Az erő még mindig velük
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Dürer Kertben.

Beállt a Pro-Pain is végleg a kis hazánkat különösen szerető együttesek népes táborába (szerencsére, teszem hozzá). A Gary Meskil vezetésével üzemelő kompánia immár a 90-es évek eleje óta aktív szereplője a keményzenei mezőnynek és különösebben drasztikus változtatásoktól mentesen, de mindig megbízható minőségben szállítják a metallic hardcore-t. Kismilliószor láttam már őket, de mivel az általuk képviselt zene élőben különösen rettentő nagy energiákat tud felszabadítani, nem volt kérdés, hogy ott a helyem most is.

Matinés kezdés volt kis túlzással, így az előzenekarok közül a Stonedirtnek csupán a végére tudtam odaérni. Endruék legfrissebb lemezét ugyan teljes egészében még nem volt szerencsém lekagylózni, ám abból a néhány dalból, amit ismerek róla, megállapítottam én is, hogy egy egész más irányvonalat próbálnak ki jelenleg, amellett hogy megtartották eddigi stílusjegyeiket is. Kicsit hátrébb szorították az addig meghatározó Panterás, southern thrashes jelleget, Endru bátrabban kísérletezik a hangjával (van azért mondjuk így is kifejezetten déli metalos nóta, a Worms Of Despair képében) és a heavy/power metal került túlsúlyba (a két előzetesen kipakolt nóta, a Steadfast és Desolation Hammer legalábbis erre engedett utalni), ami a Stonedirttel együtt öregedőknek elsőre talán megdöbbenést rajzolhatott ki az arcára, ám messze nem olyan vészes a helyzet, mint hinnék a szkeptikusok. Hangsúlyozom, a fémgyökerekhez való visszakanyarodás ellenére még nem mentek át sem Helloweenbe, sem Manowarba, sem Ossianba, inkább amolyan egészséges Dio-féle Sabbath és Judas Priest feeling jön le a megújult Kőpiszokból (Kemencei Balu, a gitáros játszott is egy Priest tribute-ban, úgyhogy tőle ez a vonal nem idegen), továbbá biztos sokat hallgathatták az Anthrax Belladonnás dolgait. 

A Hemlock a kaszinók városába, Las Vegasba valósi és közvetlenségükkel azonnal megnyerték maguknak az egyre duzzadó közönséget. A kvartett '93 óta küzd fáradhatatlanul a mezőnyben, nyolcadik stúdióalbumukat idén adták ki XXV címmel. Előzenekar létükre egész hosszú műsorral is kedveskedtek nekünk (nem tudom, volt-e a publikumban olyan egyén, aki csak miattuk jött, de ha volt, annak ez az este maga lehetett a Kánaán). Groove metal náluk a játék neve, amiben a Pantera féle alapra vett súlyozások, a Stuck Mojo úthengerként sodró lendülete, a  Soulfly faék egyszerűsége és a Biohazard kaliberű HC-sebb megoldások egyformán megférnek egymás mellett. A rasztahajú énekes, Chad Smith (érdekes, így hívják a Red Hot Chili dobosát is) nem győzte dicsérni a könzönséget és gyönyörű fővárosunkat, meg hogy mennyire hálás, amiért itt lehetnek és ez nem csak színészkedés, álságosság a részükről, hanem valóban egy végtelenül szerethető társaság benyomását keltették, amelyik tűzbe megy a rajongókért. A lelkes csapat a fellépés után fel-alá mászkált a nagyteremben és bratyiztak bárkivel, valamint bele-belenézegettek a többi fellépő műsorába is.

Őket követte a sorban a Don Gatto, akik nélkül idehaza már nem is lehet Pro-Pain koncertet megtartani. A két zenekar barátságának atombiztos jele, hogy már közös számhoz is sikerült megnyernie Acéloséknak a 'pain frontember Gary-t (Balls To The Wall, ami nem egyenlő az Accept dalával). Ez természetesen el is hangzott az este folyamán. A Hammer újság mellékleteként már beszerezhető volt koncertet megelőzően is a DG vadiúj anyaga, ami Sawdown címmel szabadult a világra. Magától értetődött tehát, hogy egyre több új nóta kerül be a repertoárba, ám mellőlük nem hiányozhattak az olyan alapvetések sem, mint a For The Friendship, Same Shit, ezzel szemben a Midnight Oil feldolgozás, a Beds Are Burning kikopott a műsorból. A Gatto koncerteken már megszokott, hogy a számok közben mennek a poénkodások és a kommunikáció is működik a haverokkal a színpadról. Némelyikük kapott is egy-egy számot (a Sink Without A Trace-t egyenesen a Pro-Pain bárdista Adam Philips-nek küldték). Plusz mellé gyilkos koncertteljesítményt nyújtanak, tehát ha meg kéne nevezni itthoni zenekarokat, akiket egyértelműen fel lehetne rakni a világ bármely színpadára, akkor a Don Gatto mindenképp közéjük tartozik! Nekem örök kedvencem tőlük a Hardcore Babylon.

A halálom még, amikor nem raknak fel setlistet az adott buliról - így hogy a f..ba emlékezzen a cikkíró, hogy azon az estén miket játszott a banda, ha nincs "puskaként" egy setlist? Ám szerencsére felraktak páran Youtube felvételeket az idei Düreres buliról, úgyhogy néhány számot, ami tutira elhangzott, meg tudok nevezni.



A Pro-Painben és a hozzájuk hasonló brigádok zenéjében sosem a szofisztikáltságot kell keresni - ez egy kő egyszerű, dzsunga HC-metal vegyület, amit nem muszáj túlgondolni. Élőben pedig mindig képes úgy megdörrenni, hogy azzal házat lehet bontani. :D Az Unrestraineddel nyitottak. Meskil uraság az évek során semmit nem változott, ugyanazzal a tekintélyt parancsoló, joviális hadnagy kinézettel vezényelte végig a showt. A legtöbb HC-frontemberrel ellentétben nem az a pofázós típus, így aki egy Pro-Pain koncerttől stand-up comedy élményt vár, annak csalódnia kell. Engem mondjuk abszolút nem zavar, ha nincs, vagy ha kevés a szövegelés, hiszen elsődlegesen a zene miatt szeretném élvezni a koncertet.

A legfanatikusabbak még bizonyára emlékeznek a Crumbsuckers nevezetű crossover thrash bandára, tkp. ez tekinthető a Pro-Pain elődzenekarának; Gary Meskil és Adam Philips már játszottak ott együtt korábban. Plusz a Pro-Painben dobolt anno az a Dan Richardson is, aki szintén tagja volt a Crumbsuckers-nek, majd kikötött később a Life Of Agony soraiban is. Tom Klimchuck, aki gitárosként 2011-ig erősítette a PP-t, ugyancsak Crumbsuckers tag volt, vagyis összefutnak a szálak azért a nagy népvándorlás közepette is. Merthogy annak idején nagy volt a jövés-menés Gary körül, ám mára nyugodtan kijelenthetjük, hogy megszilárdult a felállásuk. Jonas Sanders ('kinek neve egész sok undergound csoportosulásból ismerős lehet) csatlakozása pedig még adott is egy plusz löketet nekik. Ám azzal a ténnyel szerintem senki sem vitatkozhat, hogy a Pro-Pain tkp. maga Gary Meskil. Ez ellen szerintem maga az érintett sem tiltakozna. 

A klasszikus bemutatkozó korongról, a Foul Taste Of Freedomról ezúttal nem a címadót tartogatták a ráadásra, hanem a Johnny Blacket. A State Of Mind a maga könnyedebb, punkosabb hangvételével oldotta némiképp azt a fajta szigort, amit a Three Minutes Hate, Neocon, Un-American, Voice Of Rebellion féle, a hallgatón bölényként keresztülcsörtető számok sugároznak. Ezt a zenét egyszerűen a feszkó, a felesleges düh levezetésére találták ki, s amilyen formát futnak jelenleg, a jövőben sem kell attól tartani, hogy Meskil mesterék lenyugodnának és átmennének country-ba, vagy Stingbe. A Pro-Pain voltaképpen olyan, mint a hard-rock zenében az AC/DC, a heavy metalban a Motörhead, vagy a punkban a Ramones volt. Megvan a saját stílusuk, amibe a kezdetek óta foggal-körömmel kapaszkodnak, nincs szükségük művészkedős kitérőkre. Noha a középső teremből át kellett rakni a nagyterembe a koncertet a nagy érdeklődés miatt, még így sem kellett kirakni a "Megtelt" táblát, elfértünk kényelmesen.


Ismételten köszönet illeti a Hammer Concerts-et!
Az_ero_meg_mindig_veluk
Írta:
Mindenholottlevo
2018. december 19., szerda, 03:09
Facebook:
Armand 2018. december 19., szerda, 09:03
Armand
Csatlakozott:
2016. május 7.
Hozzászólások: 149
\m/ Ismét köszi eme remek KONCI beszámolóért cimbi :-p
Koncertek
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
Skunk Anansie, Holy Chicks
július 31.,
Barba Negra Track
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.075 seconds to render