Neurosis, Amenra, Ufomammut

Nyolcra volt meghirdetve a kezdés, ezt nekünk sikerült tartani, a koncertnek viszont nem: az Arena nagyterme előtt várakozó tömeget 20:15 körül kezdték beengedni. Nagyon sokan lesznek, ezt már abból is sejtettük, hogy csak jóval odébb tudtunk parkolni. A beengedés után az Ufomammut még negyed órát hangolt, az elhúzott ajtajú koncertterem mögül szűrődtek ki a hangjai. Akit érdekel az Arena kicsit bővebben, talál pár sort róla a Roadtrip to Outta Space sorozat korábbi Electric Wizard és Eyehategod cikkeiben.

„I’m your God / The Snailking”

Nem egy fiatal banda már az Ufomammut, rendszeresen turnéznak, itt sem először léptek fel, mégis most volt csak alkalmam először látni őket. Egy olasz stoner/doom trióról van szó, hangulatos és egyedi zenét játszanak. Amíg a kezdésre várakoztunk, aktképeket vetítettek, de ez nem tudom, hogy a klub, vagy a zenekar választása volt.

Nem vagyok egy hangzásbuzi, de ha az ének nem jön ki rendesen, az nagyon tud zavarni. Az Idolum albumos Stigma-val kezdtek. Urlo, a basszusgitáros/énekes hiába üvöltött az Elvis mikrofonjába, először nem jött belőle abszolút semmi, de később is aránytalanul halk volt. Háttérvetítésként kusza színfoltokat láthattunk, ami végülis jobb, mint az üres fehér vászon, de lehet még rajta dolgozni, pláne, hogy a gülüszemű énekes nagy filmfanatikus. A setlistet illetően az előbb említett lemezről a Stardog-ot játszották még el a 40 perces játékidejükben, a tavalyi Eve-ről volt még két szám és a Snailking-es God-dal zártak.



A kopasz, nagyszakállas gitáros bizonyult a legérdekesebb figurának közülük, gépies hatású mozgással tombolta végig a koncertet, a végén pedig hálásan rázott kezet a közönség első soraiban állókkal. Összességében véve egyáltalán nem volt rossz koncert, de a katarzis elmaradt, azt hiszem, főbandaként is meg kéne őket nézni. (Ha nem negyven-ötvenen jönnétek el rá, akkor lett is volna már rá lehetőség itt Budapesten.) Volt azonban, aki orgazmust kapott a koncert során: Fapalot pápa, ha nem csak a pia beszélt belőle, azóta már oltárt is emelt számukra a nappalijában.

„The Pain. It Is Shapeless. We Are Your Shapeless Pain.”

Kezdjük egy kis teológiai kitérővel: Ámon (más elnevezések: Ámun, Ámen, Imen, Ammon, Hammon) egyike volt a legrégebbi isteneknek Egyiptomban. Nevének eredeti jelentése „Az elrejtett” vagy „Aki rejtve van” volt, de hívták „Egyetlen”-nek is. Ámon kultuszának előretörésével összeolvadt az addig különálló napistennel és Hórusz égistennel, elnevezése ekkor Ámon-Ré lett. (Forrás: wiki) Az igazi csemege viszont csak most jön: egyes, nem mellesleg elég logikusnak tűnő elméletek szerint a zsidók a hosszú egyiptomi szolgaság időszakában egyszerűen átvették és beépítették kultúrájukba a kifejezést. Innen származik a kereszténység mindenki által ismert szava, az ámen…

A buli előtt azon tűnődtem, hogy miért az Amenra játszik közvetlenül a főbanda előtt, mégiscsak egy fiatalabb és kevésbé aktív bandáról van szó. (A megoldás persze az, hogy most kaptak lemezszerződést a Neurosis kiadójától, a Neurot Recordingstól.) A 2005-ös Mass III albumot sokat hallgattam annakidején, az utódja viszont nem tetszett igazán, illetve az előbb említett hypolás miatt nem vártam tőlük túl sokat. Annál kellemesebb volt a meglepetés: a belga zenekar ugyanis nagyon jó koncertet adott. Hardcore vonalból táplálkozó, atmoszférikus sludge-ot játszanak, nagyon jól érvényesült a pszichedelia, folyamatosan bólogatott a közönség. Mi is. Háttérvetítésben láttunk boltíves katedrális bejáratot, sikátort és egy szomorú szemű kislányt.

Az énekesről muszáj pár szót ejteni: végig háttal állt a közönségnek, talán összesen egyszer láttam féloldalról. Jól hozta az alapvetőleg hc-s üvöltözésből álló énektémákat, de a tiszta részekkel sem volt gond. A koncert elején egy szakadt fekete pólóban nyomta, a nadrág természetesen segg alatt, kilátszó alsógatyával. Aztán lekerült a póló, felfedve a fenék fölötti nonfiguratív tetoválást. Azért valljuk be, ilyet jóérzésű hetero férfiember nem varrat magára. Ezt fejelte meg a vézna figura fura testtartása, valahogy össze volt esve. A koncert végén olyan hévvel viharzott el a színpadról, hogy nem túlzok, majdnem fellökte a gitárost. Szerintem mentálisan nem teljesen ép, vagy csak junkie. Vagy is-is.


„I had a vision last night”

Még nem írtam, de erre a koncertre a lelátó részt is kinyitották, szóval tényleg sokan voltunk. Itt már olyannyira, hogy kb. levegőt sem lehetett kapni és folyt rólam a víz. Az osztrákoknál is szabályozzák egy ideje a dohányzást szórakozóhelyeken, az Arena-ban sem lehetne. Most jól jött volna, ha be is tartják, az előbbi levegőtlen körülményeket a füstölő közönség is tetézte. (Nálunk emiatt röpködnének a sok számjegyű bírságok.)

A 2008-as Brutal Assault-os Neurosis koncerten unatkoztam. Akkor azt a tanulságot vontam le, hogy klubba valók ezek, nem fesztiválra. És valóban jobb is volt, de összességében így is untam, a fent vázoltak mellett ez a bő két óra inkább kínlódás volt, mint élmény.

Elég vegyes volt a színpadkép: Scott Kelly énekes/gitáros egy hokimezben nyomta, szakálla szanaszét állt és dühösen csillogó szemmel konferálta számunkra az eljövendő apokalipszist. Steve von Till kopasz fejét is megszokhattuk már az A38-as szólózásaiból. Dave Edwardson háttérénekes viszont számomra új jelenség volt. Az arca alapján bőven 40 pluszos figura fejét rövid, vörös haj borította, úgy nézett ki, mintha a Sex Pistols-ból csapódott volna a zenekarhoz, a színpadi mozgása és grimaszai is elég punkosak voltak. Egyébként Kylesa pólót viselt.



A háttérvetítésnél az őzek futását előidéző farkasok, égő erdő, kidőlő fák, a negatív effektes emberi szem, mind-mind ismerős volt már korábbról. A kisfilmeket továbbra is Josh Graham állítja össze. Nézzétek meg az oldalát, 500 dolcsiért már kapni egy nukleáris víziót A0-ra nyomtatva. Jól mutat a hálószobában.

10 dalt játszottak összesen. Nyitásnak Locust Star, Given to the Rising. Játszottak két új dalt is, az At the Well-ben alapból Steve énekel (ezt gondolom nem véletlen rakták a Scott szólójával induló A Season in the Sky után), majd Scott-tól jött az üvöltés ezerrel, hogy In the shadow world! In the shadow world! A másik újnak Killing Elk a címe és van hegedű is a végén, ezt playbackből nyomták, lemezre nem tudom ki fogja (?) feljátszani. A Through Silver in Blood-dal búcsúztak, a lüktető ütemű dal rendesen felpörgette a közönséget, ez bölcs választás volt.

Hazafelé menet arról beszélgettünk, hogy ki mikor és mire jön az Arenaba legközelebb. Ekkor még nem sejthettem, hogy másnap egy autó-lerobbanás miatt megnézem a Jex Thoth koncertet is… Micsoda „balszerencse”!