profi előadású koncertet zártak.
 
Fotók: Bende Csaba
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.