A fesztiválnak Trutnov város Battlefield nevű, kimondottan rendezvények fogadására kialakított területe ad otthont. A név nem véletlen, 1866-ban itt ölték egymást halomra az osztrákok és a poroszok. Az elhunytaknak egy emlékművet is emeltek a helyszínt körülölelő hegy tetején. Mivel tök cikinek éreztük, hogy ennyi alkalom után sem láttunk még semmit a városból a kocsmákon meg a színpadon kívül, ezért idén ezt meg is látogattuk.
Tavaly felröppent egy hír, hogy az Obscene Extreme költözni kényszerül, és bár ez falsnak bizonyult, nem volt teljesen alaptalan: a kemping területét ugyanis egy óriási épület, nevezetesen egy postai elosztó központ felezte meg. A kettő között nincs átjárás, a kerülő a távolabbi kemping-részhez egy bő öt perc sétát dob hozzá. Az út viszont elég dombos, ezért lényegesen fárasztóbb annak, akinek már csak oda jut hely, vagyis aki nem ér a Battlefieldhez a 0. nap délutánjáig.
Mi rutinos rókaként időben érkeztünk, és rögtön konstatáltuk, hogy az átépítés miatt a kemping autós bejárata is költözött. Ez nem csak minket zavart meg, 10 méterre innen a szemünk láttára tolatott bele egy fesztiválos kisbusz a főút közepén egy épp bekanyarodásra váró másikba. Kifordult kerék, füstölő motorháztető, álló kocsisorok. Hát nem irigylem, akivel ez történt…
A beengedés is odébb került a tavalyihoz képest vagy 20 méterrel, keresztül egy 30 fokos lejtőn. Már szinte láttam magam előtt, hogy jön az eső, aztán egy sárcsúszdává változik az egész… Az eső jött is, hiszen az időjárás továbbra is maximálisan igazodik a szélsőséges zenékhez, az említett lejtővel viszont nem volt semmi gond, a szervezők kapcsoltak és lépcsőfokokat ástak bele. Kevesebb volt a kempinghez tartozó toi-toi is, de a lecsökkent terület és népsűrűség miatt ezek is kibírták a napi rohamot. Az esőre még egy mondat erejéig visszatérve: meztelen csigák lepték el a kempinget. A sátor szerencsére jól zárt, így csak a külső része lett csiga-szaros, azt viszont egy életre megtanultam, hogy egy ilyen szituációban kétszer is ellenőrizzem a cipőmet, mielőtt nagy lendülettel belelépek…
Egy ilyen helyen persze sok a felszabadult gondolkodású, naturalista freak is, nem mindenki ragaszkodott a felállított mobil illemhelyiségek használatához, értsd: szokás szerint mindenki ott húgyozott, ahol éppen eszébe jutott. Idén péntektől viszont meglepően jó időnk lett, a 35 fok és a kellemes nyári szellő mellékhatásaként szállingózó virágillat pedig különösen élvezetet nyújtott. De ami a legjobban bosszant ebben az egészben az az, hogy nem járok folyamatosan bekapcsolt kamerával, így ugyanis lemaradtam a következő parádés jelenetnek a megörökítéséről: földön fekszik egy aljanép, mellette egy punk nekiáll vizelni. Ráirányítja a fekvő fazonra a sugarat, mire az ahelyett, hogy szitkozódva arrébbgurulna, felhúzódik, kitátja a száját és nyeli az aranyesőt, mint kacsa a nokedlit. Aztán pár másodperccel később nagy prüszkölés és egy felkiáltás: „this is not fucking captain morgan!”. Hát komolyan, ha ezt én olvasnám, én sem hinném el.
Az, hogy egy fesztiválon vágni lehet a fűszagot, valószínű senkit nem lep meg, aki nem rózsaszín ködben él. De eddig olyat még nem láttam, hogy kopasz, fejbőrére fordított keresztet tetovált, „shitlicker” felvarrós alakok bankkártyával igazgatják a spurit a sörsátorban mindenki előtt… Azért ez ritka, mint a Sex Pistols felvarrós, tarajos punk a bankautomata előtt… itt volt az is, és nem azért, mert kannásbor mámorban a gépet próbálta letarhálni, hanem csak várt a sorára.
Készült egy hivatalos okostelefon-alkalmazás is az idei Obscenehez, ezzel kapcsolatban poénkodtam is, hogy majd ott nyomkodják az iPhonejukat a crustpunkok a dekkek gyűjtögetése közben. Ilyet bár konkrétan nem láttam… de most már ezen sem lennék meglepődve! 🙂 Viccen kívül: elég nagy területről van szó, ehhez képest tök korrekt, ingyenes Wifi lefedettség volt idén az Obscenen. Sem ez, sem az alkalmazások elkészítése és feltöltése sem lehetett kis munka, ennek ellenére csak facebookozni láttam bent arcokat.
Már a korábbi években sem volt gyenge, de így, hogy a két banán-ember lett az idei Obsene arca, még tovább erősödött a farsang hangulat. Volt mindenféle jelmez, amit csak el tudtok képzelni: Batman, mindenféle madarak (még az a sárgafejű is a Szezám utcából), tangós spanyol táncos, bohóc, medve, egyszál pelenkás emberek, férfi menyasszony, egyéb estélyisek, Haffaz Aladdin tábornok , apáca-kurva, nővérek, ápolónők, volt egy nagy faszfej is, egy fazon meg postai levélszállító zsákot húzott magára, a hátán nemes egyszerűséggel „insert penis here” felirattal. Vigyázni kell arra is, hogy ki hol dől össze az alkoholmámorban, hiszen lusta ember jelmeze a filctoll: rolex karóra, vicces feliratok (touch of satan felirat a farpofákon), bármi kisülhet belőle. De nagyon sok embert, férfit is, nőt is láttunk kék filccel alaposan megjelölve, ennek nem jöttük rá a történetére. Ez már nem igazán jelmezes téma, de minden évben látunk egy szanaszét varrt, huszonéves anyukát egyre több kis poronttyal. Idén a legkisebbet előttünk (és persze másik párszáz ember előtt) szoptatta, ezért mondom, hogy ez a fesztivál olyan, mint egy nagy család, mindenki maximálisan elfogadja a másikat.
A fesztivál története egyébként a főszervező Curby (ejtsd „Csurbi”) 25. születésnapjával kezdődött, ekkor rendezte meg ugyanis az Obscene Extreme-et először. A belépő mellé osztott programfüzetben az összes eddigi plakát is látható. Bár a koncepció semmit nem változott, azért a fejlődés jól nyomon követhető rajta. Az egységes grafikai arculat szempontjából mindenképp, értem ezalatt a weboldal, pólók, a műanyag söröspoharak, de még a hivatalos lokális fizetővaluta, a kupon kinézetét is! Sőt, idén volt egy nem-hivatalos ember arra is, hogy a koncertek végét jelezze a szerszámával, egy kerepelővel, hogy az is tudja, akinek már csengett a füle a sok röfögéstől. Becsületesen végezte a dolgát.
A kaják terén semmi nem változott, továbbra is csak vegetáriánus ételek kaphatóak. Nem az én világom ez, eddig csak rántott sajtot mertem bent enni, amit mirelitből készítenek, nem is volt rá panaszom soha. Idén az étkezéssel is kísérletezőbbek voltunk, megpróbálkoztunk egy hagymás-krumplival, ez egész jó lett volna, ha nem jár mellé egy deci olaj is (magyar étolajból!), illetve ettünk egy forró fokhagyma-levest, ami pedig nem állt másból, mint krumpli (?!), valami zöldfűszer és víz, és mindez olyan csípős kivitelben, hogy a kellemes, maró szájíz elkísért az egész este folyamán. A magyarszki lángos viszont finom volt, csak épp semmi köze nem volt a megszokott magyarszki lángos-ízhez. Húst!
A Müstach bar sem újdonság már, a fő-sörsátorban a koncertek után minden hajnalban zajló mulatság során régi disco slágerekre megy a karaoke. Ennél színesebb persze a dolog, az önjelölt énekesnek közben egy kalodába van zárva a feje, és hajából egy nullás gép segítségével vágnak egy adagot, hogy bajuszként ráragasszák az újdonsült megasztárra. Csak a legelvetemültebbeknek! Közben pedig az úri közönség táncol: úgy képzeljétek el a területet, mintha itt zajlott volna a cikk elején említett csata, még az asztalok is ripityára törtek.
A tavalyi sikeren felbuzdulva az idei 0. napon is sor került a Freak festival-ra, a leginkább gólyatáborokban látottakra emlékeztető vetélkedők persze a felsőoktatási verziónál itt kicsit obszcénabbak… A tavalyi feladatok közül öröklődött a futóverseny, de bevásárlókocsi helyett most egy sárga szemeteskonténerben kellett tolni a versenytársakat. Egy nagy kék felmosóvödörből tálalt meleg, sós víz képezte az alapját a tavaly már szintén látott versenyszámnak, ezt kellett minél gyorsabban elfogyasztani, a következményeket nyilván el tudjátok képzelni. Az egyik játékos itt úgy próbálta magát előnyhöz juttatni, hogy már a folyadékbevitellel egyidőben csurgatta el a szervezetéből a végterméket, de a hányást természetesen így sem úszta meg. A harmadik feladatban fóliába tekert testtel, mint egy hernyó kellett végigkúszni a földön, ez nem volt túl izgalmas. Ezután valami dinnye színű, de zselatin szerű anyagot kellett a játékosoknak gyorsan műanyag palackokba tömni, majd molotov-koktélként elhajítani, mindezt gázálarcban, hát, ennek nem igazán értettem a lényeget. Az utolsó versenyszám volt idén a leglátványosabb: ez egyfajta iszapbirkózás volt, csak iszap nélkül. A földet nejlonnal terítették le és leöntötték szappanos vízzel, hogy csúszós legyen, majd a két fél bírkózni kezdett rajta, az nyert, aki úgy állt, hogy közben a másik feküdt. A szervező Hell-esek mutatták be először, egy egy szál főzőköpenyt viselő férfi és egy nő mérte össze erejét, de volt két félmeztelen női versenyző is tőlük. A lelkes közönség „show me your genitals”, vagyis mutassátok a nemi szerveiteket kántálással buzdította őket, bár ekkor éppen két férfi játékos volt a pályán. Egy versenyszám javaslatom nekem is volt az idei Freak festhez, ezt még hónapokkal a fesztivál előtt juttattam el az illetékeseknek, de sajnálattal konstatáltam, hogy a „más faszával veri a csalánt” mégis kimaradt.
Idén debütált a Doom Fest és meggyőződésem, hogy lesz folytatása. Az alapvetően grindcore/death metal/crust-punk stílusokkal foglalkozó fesztivál idei 0. napján három neves doom metal banda lépett színpadra: ők sorrendben az Evoken, Esoteric és a Hooded Menace.
Kezdjük a hangzással, elég vegyesek ezzel kapcsolatban az érzéseim. A fesztivál idén először egy bizonyos K1 hangrendszert használt, ami az elmondások alapján a legjobbak között van. Ennek ellenére sokszor éreztem tompának és halknak a zenét. Német fesztiválokon pl. el sem tudom képzelni, hogy a hangfalaktól közvetlenül pár méterre megmaradjak maradandó halláskárosodás nélkül, itt nem volt vele probléma. Összegezve, nem volt kiegyensúlyozottan mellbeverős a hangzás.
Ezt éreztem már a fesztivált nyitó Evoken-nél is, az utolsó előtti dalig az volt az érzésem, mintha otthon a szobában hallgatnám őket háttérzeneként, aztán mintha csak felnyomták volna az elfelejtett főkapcsolót, sokkal erőteljesebb lett minden. Az amerikai doom banda zenéjét csak futólag ismertem, de tök rendben volt. Nem tudom mennyire koncepció, de a színpadon a zenészek szigorú, mogorva arccal adták elő a számokat, én nem vettem volna zokon, ha egy kicsit közvetlenebb benyomást keltenek.
Úgy, mint az őket követő brit Esoteric, bár a zenéjük sokkal funeralosabb, mégis érezhetően barátságosabb arcoknak tűntek még úgy is, hogy az egyik gitáros (hárommal nyomják!) ajkából egy kb. 100-as szeg/piercing állt ki. A közönség az ő produkciójukra megcsappant, itt esett le, hogy az előző bandánál jelen levő (és az eső miatt dagonyás terepben pogozó) nagyobb számú közönség egyszerűen csak a nyitás miatt volt ott. Az Esoteric koncertje az utolsó dalban, a recsegő effektek ellenére is úgy volt tökéletes, ahogy volt, így utólag is sajnálom, hogy 2004-ben kihagytam őket Budapesten. A Hooded Menace viszont nem kápráztatott el, annak ellenére sem, hogy a gitártémákat illetően többször is eszembe jutott a Candlemass, őket pedig szeretem. A V alakú gitárokkal és a nevűkhöz hűen kapucniban játszó finnek koncertjét így aztán nem is néztük végig.
Csütörtökön pár perccel délután kettő előtt a hagyományos bandák sorát a Smashing Dumplings nyitotta. Az egy EP-s cseh banda saját stílusát „gastro-grind”-ként definiálta, akármit is jelentsen ez. Részemről sok különbséget nem véltem felfedezni köztük és a többi pitch shifteres visítós brigád között. Az énekes csehül konferált át, a dalokra pedig ment a körbepogó. Az észak-olasz Ape Unit technikásabb, változatosabb zenét nyomott, érezhető punk hatásaik voltak, egész pontosan a korai Napalm Death. Eljátszottak a Cock Dance című új nótájukat is.
A Mörkhimmel egy különleges cseh formáció, már csak a nevük miatt is, ami nyelvtani hibával ugyan, de svédül azt jelenti, hogy „sötét ég”. Alapvetően thrash metalt játszanak crust-punk témákkal fűszerezve, de az egyik, német nyelvű dalukat hallgatva totál Lunar Aurora érzésem támadt. Dolgukat nehezítette, hogy nekiállt szakadni az eső, de így is kellemes perceket szereztek.
A spanyol Graveyard svéd death metalt játszott az akkora már szépen megcsappant közönségnek, egy sátor alá zsúfolódott tömegben hallgattuk végig a splitek tekintetében igencsak termékeny zenekar zombis történeteit. Ezzel egyidőben a fesztivál programfüzetét lapozgatva a különböző zenekartagok nyilatkozatait is végigfutottam a fesztivállal kapcsolatban. A Wormrot-os Arif Rot küzdelme a csúszós domboldallal vizelés közben különösen szívmelengető történet volt. A Perfecitizen-re már javultak a légköri körülmények, a két ex-Mincing Fury and Guttural Clamour of Queer Decay tagot is felsorakoztató hármas bemutatta, hogy basszusgitár nélkül is lehet változatos és brutális death metalt játszani.
A Fuck the Facts bár járt már Budapesten, érdekelt is, valamiért mégis lemaradtam róla, emiatt külön örültem a kanadaiak fellépésének. A La culture du Faux-val indítottak, a vasággyal együtt 40 kilós Mel karizmatikus frontember, de a többiek is vadállat módjára zúztak. Panaszkodtak kicsit a hangzásra, ahol mi álltunk, ez a produkció teljesen rendben volt. A Fleshless ha jól számolom, a maguk kis nyolc alkalmával az Obscene Extreme fesztiválon legtöbbször játszott zenekar titulus abszolút nyertesei. A 10 perces csúszás ellenére is elég erőtlen hangzással sikerült nyitniuk. A gitártémáik elég fülbemászóak voltak, a koncert az előbbi okból kifolyólag különösen rövidnek tűnt.
Őket az idei fesztivál legbrutálisabb zenekara követte, az Ahumado Granujo. A cseh röfögős goregrind bagázs különlegessége, hogy minden daluk egy kb. fél perces techno intróval indul. A közönség ettől a maradék eszét is elvesztette, vagy 30 ember nyomta egyszerre a stagedivingot, eközben a kivetítőn foghúzásról és egyéb fogászati kezelésekről láthattunk egy tájékoztató videót.
A nem túl eredeti nevű, welszi Desecration-ről a Terminator intrójuk alatt visszamentünk a kempingbe, de innen hallgatva is azt mondom, hogy megérték volna a figyelmet. A Malignant Tumour-ra igazi tömeg verődött össze, a bizarr nevű cseh rock n’ roll formáció rendesen megmozgatott mindenkit. A detroiti Negative Approach-ot a hardcore punk úttörőinek tartják, minden évben fellép legalább egy hasonlóan kultikus zenekar a fesztiválon. Ők 2006 óta aktívak újra, szinte borítékolható volt, hogy itt meg fognak fordulni egyik évben. Ez az old-school punk nagyon adta a talpalávalót, valószínű még a születésnapos Curby is a közönségben tombolt volna, ha nem járna elég elfoglaltsággal egy ekkora fesztivál koordinálása.
Cryptopsy koncertje is kimondottan élvezetes volt, a montraliak brutálisan szóltak, egy csomó régi dalt nyomtak el. Megtudtam azt is, hogy tavaly óta van új nagylemezük egyszerűen csak Cryptopsy címmel, melyet most már az agonizáló zeneipartól függetlenül, szerzői kiadásban hoztak ki.
A már hagyományosnak számító Hell-showra idén is sor került a 1. nap zárásaként, a bizarr artisták a saját bőrüknél fogva kampókkal kötik és húzzák fel magukat, majd lógnak meztelenül a levegőben. A haverokkal azon tanakodtunk, hogy hány fesztiválnak adható el még ez a produkció a világon… pl. lehetne nálunk is, Efotton.
A pénteki nap nekünk a Department of Correction-nel kezdődött, a francia csapatnak meglepően kis számú és inaktív közönsége volt, pedig már délután 1-nél jártunk és egyáltalán nem volt rossz az, amit játszottak. Az énekes két effektezett mikrofont használt, a magas énekhang is a repertoár részét képezte, eszement végeredményt adva a shownak. Az ír Coldwar-ról 100%, hogy az énekest jegyzi meg első körben mindenki, a fazon ugyanis a füle tövéig ki van varrva. Én az esetükben pont az énekkel nem voltam kibékülve, a mély éneket itt monotonnak éreztem, pedig a hc’s ízű középtempós death metal gitártémái izgalmasak voltak. A Strong Intention tagjait tekintve simán nevezhető egy kisebb supergroupnak, hiszen megfordultak már a Cattle Decapitation, Misery Index, Pig Destroyer, Dying Fetus bandákban is. A 90-es évek óta léteznek, stílusuk a new yorki vonalas hardcore punkból nőtte ki magát. Az ideológia pedig még mindig megvan, szerethető dalaik a szabadságról szólnak.
Este a Gadget koncertjével nem tudtam mit kezdeni, a svédek grindcoreja egyáltalán nem kötött le. A Coldworker-ön, annak ellenére, hogy kb. egy órával voltak csak az esti főműsoridő előtt, illetve hogy búcsúkoncertről van szó, feloszlottak azóta, meglepően kevesen voltak. Ennél gondolom ők is jobban el tudták volna képzelni a zárást egy ragaszkodóbb közönség előtt. A svéd zenekarok sora a Birdflesh-sel folytatódott, ők is szinte már hazajárnak ide. A közönséggel együtt a humoros oldaláról közelítik meg a grindcoret, otthonkákba öltözve zenéltek, meg ment a mókázás folyamatosan. Pl. nyávogás a Victims of the Cat-ben, és megtudtuk azt is, hogy nincs olyan kaja, ami nem bír még el egy adag fokhagymát. A befejezés valamilyen népzenei adoptáció volt.
Őket már a Napalm Death követte, a grindcore keresztapjait gondolom nem kell bemutatni senkinek. Barney szerintem fogyott, azt viszont nem értem, hogy a fura „vidéki-brit” akcentusát hogy nem vettem észre eddig. Megköszönték Curbynak a lehetőséget, egy dal erejéig fel is cibálták a színpadra. Csomó nótát játszottak a Scum-ról, de a többi lemezt is lefedték, valamint elhangzott a Dead Kennedys-től a Nazi punks is. Elég tömött volt a küzdőtér, a stagedivereknek rendesen meg kellett dolgozniuk azért, hogy a színpadra juthassanak.
Az esti sztárfellépők sorát a Grave is erősítette, akik egy gyors és erőteljes koncerttel mutatták meg, hogy miért számítanak a svéd death metal egyik meghatározó zenekarának. És nem csak egy átlagos fellépésként kezelték az eseményt, a frontember Ola elmondta, hogy tisztában van vele, hogy ez egy grindcore fesztivál, ezért most ők is grindcore-t fognak játszani. Ezzel a lendülettel fogták az egyik dalukat és eljátszották belőle az első riffet, a közönség pedig hálásan tapsolt.
Az Anaal Nathrakh énekes Vitriol tavaly már járt itt a Benediction-nel, örültem neki, hogy idén az Anaal-lal tér vissza, végtére is ez a black metal grindcore hibrid sincs távol az Obscene Extreme szellemiségétől. Az Anaal Nathrakh-ék függetlenül attól, hogy mennyire elborult zenét játszanak, tök közvetlen arcok, minden tag végigmosolyogta a koncertet, pedig elhangzott az is, hogy az élet ezen a Földön egy halom szar és az emberiség megérett a pusztulásra. A dalokat illetően egy kellemes válogatást kaptunk munkásságuk legjavából, a 40 perces, végig intenzív előadás alatt arra buzdítottak mindenkit, hogy jöjjön színpadot mászni. A hangzással voltak problémáim, kb. az ötödik sorból néztem és az énekből olykor alig lehetett valamit kivenni. Haverok szerint a keverő környékéről tökéletesen szólt, szóval valószínűleg csak megsüketültem.
A Christ Denied-dal sem bizonyultunk kompatibilisnek, a kéttagú spanyol formáció az éjszaka közepén napszemüvegben, fatuskó merevséggel állt a színpadon, elmentünk inkább aludni, emiatt a Mumakil sajnos ismét kimaradt.
A harmadik, egyben utolsó napot a Seta Star Sept performanszának megtekintésével kezdtük. A japán duett egy dobosból és egy gitáros/énekes lánykából áll, a dalaik számomra olyannyira sztochasztikusnak hatottak, hogy amikor technikai probléma miatt a gitárból csak recsegés jött, azt hittük, hogy a koncert része 🙂 Hiába, ilyen a japánok művészete noise-grind területen. Még a kivetítőn is zajeffektek voltak a képre montázsolva! Az utolsó dalban a gitárt félretéve az énekes lány csak a mikrofonra összpontosított, ami egy rögtönzött fetrengős szeánszba ment át, a közönség vastapssal köszönte meg a nem mindennapi élményt.
A német Depression még 89-ben alakult, de tőlük keletebbre a fesztiválfüzet szerint csak most léptek fel először. Volt német nyelvű dal is az angolok között, voltak tufa-tufa egyszerűségű primitív dallamok és komplexebb témák is. Ének tekintetében a hörgés, a visítás, sőt a doom-os témák is a repertoár részét képezték. Ettől függetlenül a német depressziós srácok death/grind zenéje engem egyáltalán nem ragadott magával. Egyik dalukban egy Goreminister nevű figura, a Kadaverficker (azaz hullabaszó) banda énekese is vendégeskedett.
A tavaly elmaradt Sublime Cadaveric Decomposition pótlását tekintettük meg ezután. Nos, a zenekar teljesen megváltozott, szerintem egy közös tag nincs ahhoz képest, ahogy 2007-ben a színpadra álltak. A zenéjük is sokat változott, a tufa goregrindból egy sokkal technikásabb valami lett. Ezzel nem is lenne semmi gond, egy névváltás után… Az Entrails Massacre is már a 90-es évek eleje óta létezik, egy valagnyi spliten kívül csak egy 2004-es nagylemezük volt eddig. Eddig, ugyanis az új cucc, a Decline of our Century a fesztivállal egyidőben jelent meg. A német death metal arcok egy az egyben ezt játszották el a fellépésük során egy westernfilmes intró után. Az énekes srác átvezető szövegei egyébként szörnyen összeszedetlenek, nyökögősek voltak, bár a „karaoke bukkake” kántálása, bármit is jelentsen ez, megmosolyogtató volt.
A Massgrav egy tök kellemes meglepetés és üde színfolt volt a napi felhozatalban. A svédek d-beates hardcore punk zenét toltak, a gitáros és a basszusgitáros is énekelt abban a klasszikus üvöltözős stílusban, a pörgős, gyors zenét gyakran törték meg belassult kiállások. Elhangzott a „Rock out with your cock out!” felszólítás, mellyel a közönséget bíztatták a rock n’ roll felszabadult élvezetére. Egy Kreator feldolgozással zártak, ez az Under the Tomb volt, aztán megköszönték a figyelmet, és mondták, hogy mehetünk vissza a grindcore bandáinkhoz.
A legtöbb gumilabda és strandkiegészítő a Cock and Ball Torture fellépe közben fordult meg a közönség soraiban (vagy inkább fején). A német goregrind egyébként hozta, amit vártunk tőle, a közönség megőrült, ment ezerrel a stagediving, meg a körpogó a tufa ritmusokra. A kivetítőn közben egy zsé kategóriás horrort adtak, ez egy strandon játszódott, ahol a vízből jöttek a mocsáremberek, akik (többek között) izomból elhajított frizbivel szabdalták darabokra a pancsolókat.
Én még mindig nem vagyok hozzászokva az orvosi maskarába bújt patológusok látványához, ami a Haemorrhage színpadi megjelenésének alapeleme. A köpeny persze nem minden, a másodgitáros Ana cicanadrágja jó választás volt, hogy kiemelje formás fenekét. A félmeztelen énekesen levő művér pedig távolról egészen valószerűen hatott, csak a kivetítőkön csillogott úgy, mint a ketchup. Egy maffiafilmből kölcsönzött intró után nekiálltak a zúzásnak. A kivetítő itt is stílusosan illeszkedett a zenéhez, egy boncolós jelenetet láthattunk, de a színpadon is megfordult egy műláb a show hangulatának fokozásaként. Egy spanyol punk banda feldolgozásával zártak, ebben Ana is énekelt és amennyire kivettem, a rendőrséget szidták.
A Krisiun gyakorlatilag tökéletes koncertet adott, a háromtagú brazil death metal hordával kapcsolatban egy rossz szót nem tudok szólni. A 40-perces műsor közben be is sötétedett, a színpadi fények olyan stroboszkóp intenzitással villogtak, hogy szivárványszínbe borult az egész. Vendégénekesként a Ratos de Porao énekese is felnézett egy dal erejéig, a 2011-es The Great Extinction-ről játszottak.
A Krisiun-t követő Aborted koncertje is elég jól sikerült, ők a 10. születésnapja apropójából a 2003-as Goremageddon albumról játszottak több dalt. Az igazán figyelmesek a távolban tűzijátékot is láthattak, nem tudom, hogy hol és mit ünnepeltek Csehországban, de valószínű ezt sem mondhatja el magáról bármelyik banda. Volt közönségszavazás is, a kérdés az volt, hogy szarról vagy a puncikról szeretnénk-e a következő dalt hallani, ez utóbbi győzött meglepő módon. A belgák is rendszeresen invitálták a közönséget a színpadra, nem is nagyon volt üresjárat stagedivingot illetően.
A Ratos de Porao zenéjével a fesztivál előtt nem találkoztam még, pedig az alagsori patkányok tovább tudták fokozni az őrületesen jó hangulatot. A pörgős, ritmusos thrash/crossover zene során egy szusszanásnyi szünetre sem állt le a pogó. A 80-as évek óta aktív brazil formációt nem hiszem, hogy gyakran el lehetett csípni itt Európában, mondhatni kuriózumnak számít egy ilyen fellépés…
Összegezve, alátámaszthatom, hogy ez a fesztivál a hozzáállását, koncepcióját tekintve valóban nem változott semmit az elmúlt 15 évben. Aki egy extrém zenéket felsorakoztató, családias hangulatú, de teljesen zakkant fesztivált keres, az jó helyen jár! Találkozunk jövőre is!
A teljes fesztivál jó minőségű hanggal megtekinthető Rudolfnál, illetve nézzétek meg a képgalériánkat is!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Elég nagy butaság kisgyereket bevinni egy ilyen aberrált fesztiválra.