Iron Maidnem 10 Éves Jubileumi Koncert

IRON MAIDNEM 10 ÉVES JUBILEUMI KONCERT

Budapest, Wigwam, 2006.10.13.

 

 

            Anno 1975-ben egy lelkes és túlfűtött elszántságtól hajtott szimpatikus angol fiatalember úgy döntött, hogy a két nagy szerelem, a futball és a zene közül az utóbbi lesz az, amit élete szent céljaként, értelmeként és küldetéseként szenvedélyesen művelni és terjeszteni fog szerte az egész világon. Már sohasem tudjuk meg, mi lett volna, ha a másik oldalt választja, de azt hiszem, senki nem bánkódik azon, hogy így történt, hiszen ellenkező esetben a világ egyik legjobb Heavy Metal bandájától fosztott volna meg sok millió rajongót a sors. Ez a fiatalember, bizonyos Steve Harris a kezdeti próbálkozások, viszontagságok és névváltoztatások után 1975-ben új nevet adott a zenekarának, melyet azóta is a legnagyobb áhítattal ejtik ki az emberek a világ minden táján. A legnagyobb punk-őrület közepén finoman szólva is öngyilkosságnak tűnt, hogy egy IRON MAIDEN nevű banda színtiszta Heavy Metalt játsszon, de az azóta eltelt 30 év mindenre rácáfolt. Oldalakon keresztül lehetne részletezni a banda hihetetlen karrierjét, a több tízmilliós lemezeladásokat, a több éves világkörüli turnékat, az örökzöld dalokat és az azokat előadó briliáns zenészeket. De talán mindennél többet elmond, hogy az Iron Maiden büszkélkedhet a legtöbb követővel a világon.

            Megszámlálhatatlan Maiden Tribute csapat mozog a világon, de egy alapos utánajárás alkalmával büszkén konstatáltam, hogy a hazai Iron Maidnem egyike a legjobbaknak, na jó, mondjuk ki, a LEGJOBB! Az egy dolog, hogy a nevükkel tuti nem lehet versenyre kelni (kár, hogy kint nem érthetik), de a 10 éve alakult hobbycsapatnak indult Maidnemben olyan zenészek játszanak Maiden nótákat olyan profizmussal, hogy az még Steve Harrist is elismerésre késztette! De az is biztos, hogy még senki nem játszott közel 6 órán keresztül Maiden nótákat (szünetek nélkül), 100%-os minőségben!

            

            Ennek a csodának közel 1000 ember lehetett tanúja a budapesti Wigwam klubban. A minimális késéssel induló, előzenekar nélküli monstre buli egy szemvillanás alatt beindult, ahogyan a klasszikus Heavy Metalra éhes, villázó közönség is. A program valóban az öt legklasszikusabb Maiden lemez első darabjának tételeivel kezdődött. Invaders, Children of the Damned, Prisoner, 22 Acacia Avenue, sorjáztak a halhatatlan The Number of the Beast gyöngyszemei. A hangzás minden szögből fülgyönyörködtető volt, a színpad pedig a hely adottságaihoz és méreteihez képest zsúfolva volt a Maiden különböző korszakait felelevenítő díszletekkel. A Maidnem beszúrta az annak idején a bakelit verzión nem szereplő Total Eclipse tételt is, de a legnagyobb ovációt természetesen a The Number of the Beast és a Hallowed Be Thy Name aratták.

            Egy pillanatnak tűnt a kb. háromnegyed óra, és egy rövid intró után már jött is a Where Eagles Dare, azaz a Piece of Mind nyitónótája, melyet, akárcsak az összes számot, hihetetlenül precízen és élethűen interpretálta az Iron Maidnem gárdája. Ez nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy számonként átlag 2-3 nem éppen egyszerű gitárszóló, basszusfutam és légisziréna-énektémák sorakoznak. Az ének éppen ezért felváltva ment, hol a régi Maidnem-torok Bozsik Patrik (aki még kinézetre is kiköpött Bruce) szégyenítette meg a denevérek hanghullámait, hol a jelenlegi pacsirta Kiss Zoli (ld. még Age of Nemesis) repesztette meg a nem létező csillárokat, mindketten csillagos ötösre teljesítettek. A Piece of Mind blokk legnagyobb pillanata magától értetődően a The Trooper volt, de az összes nóta sütött, nem is értem, hogy miért ez talán a legkevésbé népszerű album a klasszikus lemezek közül. A Quest for Fire is állat volt, Patrik most énekelte el először színpadon, de ezt nem hittük el neki, mert hibátlan volt! Közben felbukkantak régebbi tagok is, pl. Urbán Gabi, a régi dobos, ő a Piece of Mind nagy részét el is nyomta.

            Megszólalt Churchill, és elszabadult a pokol, az Aces High képében, mely már a Powerslave zónába terelt mindenkit. Two Minutes to Midnight, majdnem „időben”, a hangulat pedig érezhetően emelkedett egyre feljebb. A Losfer Words (A Big ’Orra) alkalmat adott a nekifeledkezett virgázásra, itt Töfihez és Bevíz Miskához csatlakozott Fábián Sanyi, az Obstruction gitárosa is, aki 1 évig segített ki a Maidnemben. Mindhárman hibátlanul játszottak, akárcsak Béla, a basszer is, de tőle legközelebb elvárnék néhány Steve Harris védjegyének számító basszusgitár-pózolást! Ha már a tagoknál tartunk, ki ne hagyjuk a legtöbb számot végigdoboló Krecsmarik Gábort, valamint a háttérben rejtőzködő Hidvégi Áron billentyűst, akinek főleg az utolsó két lemeznél akadt dolga. Ők is hibátlanul nyomták! Véleményem szerint a Powerslave számai ütnek legkevésbé egy koncerten, de azért a Powerslave és a Rime of the Ancient Mariner is nagyon ott volt!

            A Maidnem azért is a szívem csücske, mert érzem, hogy nekik is a Somewhere / Seventh Son korszak a kedvencük, ráadásul egy szintist is felvonultatnak ezért. A Blade Runner filmzenéje jelentette számomra az igazi katarzist: Caught Somewhere in Time! Nincsenek szavak! Folytatás: Wasted Years, ez egyértelműbb és ismertebb is, de a Sea of Madness tuti egy az est azon 12 nótája közül, amit még a Maiden sem játszott soha élőben. A Heaven Can Wait alatt sokan felmentek vokálozni, de úgy tűnt, hogy a kidobók nem ismerik a Maiden-féle hagyományt, ugyanis megpróbálták eltávolítani a színpadon éneklőket. A helyzetet Töfi mentette meg. The Loneliness of the Long Distance Runner – újabb fénypont, akárcsak a Stranger in a Strange Land, de a Deja-Vu is hihetetlen volt, az Alexander the Great pedig mindent letarolt, akárcsak Zoli, aki kicsit késve vágtatott be a deszkákra, ha-ha!

            

            „Seven deadly sins, seven ways to win…”, és már vágtatott is a Moonchild, aminek az eleje CD-ről ment, akárcsak a legtöbb albumnyitó dalé, a srácok pedig berobbantak a kellő helyen. Azután Infinite Dreams, majd a számomra Maiden-mélypont Can I Play with Madness?, de a The Evil that Men Do helyretette a dolgokat. A Seventh Son…őrületes volt, főleg a szólóorgia a végén, de a The Prophecy és a The Clairvoyant kettőse is aratott. A hivatalos buli végét az Only the Good Die Young jelentette volna, de mindenki tudta, hogy itt még nem lehet vége. Jött az Iron Maiden, ami alatt Eddie nehezen akart kiszabadulni, e művelet közben koponyája lefűrészelt részét el is vesztette. Végül csak kijött, így koponyatető nélkül még brutálisabb is volt, de gondolom, ez úgyis lekerült volna róla. Profi volt, Eddie gonoszul villogtatta szemeit és élvezte a reflektorfényt, valamint a közönséget. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki az utolsó pillanatig reménykedett legalább egy Maiden-tag felbukkanásában. Hogy ez miért nem valósulhatott meg, arról a Maidnem honlapján bővebben olvashattok, de a buli minőségét jellemzi, hogy nem volt emiatt hiányérzete senkinek, és ez az este végül is a Maidnem tagokról szólt!

            És mivel úgy tűnt, hogy a srácok nem elégszenek meg öt teljes album eljátszásával, így már zúdították is ránk a ráadásokat: Fear of the Dark, Bring Your Daughter…,stb., az újabb érából pedig a The Wicker Man. Itt már kissé elfáradtunk, mivel végig elöl álltunk, így a ráadások már kissé összefolynak, de itt került elő Retek is, aki szintén dobolt egy ideig a Maidnemben, és bocs, ha esetleg valakit kihagytam a felsorolásból! Ha jól emlékszem, a két énekes együtt is előadott egy nótát, itt már tényleg készen voltunk mi is, a közönség is (bár végig hihetetlen intenzív ováció kísérte a produkciót, ami tiszteletreméltó teljesítmény), a banda is valószínűleg „kissé” fáradt volt már.      

            Összegzésképpen: Szerintem ez Guiness-rekord volt, és nem hittem volna, hogy végig ilyen intenzív és profi lehet az előadás, le a kalappal! Ez még egyhelyben állva, két akkordot pengetve is sok lett volna, nemhogy így, mozgás, headbangelés és fárasztó zenélés, valamint éneklés közepette, de a közönség is maximális dícséretet érdemel. Congratulations! Másnap biztosan hasonlóan megérdemelt siker fogadta a Maidnemet Németországban is. Legalább még 3×10 évet a Maidennek és a Maidnemnek, és legalább évente egyszer egy ilyen bulit nekünk, a közönségnek! Köszönjük! Up the Irons!  

 

 

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.