A luzitán farkasgóttól a brazil dzsungelmetalig

3. nap


Kicsit későn értem le a harmadik napon, ami egyben azt is eredményezte, hogy a Red Swampről sikerült jól lecsúsznom (pedig érdekeltek volna nagyon, pláne úgy, hogy a stoner/doom/sludge/southern vonal finoman szólva se volt túltolva a fesztiválon; jól jött volna kicsit több ilyen stílusú zenekar). Így az első, akiket hallottam aznap, a Nevergreen volt. Kifejezetten penge hangzást kaptak, éjfekete gothic himnuszaik ennek köszönhetően is lemezminőségben hasítottak. Túl sokat mondjuk nem időztem Matláry Mikiéken, mert a BPUP sátorban már nyomta az Uzipov. Róluk is már írtam korábban eme hasábokra. A Maratonon másodjára botlottam bele a fiúkba, agresszív, nyers ösztönzenéjük most is megnyert magának. Bár ezúttal nagyon kevesen nézték őket. A trió már túl van Szennyes című második nagylemeze megjelenésén, ezen már némiképp hallgatóbarátabbra vették a figurát, ám így se kell attól félni, hogy átmennek Bon-Bonba. 😀 Feldolgozásaikat is mindig jó érzékkel válogatják meg, legyen szó akár a Kispál nótáról (Barlangba dobolok), akár a Gengszter Zoli átiratról (Sötét oldal); mindet tudták „uzipovosítani”.

Az Apey&The Pea-t sokan vártuk egy emberként és nem okoztak csalódást! Mostanra érett be a gyümölcse Áron Andrisék folyamatos építkezésének, munkájának, hisz amellett hogy itthon annyira felduzzadt a táboruk, amennyire egyik más stílusbeli együttesnek sem, a fiúkat külföldre is egyre többet hívják játszani (Desertfest, közös angol bulik a Weedeaterrel, stb.). Az igazi vízválasztó alighanem náluk is harmadik album lesz, ami már kanyarban van és rögtön a thrashesen kapkodó tempójú Slavesszel nyitottak róla. Ez a szám az Slayer, Exodus, Testament hatásaival együtt új színeket hozott Apey-ék eddigi palettájára. A folytatásban pedig sorjáztak a már jól bejáratott ATP „slágerek”: Leprechaun Skin, Hashman Blues, Judas, Pothead, Abraham, Acid, stb. Még egy számot bemutattak a Hex címmel megjelenő hármas albumról Death címmel, ami egy belassultabb, doomosan vánszorgó tétel; odatehető a Judas, The Four Horsemen, Abraham féle borult számok mellé. Igazán karaj műsort nyomott a szokás szerint az I Will Always Love You taktusaira levonuló trió, méltán kerültek a Hammer nagyszínpadra!

Ezután egy éles váltással az olasz Talco bulizenéjébe tekintettem bele. A srácok ska-punkja nem éppen az a fajta muzsika, amit mindennap kedvem támad meghallgatni, de arra, hogy egy fesztiválon pár nedű után kialakuljon rá az „ereszdelahajam” érzés, tökéletesen megfelel. Ahhoz képest, hogy itthon még alig ismertek, meglepően sokan összeverődtek rájuk, alighanem a többség inkább csak kíváncsiságból akart belehallgatni. Néhányan fel is vették a ritmust az olasz fiatalemberekkel; biztos akadt, aki számára ez a koncert jelentette a feszt csúcspontját.

Bele akartam sasolni még a Talco-val egyidőben játszó AWS-be is. Fokról fokra nekik is beérik lassan a gyümölcs. A frontember Siklósi Örs is érezheti ezt, mivel önbizalma már megnőtt annyira, hogy szólóban is utazgasson néha. A rajongóknak ugyanakkor nincs okuk parázni, nem oszlik fel az AWS! Legutóbb egy igen minőségi anyaggal jelentkeztek Kint a vízből címmel és egyre több jamboree-ra kapnak meghívást. Néhány számot néztem belőlük, aztán lassan menni kellett Moonspellre.



A portugál farkasok igazi old school szettel készültek a RM-ra. Vampiria, Opium, Wolfshade, A Poisoned Gift, Mephisto, Raven Claws, Alma Mater – egy ilyen műsortól nem is igazi Moonspell rajongó, akinek nem csorog a nyála! Én ugyanakkor szívesen hallottam volna még ezt-azt a későbbi, dark-rockosabb Darkness And Hope albumról is, nekem a Wolfheart mellett az a kedvenc Holdbűvölet műalkotás. De minden nem lehet tökéletes. Azért így is a fesztivál egyik mindentvivő koncertjét adták Fernando Ribeiro-ék – írom ezt attól függetlenül, hogy már kismilliószor elcsíptem őket élőben. Kellően színpadias is volt a kiállásuk, ahogy az egyilyesfajta muzsikához dukál. Egész sok nóta előkerült mind a Wolfheart, mind az Irrelegious albumokról (legmegdöbbentőbb, hogy sokszor egymás után!), kb. mintha jubilálnának ezek a korongok! A Moonspell még a kétezres években divatossá vált folk metal/pagan metal hullámot is megelőzte az olyan számaival, mint az Aetigina, Herr Spiegelmann, vagy a fináléban eljátszott Alma Mater. Fernando-ék pazar koncertjét egy dedikálás követte a Hammer színpad jobbján felállított sátornál.

Moonspell dedikáláson

Közben bele-belehallgattam a Cadaveresbe is, de Körmiéket is már sok helyen el lehet csípni. Amúgy meg a másik felem már átkívánkozott a szókimondó, nem ritkán politikai töltetű szövegeiről ismert HétköznaPI CSAlódások koncertjére, de Megyeri Feriékből sajnos csak az utolsó néhány számot sikerült elcsípnem. Szokás szerint a náciknak beszóló Ostobával zártak. Sebaj, őket is láthatom még igen sok alkalommal.

Egyre jobban belenyúlva az éjszakába még a Téveszme végét is elkaptam. Gondolkodásra serkentő, magvas szövegeikkel és csontkemény hardcore-jukkal egyre jobban jönnek felfelé. Az énekes srác, Nagy Viktor ordibálása engem emlékeztet a Stray From The Path-es arcra, Andrew Dijorio-ra. Remélem, legközelebb már teljes koncertet is élvezhetek tőlük!

A Katatonia jelentette a másik főbb vonzerőt, főleg hogy évek óta elhanyagolták kis hazánkat. Pedig egy időben rendszeresen jártak errefelé, lehet, nem akarták, hogy a legvadabb fanok is besokalljanak tőlük. Hallottam olyan véleményt is, miszerint valaki bőgött ezen a koncerten, akkora hatást gyakorolt rá! Nincs mit szépíteni, a Katatonia zenéje valóban nem habkönnyű popzene, még annak ellenére sem, hogy a kezdetek óta sokat finomodtak Jonas Renkséék. Mitagadás, a koncert eleje nekem meglehetősen öregurasnak tűnt, pedig a zenészek mindent beleadtak, még volt hajlóbálás is rendesen a gityósok részéről.



A közepe felé haladva aztán egyre jobb dalok következtek, onnantól a műsor egyre izgibbé vált. A Ghost Of The Sun, Dead Letters és a Soil’s Song jelentették a leginkább libabőrzős pillanatokat, vagyis azok a számok, amik nem kevés Tool, A Perfect Circle hatásról tanúskodnak. Jonas ahogy várható volt, egy amolyan befordultabb Ian Astbury-ként, Carl McCoyként adta elő magát a színpadon. A 15 számos repertoár lezárásaként a July hangzott el, aminél aktulisabb dalt nem is választhattak volna búcsúként. Több, mint korrekt előadás volt ez egy kimondottan rivaldafénykerülő, nem éppen rocksztárságra termett bandától.

A Prosectura punk-rock szettjéhez sok hozzáfűznivalóm nincs, Imre Norbiéknak egyszerűen vérükben van a szórakoztatás. A PiCsával ellentétben a Prosecturára nem jellemző a politizálás, ők az ivászat-szex-buli témákat járják inkább körbe. Statikusabb színpadi előadásukkal pedig a Buzzcocks-ot idézték. Profi, összeszokott gépezet ők már, sajátos humorú dalaik pedig fesztiválon is megadják a kellő hangulatot. Aki ennél többet akar, az nem is érzi a dallamos punkot. 😛


4. nap


Erre a napra is sikerült a tervezettnél jóval később leérni, sajnos ennek a Lost Continent, Ordog, Dorothy és Krampüs koncertjei látták a kárát. Este hétkor pedig nem tudtam dönteni, milyen koncertet nézzek végig, úgyhogy felváltva belehallgattam a Tales Of Eveningbe és a Junkies-ba is. A Tales azt a fajta minőségi énekesnős szimfo-metalt nyomja, amire hazánkban még mindig akad kereslet. Ám Dudás Ivettre nem jellemző az operás áriázgatás, ő inkább lágy szirénhangon bűvöli el a hallgatóságot. Az időnkénti folkos behatások miatt olykor a Dalriada is felsejlik velük kapcsolatban, viszont a TOE nem tolja túl a népzenés vonalat. A kedvencem tőlük a Hajléktalan lélek.

Vérbeli slágerparádéval kedveskedett rajongóinak a Junkies. Köszöntöttek minket ezen a szar helyen, Meséltek, miattunk, állatok miatt ittak, megfogalmaztak olyan örök igazságokat, miszerint minden nőnél van jobb nő, minden bajnok legyőzhető, valamint arcunkba vágták, hogy Vesztettél és hogy a Szerelmedtől lettem ilyen. Kár, hogy a hatos lemezt nem erőltetik annyira, nekem a Nihil és az Sx7 mellett az az abszolút favorit Szekeres Andráséktól. Nekik ennyi kellett, semmi más, az összes többi csak ráadás volt. 🙂

A Xandria kezdéséig még elütöttem az időt a Depresszión, bár sok késztetést nem éreztem hozzá. Halász Feriéket régebben, amikor még éppenhogy végrehajtották az áttörést, jobban csíptem (bár már akkoriban sem én voltam a célközönség). Még a kitapintható, helyenként túl nyilvánvaló hatások ellenére is volt tehetségük írni megjegyezhető, fogós dalokat, amelyekkel meg tudták szólítani az ifjabb korosztályt. Azért egy Sokkold a rendszert! még mindig nagyot tud szólni, ha egy-egy feszten elkapom a Depi műsorát, a Nem akarok elszakadni pedig a rockdiszkók playlistjébe is kitörölhetelenül beleragadt. 

Bár érte olyan kritika az idei Maratont, miszerint túlságosan biztonsági játék szaga volt a mostani felhozatalnak (még be kell néhány lépcsőfokot járniuk mondjuk egy Masters Of Rock szintjéhez, annyi biztos, de ezzel nem akarom a legkevésbé sem becsmérelni a RM-t, mert Varga Zoliék tényleg mára egyedüliként tartják itthon életben a mára meglehetősen elkorcsosodott, elhitványosodott fesztiválpiacon a rock/metal lángját), azért egy-két ritkán látott finomságot becsempésztek a line-upba. A német Xandriára sem mondhatjuk azt, hogy sűrű vendégként fordulna meg Magyarországon. Az ő operás beütésű szimfonikus metaljuk sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé (Dianne Van Giersbergen némely dalt zavaróan túl is cifrázott szerintem), de egynek elmegy. A zenészekről egytől egyig lerí, hogy profik, ám a számomra hamar unalomba fulladó koncerten ez nem sokat segített. Ha már ez a stílus, akkor inkább Within Temptation.

A Taake volt az egyik legjobban várt fellépő aznap. Igen szép számban össze is gyűlt a nép a sátorban. Nevük kiejtésével rendre gondban vagyok, mivel mondták már „tók”-nak, és „tákénak” egyaránt. A név egyébként ködöt jelent magyarul, aki esetleg nem volna képben. Lényegében egyetlen személy áll a Taake mögött, az idén a Gorgoroth-ot is kisegítő Hoest. A marcona külső nála érző szívet takar. Fagyos feketefém indulóit (Nordbundet, Hordalands Doedskvad 1-3, Unnemeske, vagy a záró Nattestid Ser Porten) hallva szinte érezhettük a norvég természet ölét, az ottani erdők, fjordok, hegyek mozgóképként peregtek le előttünk, miközben záporoztak a súlyosan dohogó dobok, a tipikusan blackesen fűrészelő gitárok, minderre rá pedig Hoest öblös károgása. Kegyetlen egy koncert volt, utána pedig dedikált is.



A Roadból is valamennyit hallottam, ők is slágerparádéval jöttek a Rockmaratonra (Aki szabad, M.A.T.T., Nem elég, Egy család vagyunk, Nem kell más, stb.). Máté feltűnően sokat beszélt, nem győzött hálálkodni a közönségnek, valamint a fesztivált is nagyon dicsérte – megérdemelten. Én azonban már nagyon ráfeszültem a Batushkára, akik idén dupláztak Magyarországon (a Dürerben adtak év elején ultrasikeres koncertet). Sajnos baromi sokat csúszott a kezdésük, a publikumban már többen arra kezdtek gyanakodni, hogy elmarad a muri. Ám szerencsénkre helyére került az utolsó mozaikkocka is a titokzatos lengyeleknél, s furcsa illat kezdett el fojtogatni mindnyájunkat. A Ghost nameless ghouljaihoz hasonlóan öltözködő, spéci ruhákba burkolt együttes eddigi egyetlen, jelentős underground visszhangot keltett albumát, a Liturgiyát teljes egészében lejátszotta. Adtak a színpadképre is: gyertyák és mikrofonállványra felfűzött koponyák társaságában prezentálták fura miséjüket. Tök jó volt, de még nagyobb élményt is jelenthetett volna, ha nem húzzák el az időt a kezdéssel. Az egész előadás inkább emlékeztetett valami bizarr ceremóniára, mint egy hagyományos rockkoncertre. A lengyeleknél lehet valami a csípvízben, hogy egyre több olyan underground hordát termelnek ki, akik teljesen kerülik a nyilvánosságot és a tagjait garantáltan nem fogjuk semmilyen címlapon viszontlátni (pl. Mgla).

A Hammerfall megint egy tök más világ. Alapvetően kedvelem vidám európai heavy-power metaljukat, bár már ők is elérték azt a határt, amikor kicsit sok az itteni látogatásaikból; már lassan nyaralót kéne itt venniük. 😀 OK, szeressék hazánkat, az itteni közönséget, csak éppenséggel hozhatnának magukkal olyan bandákat, akiknek ugyan nevük van, de hazánkban mégse gyakori vendégek (anno elhozták előbandaként a The Poodlest és a Vicious Rumorst is, ami nagyon jó). A Hector’s Hymn-nel induló és az örök klasszikus Hearts On Fire-rel véget érő koncertben amúgy egy gramm hiba nem volt, amolyan best of programmal kényeztették el a rajongótábort (Renegade, Any Means Necessary, Bushido, Built To Last, Let The Hammer Fall, stb.). Joacim Cans pedig szimpatikus, emberközeli frontemberként vezényelte le a bulit. Oscar Dronjakék látványra is odarakták magukat, olyan lelkesedés áradt a színpadról, mintha csak a Wackenen játszottak volna!

A Batushka csúszása miatt a Rotting Christ éjjel 1 órára hirdetett kezdéséből sem lett semmi. A görög black metal harcosok azonban ezt leszámítva patent bulit nyomtak! A Ze Nigmar fenyegető kezdése megadta az alaphangot és végig magas fordulatszámon pörögtek a derék hellének. Istentelen black metal tételeikben nem a gyorsaság a leglényegesebb szempont, tudnak ők kimérten is zúzni (Athanati Este, Apage Satana, The Forest Of N’Gai). Lehet, a túl elvakult blackereknek ez a fajta tempóváltogatás nem jön be, de én szeretem, ha nem nyomják végig csak a gázpedált. Igyekeznek egy-két filmzenés részlettel is megbolondítani a zenét, aminek kapcsán adja magát a SepticFlesh párhuzam, viszont a RC nem tolja túl ezen megoldásokat. Amit tavaly a Belphegor nyújtott a RM-on, azt még ha kisebb helyszínen, családiasabban is, de idén a Rotting Christtól kaptuk meg egészen biztosan. OK, jó volt a Taake is, de azért a Rotting Christ mégiscsak van, amiben verhetetlen!

A Zorallból még levezetésként meghallgattunk pár nótát (a Csakazértis szerelem című Első Emelet nóta átértelmezése kimondottan tetszett is), majd igyekeztünk előbb a fesztiválbusz, majd az első vonat felé.


5. nap


Egy olyan erős nap után, mint az előző, még tartogatott bőven csemegéket a Rockmaraton. Legalábbis kifejezetten belehúztak a zárónapra, hogy senki se távozhasson elégedetlenül. Kisebb kellemetlenségek mondjuk adódtak, pl. a délután négyre meghirdetett Sepultura dedikálást elcsúsztatták későbbre. Én meg pont azért siettem le koránra, hogy le ne maradjak róla – ez az én formám. Mindegy, addig is elütöttük az időt, kezdésnek a Salvus pont meg is felelt. Mélyrehangolt riffekkel, groove-okkal felvértezett korszerű, dallamos metaljuk némi rokonságot mutat a Disturbeddel és az Amorallal, ám a magyar nyelvű szövegek egyedi ízt kölcsönöznek neki. 6 lépés című daluk nagy kedvenc.

Sajnos a Salvus közben megint eleredt az eső! Dühítő tud lenni ez nagyon fesztiválon, el tudja b..ni rendesen az ember szórakozását, de hála a magasságosnak, hamar elállt a zuhi.

Az Omega Diatribe némileg djentes technikás metalját hallgattuk meg a folytatásban, addigra már az időjárás is észhez tért. Ők szintén a felfelé törő bandák mezőnyében tanyáznak egy ideje. Énekesük a teljesen extrém, földöntúli kinézetével külön talány. Amúgy tök szimpatikus srácokról van szó, akiket nem szédített meg a hirtelen jött reflektorfény. Egy kis fogósság még mondjuk nem ártana a zenéjükbe, mivel a zenészek játéka az egysíkú üvöltős-hörgős vokalizálással egybegyúrva kicsit agyonnyomja az összképet számomra. A példakép Meshuggah is tudott azért kerek dalokat írni, minden progresszivitása és technikai tudás dacára, valamint a Mudvayne is le tudta nyesni idővel a kezdeti esetleges sallangokat. Ettől függetlenül kimondottan kedvelem az Omega D.-t, úgyhogy sok sikert a továbbiakhoz!

A Sepu dedikálásra én is sorbaálltam tehát, viszont a menedzser néhány szelfi elkészülte után kitalálta, hogy nem lehet fotózkodni a zenekarral. WTF??? Csomó rajongó évek óta erre várt és akkor egy ilyen idióta megtiltja a fotózást! Szégyen. Ennek ellenére azért lőttek ismerősök néhány képet, amiken ott figyelek a dedikáláson, továbbá nem estem kétségbe, mert tudtam, hol kell keresni koncert után a Sepu tagokat. Akik egyébként kedvesnek bizonyultak.

Obituary dedikáláson

A Stubbornnak csupán a végét sikerült elcsípni. Ők Apey-ék személyes kedvencei, sokat játszanak együtt mostanában. A metalcore-t némi southernös éllel megbolondító brigád egyre rutinosabban bemozogja a deszkákat, erre mi sem fényesebb bizonyíték, minthogy az énekes ugrott a végén egy akkorát a levegőbe, hogy nem hittem a szememnek!

Az Ektomorf bár elég gyengén és kásásan szólalt meg, igyekezték a Sepulturára már beizgult népet a placcba döngölni. Olyan dalokkal, mint az I Know Them, Show Your Fist, Black Flag, Aggressor, Fuck You All, Outcast, ill. a magyar nyelvű Nem engedem, ez nem is oly nehéz feladat. Pláne, hogy kétszeres sebességgel tolják őket. A sokat támadott Farkas Zotya Venom pólóban állt ki a színpadra, ezzel is kihangsúlyozva, hogy mennyire szívügyének tekinti az öregsulis metal zenét. Még egy circle pitre buzdítás is belefért az előadásba, amit errre a fajta „dzsunga” zenére nem nehéz kiváltani.

Rudán Joe és Kalapács Józsi közös produkciójára is közben átnézegettem azért, amint felváltva abszolválják a magyar rockzene hőskorában született klasszik nótákat. A két énekes rangos múlttal rendelkezik és a repertoárból nyilván nem maradhattak ki a velük született Pokolgép, P. Mobil slágerek sem.

A Fostartályra úgy megtelt a BPUP sátor, hogy egy tűt nem lehetett leejteni, így hagytam a fenébe a befurakodást, inkább kívülről próbáltam meg élvezni az akár jópofa stílusparódiának is beillő produkciót. Nagyon ritkán koncertezik a grindcore hazai élzenekara, a telt házat ennek megfelelően akár borítékolni is lehetett azon a viszonylag kis helyen. Az Öregek és a Return Of The Jani album „örökzölddé” nemesedett trackjei mellett bemutattak egy teljesen új zöngeményt is performanszukban, ami nem hoz egetrengető változásokat, viszont a tőlük megszokott beteg, gyagyás stílust hibátlanul hozza.

Az itthoni blueskirály Deák Bill Gyula programjába is mindenképp bele akartam tekinteni. A legfeketébb hangú fehér énekes hozta is a Kőbánya feelinget, ahogyan az tőle elvárható. Ő azon kevés honi rockarcok egyike, akik anélkül tudtak megöregedni, hogy nevetségessé váltak volna. Nagy újításokat ne keressünk a setlistjében, viszont a dalai minden körülmények között megállják helyüket (ő maga pedig fél lábbal is leiskoláz egy komplett rockmezőnyt) és a Szalki-szigeten is igazi fesztiválhangulatot alakítottak ki. Még a legvadabb metalarcok közül is egész sokan belenéztek az öreg Bill kapitány fellépésébe.

Az Obituary-ék mindig szívesen látott vendégek, ha death metalról van szó. Most is legyalulta a fejünket az amúgy barátságos arcokból álló floridai halálmetal alapbanda. John Tardy kutyavonyításra emlékeztető beteg hörgése éppúgy védjegye a csapatnak, mint Trevor Peres atompontos, ólmos riffjei. Átestek ugyan ők is néhány tagcserén, de 2012 óta (ekkor csatlakozott hozzájuk Kenny Andrews, a másik gityós) stabilnak mondható a felállásuk. Stílusilag nem az az állandóan változó, megújuló brigád; nem lényegültek át industrial vagy szimfós-progos  bandává, mint oly sokan (noha a 90-es években volt némi hullámvölgyük nekik is), de azon kevesek közé tartoznak, akiknek jól áll ez. Nyomják csípőből a parasztos, belezős, délies death metalt és tesznek magasról az elvárásokra.



A setlist pedig minden Obituary fan álma tényleg: Chopped In Half, Turned Inside Out, Visions In My Head, A Lesson In Vengeance, Sentence Day, Redneck Stomp, Ten thousand Ways To Die, „Til Death, Don’t Care, kell-e ezek után bármit hozzáfűzni? A remek koncertet az izmosra kikevert hangzás is a fesztivál legjobbjai közé emelte.

Sokan vártuk a cseh Gutalax színre lépését is. Jelenleg szerintem ők a legkirályabb goregrind horda az európai mezőnyben. Aberrált muzsikájuk hazánkban is népszerűvé vált. A sátorban messze a szándékosan összekoszolt egyenszkafanderbe burkolt Gutalax teremtette a legnagyobb fesztiválhangulatot, repkedtek a wc-papír gurigák, egy-két wc-kefe is magasba lendült, volt meztelenül stagedivingolás, a vokalista pedig épp olyan hibátlanul brekeg, öklendezik, krákog, büfizik, vijjog, meg egyéb groteszk hangokat hallat élőben is, mint lemezen. Azt mondjuk kissé sérelmezem, hogy a személyes kedvencemet, a Tease The Ass With A Jack From Tracket elhanyagolják koncerten, csupán az intróját, az egyik Bud Spencer filmből ismerős lalalázós részt adják be. 

Amíg zajlott az átszerelés, belehallgattam pár Pokolgép számba is, mivel épp akkortájt zajlott a fellépése Kukoveczéknek. Szerencsém volt, mert pont hallottam az Éjféli harangot, ami nekem a nonpluszultra a régi slágereik közül (míg a balladáik közül az Ítélet helyettet és a Bon Scott emlékére című nótát emelném ki).

Csókos Bandival a Szipálcsörből. 😀

Szegény Suicidal Angels-éknek ezúttal nem volt túl nagy szerencséjük, mivel a programjukat kissé ütköztették a Sepultura koncertjével. Az Aborted helyére beugrott görög thrasherek műsorának emiatt csupán az elejét tudtam nézni. Bár tény, hogy láthatom őket elég gyakran, úgyhogy végül is túl nagy törést nem okozott, hogy a Sepuért beáldoztam a koncijuk másik felét. Nick Melissourgosék a szokásos vehemenciával csaptak a húrok közé és a lendület nem is nagyon lankadt, legalábbis addig biztosan nem, amíg a fellépésüket nézni tudtam.

Nem vitás, hogy aznapra a Sepultura miatt utaztak le a legtöbben Dunaújvárosba. A brazil „dzsungelmetal” csapat ugyan már régen túljutott pályája zenitjén, de korszakalkotó mivoltukhoz kétség sem férhet. Arise, Chaos A.D. és Roots című lemezeik fontos alapkövei a metal műfajnak. Max Cavalera kiszállása óta próbálták leírni őket, viszont a fekete énekes, Derrick Green most már több ideje van a csapatban, mint egykor Max. Legutóbb pedig egy fantasztikusan sikerült lemezzel (Machine Messiah) adtak hangot annak, hogy elpusztíthatatlanok így együtt. Noha Derrick merőben más karakter, mint a napjainkra eléggé leharcolt Cavalera bá, s lényegében újabb távlatokat nyitott meg a Sepu számára hangjával (ami nekem olykor a Killing Joke-os Jaz Colemant és az Amebixes Rob Millert juttatja eszembe), dalszerzői tehetségével, azért így sem kellett a rajongóknak attól félni, hogy kedvenceik átmennek Dire Straits-be. 🙂

http://www.youtube.com/watch?v=jkjlZDPDntU&


Olyannyira elégedett a banda a Machine Messiah-val, hogy a koncertet azonnal két dallal indították róla (I Am The Enemy, Phantom Self – nekem az utóbbi jött be legjobban Fear Factory-s staccato riffelésével). A Kairos után visszarepültünk az időben: jött a Desperate Cry a fenséges Arise albumról. A Sworn Oath is az aktuális lemezről való, kissé Ulcerate-esen vészjósló kezdése merőben szokatlan az együttestől. Az Inner Selffel újra a klasszikus éra híveinek kedveztek Andreas Kisserék.

Még az új számok feltűnő sokasága sem zavart különösebben. Általában én nagy múltú zenekarok helyében nem igazán erőltetnék pár számnál többet az aktuális lemezekről, de itt bizony még a kevésbé koncertképesnek vélt dalok is működtek. Ilyen volt pl. a Sabbath hatást mutató doomosabb Resistant Parasites, amiben irgalmatlan nagy súly lakozik. Utána viszont egyértelműen a slágereké volt a terep (Territory, Refuse/Resist, Arise, Ratamahatta, s az elmaradhatatlan Roots Bloody Roots) ami egyben azt is jelentette, hogy megérkeztünk a fináléba. S bár az old school fanok finoman szólva sem voltak elkényeztetve, bennem hiányérzet nem nagyon maradt eme elsöprő koncert után. A patent hangzást is csak dicsérni tudom, a hangmérnöknek jár a csillagos ötös.

A koncert befejezte után nem sokkal szaladtam is, hogy elkapjam a két őstagot a Szipálcsörből. Sikerült is a mindig szerény Andreas Kisserrel és a korához képest lehangolóan öregesen kinéző Paulo Jr.-ral egyaránt találkozni a turnébusznál. Gondolhatjátok, mekkora öröm volt ez nekem, végtére is nem mindennap fut össze a magamfajta mezei rajongó ekkora idolokkal! 

Utána loholtam a BPUP sátorba, hogy még a Kill With Hate-et megnézzem (ha már a Black Dahlia Murder előtt elszalasztottam őket). Gyémánt Krisztiánéknak is felvitte az Isten (vagy ördög) a dolgát, kis hazánkban jelenleg nem akad népszerűségben hozzájuk fogható death metal társulat, de minőségben se nagyon. Egyre többet mennek külföldre is; megérdemlik, hogy odakint is megmutassák magukat az extrém metal szcénában, mert nagyon ott vannak a szeren. Ők is már faragják a témákat az új nagylemezhez, ami a második lesz a sorban. Saját dalaik közé beszúrtak egy Extreme Deformity feldolgozást is, amihez hozzátenni nagyon nem lehet, de az öregsulis death metal hívek örömmel fogadták. Véleményem szerint nekik kellett volna zárniuk a sátor programját, utánuk már egy SlipChaosnak nincs könnyű dolga.

Az Auróra tökéletes lezárásnak bizonyult, melodikus punk-rockjuk igazán fesztiválra való. A győri zenekar unhatatlan himnuszai (Munkanélküliek dala, Előre k..ák, gengszterek, Köpök rá, Viszlát Iván!, Kifacsart citrom, Egy kis anarchia – ez utóbbit a Moby Dick is magáévá tette) kellemesen jólesően hatottak egy brutális extrém metal adag után. Vigiéknek nem volt könnyű dolga, mivel egy addigra már jelentősen megfáradt tömeget kellett lekötniük, ébren tartaniuk azokban a késői órákban. Ámde a maguk módján megoldották a feladatot és a partizán-induló Bella Csaó taktusait követően elégedetten hagytam el a fesztivál bejáratát.

Összességében nekem pozitív csalódás volt az idei Maraton, elmondható, hogy a tavalyi csorbákat sikerrel kiköszörülték, ha pedig még az ideinél is izmosabb felhozatallal látnak el minket 2018-ban, akkor tényleg nem lehet majd szavunk sem! Nyilatkozta a főszervező, hogy a dedikálásokra, közönségtalikra is majd igyekeznek minél nagyobb hangsúlyt fektetni, kíváncsian várom természetesen azt is és hajrá! Az italárak szerencsére nem voltak veszélyesen elszállva és a lángos is nagyon finom volt, etette magát mindennap. Azt is külön jó pontnak tartom, hogy nem kell Paypass kártyával szarakodni, itt még létezik a kápés fizetés. Még messze ez a leginkább emberléptékű feszt és bárhol, bármikor találkozhatsz egy-egy ismerős arccal. Így nagyon-nagyon bízom benne, hogy 2018-ban is találkozunk ugyanitt, kb. ugyanekkor! Csak legyen végre normális időnk végig! Ahogy tavaly, úgy sajnos egy-két napon idén is legszívesebben kirúgtam volna páros lábbal az időjárásfelelőst! 😛 Noha tény, hogy múlt évben látványosabb zuhék szakadtak a nyakunkba ilyenkor.




Hatalmas köszönet a lehetőségért, Rockmaraton! Puszik-pacsik!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.