Eyehategod, Church of Misery, Torn From Earth

Időben indultunk és bőven időben is érkeztünk Bécsbe, az egész napos cudar idő itt sem változott semmit. A Roadtrip to outta Space rendezvénysorozat ezúttal egy sludge legendát, a luisanai Eyehategod-ot hozta el nekünk. A helyszín az Arena kisterme volt. Annak, aki nem járt még ott: kb. 180 főre saccolom a terem maximális befogadóképességét, van egy korrekt, kb. méter magas színpad, és a mérethez képest brutál erős hangosítás, meg elég jó fénytechnika. A „kisteremben” ezen kívül van egyébként még egy, kisebb színpad is, szóval az Arenat nyugodtan nevezhetjük underground zenei komplexumnak. Érdekességképpen: bár külvárosban van, mellette áll meg a metró és a 10 euró fölötti belépőjű rendezvények ára tartalmazza az előtte/utána történő tömegközlekedést. Van még hová felzárkóznunk.

A turné előző napi állomása Berlinben volt, ez alaphangon is van vagy 1000 km, volt már vagy fél nyolc, mire beérkezett a buszuk. Ha jól tudom, be sem álltak előre, sőt valami kooperáció is volt a Torn From Earth hangcuccainak a használatával kapcsolatban.

Mint említettem, mi elég korán érkeztünk, így volt alkalmunk végignézni a magyar előzenekar beállását. Egy 40 körüli szőke rasztás nő volt a hangmérnök és jól végezte a dolgát, az egyes bandák első dalánál volt érezhető talán valamennyi aránytalanság, de összességében véve egy rossz szavunk nem lehet. Találkozott már valaki kimondottan szar hangzással itt?


Pontban 20:30-kor kezdett a Torn From Earth, a külföldiek csúszása miatt a beengedés ekkor még csak olyan negyed órája kezdődött meg, így a koncertre csak szép lassan szállingóztak be a népek. Egy „új” dallal nyitottak (értsd ez alatt: a 2009-es demo/EP-hez képest), egy igazi energiabomba dalról van szó, pörgős, letaglózó. A budapesti sludge/postcore brigád már az új felállással tolta, újdonság, hogy a háttérénekből (üvöltésből) Ödön basszusgitáros is kiveszi a részét, így a dalokban három helyről jön a vokál, kellőképp pszichopata fílinget varázsolva zenéjüknek. Ödön egyébként Jean Claude van Damme-ot megszégyenítő spárgázó pózban penget. Fél órájuk volt, ez három dalra volt elegendő, a harmadikon már volt a teremben min. 70 ember, lehet tévedek, de szerintem ezzel ebben is új csúcsot döntöttek. Eleve nem kis megtiszteltetés az Eyehategod előtt fellépni, de hogy annak tagjai, Jimmy Bower gitáros és Joe LaCaze dobos az első sorból rázzák rá a fejüket, sőt, ők intsenek a közönségnek, hogy ugyan gyertek már előrébb, valószínű frenetikus érzés lehetett.


Az átszerelés alatt egy kis punk muzsikát hallhattunk, pl. a Misfits klasszikus Twenty Eyes feldolgozását. Nem pöcsöltek a japánok, szerintem 20 perc se kellett, hogy elkezdjék a műsorukat. Nem tudok elmenni szó nélkül a legóvatosabban fogalmazva is fura összkép mellett. A bal oldali gitáros figura vagy 10 számmal nagyobb gitárpánttal nyomta, így a hangszer kb. a térdén volt. Amikor szólózott és előregörnyedt miatta, hosszú fekete haja egy az egyben takarta az arcát, ami a TV-ből kimászó gonosz ringus kislányra emlékeztetett. Az énekes arc idősebbnek tűnt és nagyon jó frontembernek bizonyult, nem tudom milyen drogot használ a produkcióhoz, de én is ki akarom próbálni.


Viccet félretéve, folyamatosan pörgött, incselkedett a közönséggel, letérdelt, imádkozott, karizmatikus figura, jól végezte a dolgát. A megjelenéshez még hozzátartozik a gyöngy karkötője, illetve az, hogy többször volt alkalmunk megtekinteni a félig kilógó hátsó fertályát. Bemutatott egy bűvésztrükköt is, lehet csak én voltam a bamba, de nem tudom, hová tűnt a mikrofonállvány. Énekhangja mély és öblös, a Gorefest jutott róla eszembe, a csapat zenéje pedig „stoner doom” a hivatalos megjelölés szerint, a gitárszólók miatt a tradicionális doom jelzőt is el lehet sütni rájuk. Nem az én világom, a kb. háromnegyed órás koncertet egy idő után már kezdtem unni, otthon biztos nem fogom őket meghallgatni, de ez nem az ő hibájuk.


 
Az Eyehategod-nak sem kellett sok, a beállást (és ahogy sejtésem szerint a zenekart is) Jimmy Bower irányította. Valószínű tudjátok, Jimmy a Down-ban dobol, meg amúgy is megfordult már ezer bandában, de az bennem csak most tudatosult, hogy milyen alacsony élőben. A dobos tűnt egyébként a „legátlagosabb” arcnak, rövid, ősz haj, kb. mint egy negyvenes családapa, de tudatában annak, hogy ő is volt próbaidőn drogbirtoklásért, már kevésbé lóg ki a sorból.



Már a beállás előtt is rendesen be voltak állva, de a prímet egyértelműen az énekes Mike Williams vitte. Vállig érő csapzott hajjal, karikás szemekkel, Chaos UK pólóban és rózsafüzérrel a nyakában tántorogott be és idiótán vigyorogva (ami nála alap arckifejezés) jelent meg a színpadon, nyomta a jellegzetes grimaszait, kapaszkodott a mikrofonállványban (hmm… kitől is láttunk ilyet a hazai heavy metal szcénán belül?… :)), majd az amúgy is fura akcentusával közölte velünk, hogy pokolian be van baszva. Tanúbizonyságot tett seggfej mivoltáról is, megtudtuk tőle, hogy emlékszik erre a szar színpadra a tavalyi buliról.


Elkezdődött a show, azt hiszem a Blank-kel indítottak, Mike közben a mikrofonállvánnyal táncolt (vagyis inkább tántorgott), többször is kis híján fejbekólintotta vele az első sorban állókat, de azt is megpróbálta kideríteni, hogy eléri-e vele a plafonhoz rögzített csöveket. Az egész koncert alatt tsunami mennyiségű nyál és takony került a padlóra (és néha a közönségre), az epicentrum természetesen a meglehetősen szakadt, csöves benyomását keltő alacsony énekes volt.

Félreértés ne essék, függetlenül attól, hogy csak rosszakat írtam eddig, igazából a zenekar ismeretében nem volt ez meglepő, a koncert meg király volt, szóval kit érdekel? Meg a tisztesség és teljesség okán ide tartozik az is, hogy a koncert előtt végig kint buliztak a közönséggel, bohóckodtak és döntötték magukba a vodkát, a backstagebe pedig csak időnként vonultak el szívni.

A terem megtelt, viszont nem volt tömött, úgyhogy kb. 120 ember lehetett jelen, folyamatos volt a moshpit, egy forma többször színpadot is mászott és ugrott. A zenekarnak is bejött a közönség, Mike pl. biztosított bennünket arról, hogy szeret, és mindenkit elvenne feleségül. Persze csak ha van elég pénzünk és cuccunk.

Volt egy bő öt perces közjáték, Jimmynek elszakadt az egyik húrja, eközben bemutatta a zenekartagokat, illetve 5-10 másodperces grindcore dalokat nyomtak. Mikor Jimmy végzett a cserével, Mike ellőtt egy szóviccet: „strings come true, sometimes”, ami ha rögtönzött volt, akkor le a kalappal. Jimmy egyébként stresszoldóként leöntötte magát egy üveg ásványvízzel.

http://www.youtube.com/watch?v=pgWNAlVn7BE&

A Sister Fucker-re behívták („come on you bitch”) a Church of Misery énekesét, Yoshiaki Negishi-t, és a refrén „burn her”-t együtt énekelték, majd Mike egy alattomos mozdulattal belökte a trikóban ugrabugráló japánt a tomboló közönségbe pogózni.

A koncert javát a Dopesick és a Take as Needed for Pain dalai képezték és gyanítom fogunk még velük találkozni valamilyen videóanyag formájában, mert egy japán kiscsaj a színpad oldaláról kamerázta az egészet.

Mikor levonult a zenekar, a közönség először kicsit szétszéledt, de aztán Brian Patton gitáros odalépett a mikrofonhoz és bepörgette a népet, elindult a hangos Eyehategod skandálás. Visszatértek a színpadra, Mike megköszönte a bíztatást („shut up… shut the fuck up!”), majd elnyomták a Serving Time in the Middle of Nowhere-t.

Élmény volt. Hallgassátok ősszel a Gorezone-t, lesz interjú.

Köszi a képeket Zsófi 😉