Kellemesen megtelt a hajó emberekkel ezen a szép szombati estén; úgy látszik, hiába vitatottabb megítélésű a közönség részéről a Nile utóbbi évekbeli lemezes tevékenysége, még mindig képesek nagy tömeget megmozgatni. Érkezésemkor a death metalban utazó Darkrise már javában tolta, s az a négy-öt dal, amit hallottam tőlük, nem is volt rossz, utánuk fogok nézni. A Zonaria viszont már jóval kevésbé érintett meg, a hatalmas pózolások mellett elég karcsú volt, amit zeneileg nyújtottak, s az a kevés is híján volt jó ötleteknek, pár szám után ott is hagytam az egészet.

A német Dew-Scented régi motoros a szakmában, hét-nyolc I betűvel kezdődő lemezük is megjelent az évek folyamán, sőt, hazánkban is megfordultak korábban. Rutinos bandáról beszélhetünk tehát, akik pöcsölés, szerencsétlenkedés nélkül, izomból tolták le koncertjüket a Holy Mosesből ismert Michael Hankel közreműködésével (ugyanis épp a turné előtt lépett ki a másodgitárosuk). Az énekes Leif folyamatosan tartotta a kontaktust a közönséggel, nem egyszer magyarul is megszólalt, mindvégig profi gépezetként dübörgött gőzmozdonyszerű modern thrash metaljuk. Ütős, energikus és tömény volt minden elhangzott szerzeményük, lett légyen szó akár a Bitter Conflictról, Cities of The Deadről, akár a többiről (pl.: Never To Return, Arise From Decay, Critical Mass, Condemnation, Soul Poison). Nem a legegyedibb, legeredetibb banda ők, de gyalulni nagyon tudnak.

A Melechesh-hez volt szerencsém pár éve az Immolation előtt a Kék Yukban, ahol nem sikerült megfognia a kopasz Ashmedi vezette bandának. Akkor és ott ugyan megfogadtam, hogy utánuk nézek, de ez nem történt meg, a mai napig nem mélyedtem el munkásságukban, így nem is szeretnék hosszan írni róluk. Rengeteg intróval, sampler-betéttel feldúsított programjuk nagyrészt középtempós, hatásos (keleties) dallamokkal operáló, black/thrash alapú számokra építkezett, amennyire a konferanszokból kihámoztam, a Triangular Tattvic Fire, Ghouls Of Nineveh, Rebirth Of The Nemesis dalok elhangzottak, de ez a zene igazából nem az én világom, úgyhogy nem nyújtanám tovább.
 

 

Utólag csak két dolgot tudnék felhozni negatívumként a Nile koncertjével kapcsolatban, ami igazából három: a kereken egy órás műsoridő kevés volt (bár legutóbb a Grave társaságában sem nyomtak többet ugyanitt), nekem a program közepén a lassú, doomos The 4th Arra of Dagon leültette a hangulatomat, valamint a gyorsabb részek egy hangyányit mintha kásásabban szóltak volna. De amúgy nagy gond nem volt a hangzással, hisz egy vérprofi koncertgépezetről van szó. Meglepő volt még, hogy a legutóbbi bulin még szélül pengető Chris Lollis (ld. még Lecherous Nocturne) mennyire előlépett frontemberré, középen állva tetemes részt vállalt a hörgésből, konferált, irányított, s hatalmas sörényével meggyőző volt színpadkép terén is a nagydarab, mindig jókedélyű Sanders, és a haját vesztett Dallas mellett.
Várható volt, hogy az új lemezt fogják erőltetni, ami be is jött, túlnyomórészt ugyanis a Those Whom The Gods Detestről játszottak, csak az Annihilation lemezt képviselte két dal, a többi albumukat pedig egy-egy. Az első ötös dalcsokor egészen félelmetes erővel dörrent meg: a Kafir elején az a kiállás a „there is no God, but God” szövegrésszel pont úgy ütött, ahogy azt előzőleg otthon elképzeltem magamban, a Sacrifice Unto Sebek már bizonyított korábban is, nemhiába a koncertprogram egyik biztos pillére, és a szintén új lemezes, gyors  Hittite Dung Incantation is kegyetlenül darált. Az első albumról következő Serpent Headed Mask, majd az Ithyphallic szintén nagyon magasra tette a lécet. Aztán a Those Whom the Gods Detest egy kicsit már vontatottabb volt számomra, de még nem volt gond, viszont a 4th Arra of Dagon helyett szívesebben hallottam volna még pár rövidebb, de gyorsabb dalt. A Permitting the Noble Dead to Descend to the Underworlddel azért visszajött a kedvem, a hármas lemezről a Sarcophagus megint csak ütött, a Lashed to the Slave Stick és a zárásként érkező Black Seeds of Vengeance pedig mindenkit földbe kalapált.

Úgy gondolom, senki nem távozott elégedetlenül erről az estéről. Köszönet a lehetőségért Tóth Balázsnak és a Planetnoirnak.
A kép az A38 galériájából származik.