A Dream Theater koncert Magyarországon mindig egy kiemelt rendezvény, ahol megjelennek a honi „rockcelebek”, a zenét értők, s a szimplán csak kedvelők. Két évvel ezelőtti interjújában James LaBrie szóvá tette, hogy miért mindig a PECSA szabadtéren játszanak, hát most tessék, ott volt a Papp László Sportaréna.

A gyanúm, mely szerint erős háromnegyed ház várható a bulira, nem igazolódott. Már a nyitóbanda szerepét betöltő Cynic alatt is csak a keverőig lehetett lökdösődés nélkül előrejutni. Maga a csapat jól tolta, megvolt a lelkesedés is, királyul szóltak, jött az energia, csak engem nem talált el. Fárasztó volt hallgatni, nem lesznek a kedvenceim, de szemmel láthatóan sokaknak bejött a produkció.

A Dream Theater a Systematic Chaos nyitónótájával az In the Presence of Enemies-el kezdett. A sound kristálytiszta, oldalt két kivetítő, hogy mindenki mindent lásson. Mike Portnoy továbbra is a csapat első embere, ami a show-műsort illeti. Amikor csak teheti feláll gigantikus dobcucca mögül, amelyen most is történtek változások az előző turné óta, de ebbe most nem mennék bele részletesen. Dobverőt pörget, cintányért fog le, akkor is, amikor nem kellene. Rengeteg duplázást is rakott a dalokba. Most is eljátszotta a dobverődobálós számát az egyik technikussal, s hiba nélkül vokálozott.

James LaBrie végig tökéletesen énekelt, frontemberként is helyt állt. Jordan Rudess nem szépült meg az előző turné óta sem, de újabb kütyükkel gazdagodott, illetve egy vállra vehető szintivel, amelyet csak a ráadásban használt. John Myung a tőle megszokott módon visszafogottan a háttérbe húzódva muzsikált, mesterien. Ezúttal csatlakozott hozzá John Petrucci is, aki kissé langyosabb volt most a megszokottnál. Pontos dalsorrenddel nem tudok szolgálni, de biztosan volt Beyond this life, Solitary Shell, Pull Me Under, Hollow Years – egy instrumentális bevezetővel, s plusz két sorral a verzében, amit sajnos nem értettem rendesen. Az új albumról a két legjobb dalt vezették elő, mégpedig a Nightmare to Remember-t és az A Rite of Passage-t. Volt még Erotomania, Voices, Caught in a web, Misunderstood. A Train of Thought és az Octavarium albumokat ezúttal hanyagolták. A ráadásban pedig egy Metropolis Pt. 1, Learning to Live, Change of Seasons – Crimson Sunset egyveleg amelybe belefoglaltak egy hatalmas improvizációt. Rudess mester itt vette magához vállra akasztható szintijét.

Lehet persze mondani, hogy ez a Dream Theater már nem ugyanaz a Dream Theater, mint amelyik egykor megalkotta az Images and Words, vagy az Awake albumokat. Sokat egyszerűsödtek (hehe) az évek alatt, sokkal metálosabb lett a zene, s persze meg is öregedtek. Az viszont tagadhatatlan, hogy nem lehet róluk úgy beszélni, mint egy egyszerű zenekarról. Bármit is csinálnak egyre sikeresebbek lesznek, egyre nagyobb helyeket töltenek meg, s biztosak lehetünk benne, hogy még évekig ők lesznek a progresszív metál királyai.