I. Open Fest

A Budapesttől alig 260 km-re fekvő Kassán rendezték meg az I. Open Fest-et. Amikor megláttam a plakátot, úgy gondoltam, hogy megéri azt a három órányi zötyögést, illetve a 12 eurót, hiszen két általam kedvelt zenekar a Freedom Call és a Stratovarius is fellép majd az Amfiteáter-nek keresztelt helyszínen. Így főleg miattuk volt számomra érdekes ez a fesztivál, de ne szaladjunk annyira előre, hiszen fellépett itt még négy szlovák zenekar is.
 
 
 
Bizonyára az iskolai tanulmányokra való tekintettel mindenkinek ismerős az „amfiteátrum” szó. Viszont az ember nem emlékezhet mindenre, igaz? Ne nyugtalankodjunk, elővettem egy lexikont és kikerestem a lényeget: görögül színházat jelent, kör vagy ovális alakú és rendezvények lebonyolítására szolgáló helyszínként funkcionált az ókorban. Abban az időben inkább a gladiátorviadalok számítottak a legszórakoztatóbb eseménynek, nem pedig a metal koncertek, de ennyi épp elég az irodalomból. A kassai Amfiteátrum is hasonló alakkal rendelkezik, ugyan olyan lépcsőzetes a kialakítása, és rengeteg ember befogadására alkalmas. A lépcsőket azért a modern kor embere néhány fröccsöntött műanyag székkel felturbózta, hogy ne a földre kelljen ülni.

A kapuk négy óra magasságában nyíltak, és nem sokkal később már a Meredith zenekar állt a színpadon, hogy az addig összegyűlt kétszáz főt egy kis melodikus metalcore-al szórakoztassák egy bő fél órán át. Amit sikerült megtudnom róluk, az annyi, hogy 2010 nyarán alakultak, 2012 szeptemberében pedig megnyerték a Rock Me Fest-et. Nem igazán jellemző rám ez a fajta zenei stílus, viszont a zenekar mindent megtett azért, hogy a jelenlevők jól érezzék magukat.

A soron következő a Príjemná Spoločnosť volt, de előtte, az átszerelés alatt három embernek lehetősége nyílt szívószállal fél liter sört meginni, majd krumplival beletalálni egy műanyag vödörbe, amiből szerintem nem sokkal korábban ették ki a savanyúságot… Az imént említett második fellépő nálam csak annyit ért el, hogy még jobban várjam azt a két zenekart, aki miatt valójában autóba ültem.

A színpadot harmadikként elfoglaló Ravenclaw zenéjét viszont kifejezetten szimpatikusnak találtam, sőt a színes műanyag székek között sétáló lányoktól be is szereztem a Today névre keresztelt, egyetlen euróért vesztegetett single egy példányát. A zenekar amúgy 2002-ben alakult, és azóta jó néhány koncerten túl is vannak. Felléptek rengetek legenda előtt, mint például a Gamma Ray, a Lordi vagy a Primal Fear. Két lemezük jelent meg eddig; az After Tomorrow (2007) és a Welcome to the Ravenland (2009). Ahogy láttam az egybegyűlteket elég jól megmozgatták, már nem nagyon voltak ücsörgő emberek. Bár nem tudom, hogy az énekes, Matej Valiska vagy a basszusgitáron játszó, extrém hajszínű Antónia Valisková miatt.
Az időjárás nem volt kegyes a szabadtéri rendezvényhez, a koncert vége előtt illetve az átszerelés alatt már előkerültek az esernyők és esőkabátok is. A felvezetőt végül fél hét után valamivel pódiumra lépő Tristana zárta, akiknek a koncertjét csak két szám erejéig figyelhettem, mert a szervezőknek (Jano Poliak) és a Metal Forever Fesztivált szervező Vale Of Tears bőgős Oli közreműködésének hála, sikerült egy rövid beszélgetést folytatnom Lauri Porraval még a koncertjük előtt.

http://www.youtube.com/watch?v=YjcnhRCj3qI&

A Freedom Call Beyond című albuma február végén látott napvilágot, amit azóta rongyosra hallgattam a kassai fellépésükre való „készülés” közben, így nem ért váratlanul, hogy a Union of the Strong című dalukkal nyitottak, amivel ugrálásra buzdították az akkorra már kellőképpen vizes ezer főre duzzadt közönséget. Az előbb említett dalon kívül még hallgattunk továbbiakat is a Beyond-ról, illetve volt néhány régi „ismerős” is, mint a Hero Nation és a The Quest. Ahogy azt már Christől megszokhattuk most is viccesre vette a figurát, jöttek az elmaradhatatlan, ám kissé ízes poénok. Tisztán látszott az egész bandán az a jókedvűség, amit minden albumukban megtalálhatunk, és az, hogy még az eső sem szab gátat annak, hogy megmozgassák az egybegyűlteket. Különösen örültem a Farewell daluknak, ami szerintük a legvidámabb mindközül. Természetesen nem maradhatott ki az elhangzott dalok közül egy kis közös ugrálás a Tears of Babylon-ra, valamint a Power and Glory sem, ami ugyanúgy zajlott, mint a legutóbbi budapesti koncertjük alkalmával: a Happy Metal kvartettből mindenki kapott egy kis szerepet, hogy az amúgy is fülbemászó szöveget még jobban megjegyezzük, ha rájuk nézünk.
Ráadásként a koncertet az elmaradhatatlan Warriors és Land of the Light kettőssel zárták. Előbbit kicsit elnyújtották, egy kis közönségénekeltetéssel. Összességében nagyon jó hangulatot alapoztak meg az est utolsó fellépőjének, a Stratovariusnak.


A tavalyi Nemesis albumukat világkörüli turnéra vivő finnek legújabb kiadványa a Nemesis Days a hónap elején jött ki az If the Story is Over klipjével együtt. A kiírt időponthoz képest legalább húsz perc csúszással csaptak a húrok közé. A hosszúra nyúlt intro végén „fénysebességgel” léptek színpadra. Volt is őrjöngés a nézőtéren! Szinte egy emberként üvöltötték a refrént.
Játszottak régebbi és újabb dalokat egyaránt. A legtöbbet persze a Nemesis-ről hallhattuk. Timo Kotipelto hangjában nem találtam semmi kivetnivalót, nem zsonglőrködött annyit a mikrofonnal, mint Budapesten tavaly márciusban, néha-néha megtapsolta a közönséget, sőt még pacsizott is a szerencsésebbekkel. Rolf Pilve, a dobok mögött nagyon odatette magát. Egyre jobban hozza a Jörg Michael által felállított szintet. Lauri és Matias Kupiainen nem nagyon mozdult el a helyéről, inkább maradtak a színpad fedett részén – bizonyára hangszereiket féltették az esőtől. A besszeros még csak-csak megejtett egy-egy mosolyt a közönségnek, viszont Matias szinte le sem vette a szemét hangszeréről.
A hangulat számomra az Eagleheart-nál érte el a tetőfokát, amit a Coming Home azonnal le is lőtt. A ráadás előtt a Black Diamond és Jens Johansson – aki a világítós gumikacsákkal díszített billentyűi mellől szintén nem mozdult – egy percnél nem hosszabb szintetizátorjátéka volt a menü. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt a dalt kicsit lassabbnak éreztem a megszokotthoz képest. Levezetésként pedig a monumentális Destiny, Forever és az elmaradhatatlan Hunting High and Low triót választották. Nekem úgy tűnt, hogy az egész zenekar – leszámítva Laurit – kissé belefásult a szereplésbe. A végére hagyott Hunting High sem hozta azt a hangulatot és tempót, amit a CD-t hallgatva érzek. Lehet, hogy az eső miatt, lehet, hogy az utazás fárasztotta így ki őket, de a Freedom Call után a Stratovarius valahogy nem tudta hozni azt, amit vártam volna tőlük. Remélem, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, és bízom abban, hogy a következő alkalommal odateszik magukat.


Szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek és a fellépőknek, hogy az időjárás ellenére is megérte Kassára kiutazni egy kis power metal buliért. 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.