Alig több, mint egy év után, az első önálló európai turnéjuk keretében látogatott vissza hozzánk az Amaranthe együttes két másik honfitárs svéd zenekar, a Smash into Pieces és a Deals Death kíséretében.


Az estét a Smash into Pieces nyitotta kevéssel háromnegyed nyolc után. Munkásságukba a koncert előtt egy héttel kicsit jobban beleástam magam: Az Unbreakable című albumuk tavaly áprilisban látott napvilágot, amit rengeteg svédországi fellépés előzött meg, sőt 2013 novemberében még Japánba is eljutottak. Mi sem mutatja jobban népszerűségüket hazájukban, mint az, hogy egy svéd lány csak azért utazott Budapestre, hogy megnézze a produkciójukat. Az egybegyűltek közül sokan próbálkoztak meg a Colder illetve a Friend like You című dalaikkal. Nem tudom Chris Adam Hedman Sörbye minden koncerten törölközőkkel dobálózik-e vagy csak mi, magyarok érdemeltük ki a DNS mintáját :). A srácok nagyon jól mozogtak a színpadon, a legtöbben próbáltak Adammel együtt énekelni. Egy jó hangulatú. elég profi előadás részesei lehettünk. Csak így tovább srácok!


A Deals Death egy dallamos death metalt játszó zenekar, akik a Smash into Pieces után vették birtokba a színpadot. Eddig három albumot jelentettek meg, a legutóbbit, a Point Zero Solution-t tavaly ősszel. Stílusban éles váltás az előbbihez képest, de a félmeztelen pankrátor kinézetű Olle Ekman mindent megtett, hogy a hangulatot megalapozza az Amaranthe-nak. A zenéjükben olyan sok különlegességet nem találtam, meg kell hagyni nem is annyira a kedvencem az általuk képviselt stílus, de rendkívüli színpadi produkciójukkal azért végül is kivívták az elismerésemet. A koncert végére még az „Egészségedre!” is összejött, hála a lelkes közönség azon részének, amelyik hangosan, érthetően elszótagolta.
Az utolsó két-három daluk körül kezdte elérni a jelenlévők száma a maximumot. Persze, mindenkinek joga van eldönteni, hogy mire költi a pénzét, meg nyilván az sem volt mellékes, hogy hétköznap este volt, és nem mindenkinek rugalmas a munkaideje, de ha már elszórunk pár ezret egy jegyre, akkor ne végszóra essünk be. A legnagyobb pazarlásnak viszont azt tartom, hogy az oldalt üldögélők és álldogálók némelyikének kezében nem azért volt a náluk sokkal okosabb telefonjuk, hogy fényképezzenek, hanem azért, hogy chateljenek! Hálát adok az égnek, hogy az én butuska telefonom, aminek inkább egy múzeumi vitrinben a helye, mintsem a zsebemben, ilyeneket nem tud. És minek is kéne tudnia, mikor azért vagyok ott egy koncerten, hogy hús-vér zenészek produkciójának részese lehessek, nem pedig épp azt lájkoljam, hogy „Ica néni macskája kevésbé vedlik, mint két hete”. Talán a koncert volt számukra ilyen unalmas, hogy más elfoglaltság után kellett nézni? Nem hinném…


Tavaly márciusban a Stratovarius előzenekaraként jött hozzánk az Amaranthe hatosfogata, ezúttal viszont az Invincible turné keretében érkeztek a Club 202-be. Mint egy évvel ez előtt a hörgős szerepét akkor is Henrik Englund, a Scarpoint zenekar vokalistája töltötte be. (Megjegyzem akkor alig tűnt fel valakinek, hogy nem Andreas Solveström áll a színpadon.) A zenekar októberben jelentette be a közösségi oldalán, hogy Andy hosszas és alapos megfontolás után úgy döntött, hogy kilép a zenekarból. Számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy Henrik az, aki a hörgész szerepét betölti a jövőben, hiszen tavaly is ő helyettesítette Andyt és az amerikai turné kapcsán is besegített. Szemlátomást jól beilleszkedett a csapatba – vagy ahogy fent említett bejegyzésük szól: „a családba” – , szerintem is jó választás volt, minden elismerésem neki.
Nem sokkal fél tíz után csendült fel a Future Hold On introja, a nagy villódzástól, ha nem is epilepsziás rohamot, de egy kis retinopathiat sikerült összeszednem. Mire a magamhoz tértem átmeneti vakságomból, már mindenki a helyén volt, kivéve a banda talán legszembetűnőbb jelenségét, Elize-t, aki türelmesen várt a színfalak mögött a sorára. Amikor felbukkant, tisztán kivehető volt az ováció, amiről ő is tudta, hogy neki szól. A koncert alatt végig mosolygott, mikor ő következtett az éneklésben a színpad közepére állt; és vagy a közönséget próbálta magához ölelni, vagy – mint ahogy tette ezt eddig is – szívet formált a kezeivel. Ennek meg is lett az eredménye: egy rózsaszínű plüssmaci is a színpadra került valahonnan. Mert nehogy már ajándék nélkül távozzon a kisasszony, ez is mehet a többi közé a gyűjteménybe. Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a közönség férfi tagjainak többsége miatta (is) váltotta meg jegyét erre a kedd esti bulira.


Jake E is próbálta szeretetét átadni a magyar közönségnek: puszikat dobált. Az énekhangjában egyébként nem volt semmi kivetni való, a dalok között ő látta el a konferanszé szerepét. A Hunger előtt szerencsére nem sütötte el a tavalyi „Are you hungry in Hungary?” elcsépelt és szerintem rémes szóviccét, amit, mint valami Jokert, anno minden szám után használt. Köszönet, hogy kimaradt! Olof Mörck, az Amaranthe szőke hercegének gitárjátéka végre tisztán hallható volt, miként Johan Andreassen basszusa is. Utóbbi a ráadás előtt még vetkőzésre is buzdította a jelenlevőket. Az elhangzott dalok gerincét főleg a The Nexus album adta, és úgy lettek összeválogatva, hogy egyaránt helye legyen a közönségénekeltetésnek és lassúzásnak (Burn with Me, Amaranthine), a diszkós hangulatot idéző számoknak (Electroheart, Razorblade); illetve a koncert közepén Morten Løwe Sørensen dobszólójának is. Nem tudom, miért választja mindenki a közjáték e formáját, szerintem fölösleges. Inkább hallgattam volna a Hungert akusztikusan vagy az első albumuk japán kiadásának bónusz dalait.
Összességében a közönség és a zenei stílusok változatossága ellenére rendkívül jól szórakoztam, kicsit a suli-bulik hangulatát idézte fel az Amaranthe produkciója. Említést érdemel, hogy mindhárom zenekar minden tagja a koncert után nem sokkal kijött néhány fotóra, jegyek, hozott „anyagok” szignózására és egy kis beszélgetésre is. Sajnálatos, hogy nem minden együttes ilyen közvetlen.

Végezetül következzenek az elhangzott dalok a teljesség igényével: