Veterán rombolók

Örvendetes, hogy a Livesound nyitni kezdett a durvább zenék irányába is. Az általuk preferált prog. rock/metal és dallamos hard/heavy vonal is fekszik ugyan, de azért tök jó, hogy tavaly be merték vállalni a Prong önálló koncertjét, valamint szerveztek már Annihilatort is. Az idei év első nagyobb dobásai egyikeként pedig a germán thrash legendát, a Destructiont gördítették Budapestre, aminek már itt volt az ideje, hiszen a magyar rajongók az utóbbi időkben csupán fesztiválokon láthatták Schmieréket. A turnépartnerek sem voltak akárkicsodák, ezek közül a brazil Nervosa megjelenése számomra mindenképp a kötelező jelleget erősítette. Ők még ráadásul sosem jártak előtte hazánkban.

Mint ahogy a Rezet sem. A német kvartettnek csupán az uccsó pár számára értem be, de amit hallottam, az összességét tekintve tetszett. Megtalálható náluk a Kreator és Megadeth hatása éppúgy, mint a Ravené és Evil Invadersé. Noha már 2004 óta léteznek és van már mögöttük három teljes album, még nem forrták ki magukat teljesen, még be kell néhány lépcsőfokot járniuk, hogy előbb-utóbb fesztivál-headlinerekké emelkedjenek. Lelkesedésük mindazonáltal elvitte a showt és maguk a srácok eléggé szimpiknek tűnnek. A Dürer nagytermében ekkor még ijesztően kevesen lézengtek, félő volt, hogy csúnya bukó lesz a mulatság. Ám végül nem így történt!

A Nervosát nagyon vártam és amit ez a három fiatal brazil leányzó leművelt a rendelkezésére álló kb. 50 percben, arra egyszerűen szavak nincsenek! A Sao Paulo-i neo-thrash triónál a származás miatt ugye eleve adott a Sepultura párhuzam, de más egyéb impulzusok is be-beszűrődnek. Az Arch Enemy pl. többször beugrott, ám a brazilok zenéje kevésbé szólisztikus. A csajok közül egyértelműen a basszer/énekes Fernanda Lira vitte el hátán a műsort. Sokat mosolygott a közönségre, megjelenésében mégis van valami démoni. A gitáros Prika Amaral túl sok vizet nem zavart a színpadon, jórészt egymagában elheadbangelve, szőke hajkoronája mögé bújva riffelgetett. Az ifjú dobos Luana Dametto pedig úgy festett, mint aki kimenőt kaptt a suliból, ám amit összeütött a cájg mögött, az alapján felveheti lazán a versenyt az első ligásokkal! Apropó, a dobosokkal valahogy nincs szerencséje a Nervosának, hiszen immár a sokadik ütőst fogyasztják Luana személyében és ő még nem is teljes jogú tag, csupán a turnékon támogatja meg játékával a két alaptagot. Eddigi két albumuk anyagából egy teljesen élvezhető szettet kalapáltak össze, amit a bivaly hangzás is megfejelt. Elmondható, hogy nagy sikerük volt, lényegesen többen is nézték őket, mint a Rezetet; a Destruction koncert közben többen is odamentek hozzájuk aláírást, fotót kérni. Remélem, láthatjuk őket egyszer majd önállóan is!


Aki járt az utóbbi években Destruction bulin, azt túl nagy meglepetés nem érhette. Schmierék ugyanis az aranykor legjobbjaiból szedegették össze most is a repertoárt, pár újabb eresztéssel kiegészítve. A hangzás az elején nem igazán akart klappolni (vagy csak én nem álltam jó helyen), ám a közepére már nagyrészt helyre zökkentek az arányok. Az új lemez címadójával, az Under Attackkel adták meg az alaphangot, majd a Curse The Gods képében rögtön egy klasszikust vágtak hozzánk.

Zenéjük esszenciáját mindig is a nyakatekert riffelés, a fűrészelő gitárhangzás, a szaggatott, sebes tempók és a rikácsolós-kántálós ének adták; a Venom és Slayer ördögien fenyegető hangvétele már-már Maidenes harmóniákkal párosulva. Mike Sifringer, az alapító gityós hangszerére ugyan mehetett volna kissé több kakaó, ám az elég mókás kinézetű zenészen nem mutatkoztak a megszeppenés legcsekélyebb jelei sem.

Stabil, összeszokott gárda már a Destruction. A 2010 óta őket erősítő dobos, Vaaver is szépen beilleszkedett időközben (a Black Death/Invincible Force párosba be is applikált egy dobszólót). Volt ugyan egy rövidebb időszakuk, amikor Schmier nem volt tagja a zenekarnak, ám nélküle nem tudták megismételni korábbi sikereiket (a nélküle készült albumukról értelemszerűen nem is játszanak). Nem kétséges, hogy ő az igazi „agy” a zenekarban. Kb. hasonló helyzet állt elő a C.O.C.-nél is, mert Pepper Keenan némi Downos kitérőt követően amolyan tékozló fiúként visszatért a nélküle trióként tovamenetelt bandába.

Nem hiányozhatott a műsorból a Mad Butcher, sokak kedvence, továbbá a Nailed To The Cross, Total Desaster, Life Without Sense, a ráadásban pedig a Thrash Till Death és Bestial Invasion című alapkövekkel búcsúztak. Újabb keletű számot vajmi keveset toltak, inkább az old school Destruction tábornak kívántak kedvezni. Az Infernal Overkill alkotásról ennek megfelelően egész sok nóta elhangzott az est folyamán.


A koncert után nem maradtak el a szokásos aláírások sem, Mike mondjuk eléggé paraszt volt, mivel a home-made Destruction pólómat nem akarta aláírni. Schmiernek viszont nem volt ellenére a dolog, így az ő szignója ott díszeleg.

A Kreator mellett a Destruction is besoroltatott a hazánkban rendszeresen megforduló teuton extrém metal zenekarok közé. Kár hogy a Sodom és Tankard nem tudtak úgy ideszokni; jó lenne őket is gyakrabban látni (a Holy Mosesről nem is szólva, ők is jó rég jártak erre utoljára). Németország főleg nem a világvége, nem is értem, hogy csomó ottani társulat miért jön erre ritkán. Bár a Destructionék sem lesznek már fiatalabbak, azért még ég bennük a tűz és amíg pazar fellépésekkel örvendeztetnek meg minket, nincs miért aggódni.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.