2004.08.07-2004.08.08 M'era Luna 2004 - fémszemmel

Drága Olvasó! Életem első zsurnalista próbálkozását látod eme cikk formájában, kérlek hát légy egy kicsit elnéző, ha minden igyekezetem ellenére is szemet szúró és vulgáris felkiáltásokra késztető mondatokat olvasnál. Igyekeztem a hasonló témákat egy bekezdésbe gyűjteni, ahogy azt illik, aki nem kíváncsi a fesztivál részleteire, az könnyebben tud ugrani. Hosszú lett a cikk, félek a végén el sem olvassátok.

A cikk a 2004 –es M’era Luna fesztivált próbálja bemutatni, sokkal inkább az élmények, mint zenei szempontból. A cím már sejteni engedi, hogy nem egy átlagos, kimondottan fémdarálásra és vérhörgésre épülő buli ez: a lipcsei „Wave-Gotik-Treffen” után Európa második legnagyobb darkwave/gothic/electro/synthpop fesztiváljáról van szó. Felmerül akkor a kérdés, mit kerestem én ott? Miért utaztam Hildesheimig 1200 km –t kicsi kocsikban társaimmal kellemesen együttnyomorogva sok-sok órán keresztül? A fellépő 40 zenekarból ugyanis, ha nagyon toleránsan nézzük, hallottam már kb. ötről. Viszont ezek között volt egy nagy kedvenc, a Lacrimosa, melyet élőben látni régi álmom volt. Olyannyira, hogy már több hónapja hasonlóan fanatikus útitársakat verbuváltam össze, és persze a végére mégis egyedül maradtam: mégsem jönnek… Köszönetet mondanék tehát újra, ezúton is, annak a két társaságnak, akik utolsó percekben befogadtak vadidegenként az amúgy is kényelmetlen utazásra, nem törődve azzal, hogy további mazochista kínokat kell átélniük.

Essen most pár szó a fesztiválról úgy általánosságban, utána pedig rátérnék a zenei vonalra is. Ötödik alkalommal rendezték idén, bár korábban Zillo néven már megért jónéhány alkalmat. Két nap, két színpad, többtízezer ember. A terület három részre osztott, parkoló, kemping és koncertrész. Ellenben tehát Wacken –nel és társaival, simán ki lehetett kocsikázni az első benzinkútig zuhanyozni. Megjegyzem, a kempingterületen voltak felállított, ingyenes zuhanyzók, egész nap melegvízzel (!) teljesen kultúráltan, de kilométeres sorokkal. A jegy ára tartalmazott öt euroért egy szemétjegyet, mely nagyon rafináltan csak a hozzá adott kuponnal együtt volt érvényes, kizárva ezzel a gyűjtögető életmódot folytató magyarok könnyű pénzszerzési lehetőségét.

Ami a legkevésbé volt szimpatikus, az a külsőségesség. Minden német megpróbál extrém haj- és ruhaviseletével kitűnni a többi közül. Gondoljunk itt a fehér angyalkának öltözött jánykákra, vagy a szavakkal le nem írható külsejű szájberpankokról. A szakadt neccharisnyás, szíjelmázolt fejű holdjárós srácok láttán pedig mosolyogva jegyeztem meg magamban: ilyen van nálunk is, de 15 év körüli korosztályban és Junkies koncerten. A németek persze jóléti társadalmukkal könnyen fesztiválemberkednek, másnap megy minden a szekrénybe, és felöltözik a hétköznapi énjüket. Prosectura is énekelt valami ilyesmiről a Vulgárián, bár kétségkívül az egy kicsit más vonatkozású.

Ha már itt tartunk, megemlítenék egy érdekesebb koncertet, az Umbra Et Imago –ét. A nagyszínpadon fellépő banda egy komolyabb szexshow –t nyújtott, zenei teljesítményükre még a stílus kedvelői sem emlékeztek.

A szombaton 11 órakor fellépő Flowing Tears már az új énekesnőjével játszott. Helen Vogt énekesnő színpadi mozgása megmondom őszintén, egy kezdőére emlékeztetett, erőltetett volt az egész. A másik, bár ez nem minősíti a bandát, Helenről szerintem nem véletlenül nem készült teljesalakos fotó. Az októberi magyarországi fellépésen feltétlenül szemügyre veszem még egyszer, alaposabban ülőalkalmatossága méretét. A kicsit megalázó korai kezdést „kompenzálva” a rendezők 20 perc játékidőt adtak a bandának. Javarészt friss lemezekről játszottak, Razorbliss –ről viszont csak a Viragot. A korai időkből, a Joy Parade –ról szerettem volna hallani pár szívbemarkoló dallamot, de ennyi idő alatt…

Következő zenekar Saltatio Mortis meglepetésszerűen döngölt a földbe. Teljesen másra számítottam ugyanis, és mint kis itthoni utánajárás során kiderült, egy Sepulcrum Mentis nevű bandával kevertem. Nevük hasonló hangzásán kívül csak származásuk közös, mindkettő német csapat, más közös vonásuk azonban nincs. Míg ez utóbbi csapat gothic rock –ban utazik, és ezer éve hallottam tőlük egy szem nagylemezüket, meg voltam róla győződve, hogy őket fogom hallani. Ezzel szemben a Saltatio Mortis ír/skót népzenére épülő epikus bulizenét játszik. Vagy négy tag is pörgött a dudáján megteremtve ezzel a táncraperdülnék hangulatot. Németországban kult banda lehetnek, ők táncra is perdültek. Néhány számukban kis elektrós bevezető is volt, ezek a részek igen rontották számomra az összképet, nem igazán illettek bele szerintem. De persze ízlések és pofonok. Az énekes frontbember külön érdekesség, bár mára némettudásom nagyját már a feledés homálya borítja, nem volt nehéz a bekonferálás szövegeiből kiáradó pikáns humoros erotikus tartalmat kiérezni. Azt bánom, hogy a hangsúlyokat és az összefüggéseket nem értettem pontosan.

Aztán jött a holland Epica. Bár jól ismerem a nagylemezüket, az első 6 számot fogalmam sincs, honnan játszották. És ez nem a hangzás miatt volt, elég ütősen szóltak ugyanis. Mark Jansen, aki -mint most megtudtam-, After Forever tag is volt, gitártémai igen földbedöngölték a közönséget. Ennél többet nem igazán tudok elmondani, az éhség nagy úrként visszacsábított a kempingbe.

Tristania. Első nap kétségkívül őket vártam leginkább, ugyanis a 2000 –es E-Klub –os fellépésük életem egyik legnagyobb koncertélménye. Akkor teljesen ismeretlenül álltam a zenéjük előtt és valami katartikus élményt adtak a Beyond the Veil nótáival. Ugyanerről a koncertről olvastam kritikát mely Vibeket, az énekesnőt színpadi mozgása miatt a legősibb foglalkozás képviselőihez hasonlította. Galádság.

Visszakalandozva tehát a jelenbe, ismét meglepődtem. Nem tudom mi történt a bandával az elmúlt három évben, Kjetil –re, aki Budapesten még rövid szőkés hajjal szakadt kukás felsőben lépett fel, most rá sem ismertem. Meghízott, a haja is befeketült és korban sem három évet öregedett mióta nem láttam.

Megtudhattuk, hogy készül az új lemez, jövő év január februárjában lesz kész. Két dalt elő is adtak róla, Libre és Equalibrium címmel, ez utóbbi ilyen elszállós lassú gótosabb nóta lesz, nem koncertre való szerintem, mégis előadták. Játszottak persze többi lemezről is, kb. három-négy nótát, hiszen nekik is 40 percük volt összesen.

Míg hangolt a zenekar és miután elköszöntek, valamilyen közel techno stílusú szám szólt a hangfalakból. Nem igazán értem, miért bántották szegény Tristania –t, elszomorító.

Fellépésüket összefoglalva, jobbra számítottam, remélem a novemberi Therionos bulin ismét az államat kell majd keresgélnem.

Ezzel a négy bandával ki is fújt a napi koncertlátogatásom, jóból is megárt a sok. Blutengel –t néztem volna még meg este a kisszínpadon, azaz a hangárban, de a seccperc alatt kialakult konzerveffektus meggyőzött arról, hogy nem létszükséglet számomra a zenekar megtekintése.

In Extremo lett volna még aznap, de az ő zenéjüket nem szeretem, valamint a Within Temptation, akikbe folyton belebotlok fesztivállátogatásaim során. Első alkalommal még megnéztem és érdekes volt, de kezd kissé unalmassá válni, tekintve, hogy a zenekar ugyanazon a lemezen lovagol immáron 4 éve. A válogatások, single –k meg a dvd –k meg jönnek ki sorban. Ezt nem igazán tolerálom.

A hosszú út alatt a többiek igyekeztek megismertetni velem a scene színe-javát, így a vasárnap fellépő Funker Vogt már nem volt számomra teljesen ismeretlen banda. A színpadi kép egy útépítésre emlékeztetett leginkább a narancssárga-fekete csíkos útlezáró és egyéb táblákkal, a szintis zöldre festett vagy maszkolt fejjel tolta az amúgy számomra elég monotonnak tűnő alapritmust. Többiek azért megmutatták Németországnak mi is az az ungarische wirtschaft. Suicide Commando következett, egyik nótánál megjelent a kultikus Hocico énekese, hallani azonban nem lehetett belőle semmit, a technikus valószínűleg éppen ebédelni volt vagy józanodott valahol.

A Dulce Liquido egyébként ennek a Hocico –s srácnak és unokatestvérének közös zenekara, csak a testvér sajnálatos lábtörési/szenvedési balesete miatt ez elmaradt, mint értesültem. Fellépett még a c betűs Covenant, akiket könnyű összekeverni norvég metaltestvéreikkel, a The Kovenant –tal.

Amit a fényképezés elmulasztásán kívül bánok még a fesztivállal kapcsolatban az az, hogy Therion –on nem jutott eszembe jegyzetelni a tracklistet. A Therion fellépését egy szóval lehetne jellemezni legtalálóbban: brutális volt…

A kórus két férfi és két női tagból állt, a vezérbagoly pedig Sarah Jezebel, egy szőke, molettabb, piros nagyestélyibe öltözött nő volt. A díva alapból rezzenéstelen arccal és mozdulatlan testtel állta végig, viszont minden egyes áriázása a hátszőrömet borzolta.

Christofer Johnsson első nóta után németül köszöntötte a közönséget. Többi szám között is németül beszélt, egyszer rontotta csak el, szegény izgalmában véletlenül angolul köszönte meg a tapsot, majd zavartan helyesbített németül. Rendszeresen megkérdezte a közönséget, hogy melyik nótát, milyen nótát akarnak hallani, inkább valami lágyabbat (etwas götisch) vagy metalosat. Mikor a közönség mindig inkább a heavymetalt ordította (illetve pár részeg hátulról a legendás „szléjá” –t) Christofer megjegyezte, hogy de hát ez egy „ist es ein götisch festival oder was?”. A Schwarzalbenheim című dalt a Secret of the Ruins –ról úgy konferálta be, hogy ha már Németországban játszanak, akkor német nótát is kell játszani. Remélem, novemberig írnak egy magyar nyelvű dalt is a srácok. :)

Az új duplaalbummal egy új srác is csatlakozott a bandához, aki megmutatta, hogy nem csak a keverési utómunkálatok miatt van remek hangja. Nem tudom, ki lehet, nem sikerült sajnos kideríteni, ami biztos: a színpadon ezer éves rutinnal mozgott, és a régi dalokat is tökéletesen ismerte. A szemfüles közönség elcsíphette a következő jelenetet: az énekes srác egyik dalnál a dobok környékén egy gyorsabb dobpergés hatására meglepetésszerűen géppuskatalálatokat imitált. Sami Karppinen, a dobos arcán egy pillanatra aggodalomfelhők futottak át, majd mosolyogva vette tudomásul, hogy lóvá tették.

Sirius B –ről játszották a Son of the Sun –t, Vovin –ról a Szodoma és Gomorrát, valamint a Crowning Of Atlantis –t is előadták, melyet már több mint öt éve nem hallhatott a közönség. Legalábbis élőben nem.

A búcsúzás pedig a To Mega Therion című örök klasszikus, monumentális remekművel történt, bosszúsan konstatáltam ismét, hogy kevés volt az 50 perc. Mihamarabb viszont!

A szervezők úgy döntöttek, hogy Therion és Lacrimosa között biztosítanak számomra kb. 3 órát szabad foglalkozás céljából, azáltal, hogy mindenféle elektró zenekarokkal pakolják tele a színpadokat. Nem probléma, volt egy üveg borom, gondoltam úgyis egészséges, meg hangulatfokozó, én bizony elfogyasztom. Dugóhúzó híján jártam körbe a szomszéd sátrakat angolul kérve sürgős segítséget. Hatodik helyen segítettek, a feltétele viszont az volt, hogy az egyik srácnak, aki valami rádiónál dolgozik, interjút kellett adnom. Úgy látszik bársonyos hangommal együtt robbanok majd be a fémirodalmi közéletbe.

Az elfogyasztott bortól pár órára elszenderedve ismerős dallam ütötte meg a fülem…

Lacrimosa! Én ostoba (megjegyzem, itt nyomdafestéket kevésbé tűrő szavakkal illettem ekkor magam), hát nem elaludtam? Órámra pillantva, felsóhajtottam: szerencsére csak az intróról maradhattam le.

Pillanatok alatt ott teremtem a színpad előtt, miközben az Alles lüge utolsó percei szóltak. A Live Lacrimosa DVD –n látottak alapján korábbi fellépéseken albumborító szokott a háttérben kifeszítve lenni, így az Echoes hajójára számítottam. Ezúttal viszont nem volt semmi ilyen, csak furcsa kékes vörös csillagok, melyek égbolt helyett engem inkább egy űrfelvételre emlékeztettek. A Lacrimosa sem viszi túlzásba a dolgokat, három éve koncerteztek utoljára, és azelőtt sem túl gyakran. Az újabb trend pedig úgy tűnik az, hogy egy európai fellépés mellé három mexikói és egy brazil tartozik. A frontember, Tilo Wolff meg is köszönte két szám között a türelmet, hogy ennyit vártak a rajongók. Tilo a maga két méter öt-hat centijével, érdekes hajviseletével és egyedi hangjával már tökéletes frontembernek, viszont azt is érdemes tudni, hogy a dalok 95% -át ő komponálja egészében. A „maradék” pedig az 1995 –ben becsatlakozott, Two Witches –ből átcsábított énekesnő, Anne Nurmi műve. Olvastam már kritikát, mely szerint Anne hangja jellegtelen, épphogy kielégítő, ezt női féltékenységnek tudtam be. A Kabinett Der Sinne dal következett, olyan dolgot tapasztaltam, amin szintén ledöbbentem. A szám végén a refrént, melyet már Anne is énekelt, nem lehetett hallani. Pontosabban Anne hangját nem lehetett hallani. Rossz volt a kihangosítás, a következő The Turning Point –ban, mely Anne szerzeménye és csak ő énekel benne, már semmi probléma nem volt.

Következő ledöbbenésem nem a zenekar hozta, hanem a közönség. Mint sok évvel ezelőtt az óvodában, egy hat-nyolc fős csoport nekiállt kisvonatosdit játszani. Ezt az élményt nem fogom tudni még egy ideig feldolgozni. Én utazok ezer kilométereket, ezek meg kisvonatoznak…

„So viele Menschen sehen Dich” hallatszott közben fel Tilo hangja: Der Morgen danach a Fassade –ről… Büszkén húztam ki magam, h tudom a szöveget, nem úgy, mint a körülvevő közönség… A Der brennende Komet következett. Azt a hangulatot, amit a szám közben átéltem, drága Olvasó, nem lehet leírni. A közönség tapsol, az amúgy is fülbemászó dal pedig csontig hatol.

A koncert az Echoes album lemezbemutatójaként lett meghirdetve, gondolták Tilo –ék, hogy akkor kettő dalt elő is adnak róla, ezek következtek most. Malina borongósabb, majd a Durch Nacth und Flut című dal, az Elodie albumot idéző hangulatával.

A gothic rock „örökzöld” slágere, a Copycat vad headbangelése után utolsó számként a Stolzes Herz –et játszották még el. Majd összefogás, meghajolás, megköszönés, eltűnés.

Sokáig álltam még ott, nem hittem el, hogy csak ennyi volt. „Wir dürfen nich mehr spielen”, azaz nem játszhatunk többet, ismétlődött a fejemben újra és újra. A közönség Zugabe –ért ordított, majd megjelentek a színpadon a szerelő munkások, és felhangzott egy elektró-szám.

Hihetetlenül csalódott voltam.

Nagyon jó koncert volt, hatalmas koncert volt, a katarzis mégis elmaradt. Félek, hogy teljesíthetetlent vártam…

Egy történetet még feltétlenül megosztanék Veled, drága Olvasó, ki megtiszteltél bizalmaddal, és eljutottál a beszámolóban egészen idáig. Köszönöm.

Bár egyáltalán nem illik már ide, nem találtam alkalmasabb helyet számára, majd ha kicsit tapasztaltabb leszek, akkor már jobban fog menni, remélem. A fesztiválhoz kapcsolódik a történet, miszerint is jó néhány éve egy srác barátnőjét, Helgát éjszaka megerőszakolták. A csaj nem került elő, a barátja egész éjszaka kereste és üvöltözte, hogy Heeeelga. Namost, szállóigévé vált ez a szó, és azóta a fesztiválon nem lehet aludni, mert folyamatosan ezt ordibálja mindenki. Legalábbis így szól a fáma.

Búcsúként bort kívánok, és üdvözletem küldöm a Sanguis in Nocte –nek, az LD50 –nek, a Foodexpress –nek, az AmYanka (http://www.amyanka.de) zenekarnak, és annak a kimaradt pár embernek, akik ott voltak a bulin, de nem esnek bele az előző kategóriákba. :)

Kapcsolódó linkek:

http://www.ld50.hu

http://www.fkpscorpio.com/meraluna/

2004_08_07_2004_08_08_Mera_Luna_2004_femszemmel
Írta:
godfucked
2005. október 31., hétfő
Facebook:
Koncertek
Toto - 40 Trips Around the Sun Tour 2019
június 27.,
Papp László Budapest Sportaréna
Flogging Molly, Russkaja
július 3.,
Budapest Park
Rituals of Power European Tour: Phase II
július 3., 19:00,
Collosseum Club
Rockmaraton 2019 - Nulladik nap
július 8.,
Szalki-sziget
Rockmaraton 2019
július 9.,
Szalki-sziget
An Evening With Mark Knopfler Band
július 9., 20:00,
Papp László Budapest Sportaréna
Richie Kotzen
július 9.,
Barba Negra Track
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.018 seconds to render