Kicsi a bors, de erős – EP válogatás #57

Az elmúlt napok megint csak bebizonyították, hogy nem kell mindig az adott stílushoz igazodni. Nem ettől lesz valami igazán underground. A XXI. század elmúlt két évtizedében igazából már nem is lehet undergroundról beszélni, hisz annyira felhígult, vagy inkább összemosódott minden. Persze vannak még kemény vonalasok ezen a fronton, de mára már nem true a pózerság. Ahogy egy ismerősöm mondta: “A metal olyan mint egy svédasztal, mindig találunk rajta valami csemegét“. Mi most erről a svédasztalról hoztunk el nektek pár ízletes falatot, amit különösen, (de nem első sorban) a mocsaras, délies füstölésű heavy blues, hard stoner blues és a klasszikus vonalú heavy power ízek kedvelőinek ajánlunk a figyelmükbe. Azért egy kis nyugtató dark doom melankóliai is lesz levezetésnek.

Black TarPoon

A texasi akusztikus hangszerelésű southern stoner Black TarPoon zenéjében az igazi sötét blues gyökereit hozza vissza a country rock befolyásaival. The Thap EP-jükre három klasszikus stílusú dalt tettek fel a fentekben leírt zenei szellemiségben. Dalaikban ott van minden öröm és szenvedély, amit az ilyen és hozzájuk hasonló (Goddamn Gallows, Clutch) életszerű, kissé szomorkás hangulatú balladák nyújtanak. Várom az első lemezüket, ami a hírek szerint 2021-ben fog megjelenni.

Slavic Folk Songs

Az Slavic Folk Songs egy orosz-amerikai rock formáció, mely Brooklynból származik. Zenéjük egyfajta etnikai kohó, amelyben a pszichedelikus rock alapjai mellé a szláv folk hatásait, a funky jazz, a garázs rock és a noise, ilettve a stoner rock elemeit is beépítik. Norilsk Nickel című bemutatkozó EP-jükre szláv népdalokat írtak át könnyed buli hangulatban megfogalmazva.

Woodstock Barbie

A Woodstock Barbie egy új színfolt a magyar (h)undergroundban. A zenekar neve és a borítókép nyilván adja a Janis Joplin párhuzamot, jó nyomon is járunk, ha ezen az ösvényen indulunk el, de a képlet azért nem ilyen egyszerű. A budapesti négyes időgépe 1969 helyett inkább 1992-re lett programozva. Zenéjüket úgy írnám le, mintha csak a svéd Blues Pills, illetve Josh Homme-ék után a Blues for the Red Sun rögzítését követően beszabadult volna a stúdióba és a Kyuss cuccain élőben, első nekifutásra felrántották volna ezt a három dalt. Stoner, blues rock, retro rock, írhatom bármelyiket, hellyel-közzel stimmel a skatulya. Aki járatos a hazai undergroundban, annak elég említenem a Grizzly nevét, mivel a négyes zenei gyökerei a tagok révén részben oda vezetnek vissza. A stúdiós körülmények között, de élőben felvett cucc szépen megdörren, a súlyt pedig Pádár Alexandra bluesos éneke ellenpontozza. A Live at Pinewood egyébként a csapat harmadik EP-je, melyen szűk negyedórában három dalt vezetnek elő. Két újdonság között helyet kapott a korábban már publikált Bitter End daluk új verziója is. A kislemez még nyár közepén jelent meg, azóta elvileg kiadás előtt áll a következő anyaguk. A retro vonal hívei egy újabb reménységgel lehetnek gazdagabbak, ha rákeresnek a csapatra.

(Andris)

Ashes of Ares

Matt Barlow és Freddie Vidales különböző időszakokban voltak az Iced Earth tagjai, útjaik végül az Ashes of Ares soraiban keresztezték egymást. Két nagylemez után december közepén jelent meg ez a limitált EP, vinylen, de persze digitális formában is elérhető. Az egyetlen saját szerzemény, a címadó Throne of Iniquity akár a The Dark Saga idejéből exhumált demó is lehetne, a két átdolgozás is hozza a Schaffer-iskola jellegzetességeit. Az utóbbiak közül a Kansas neve gyakran napirenden van metalos körökben, a Chicago viszont más irányokba mozog, mégis jobban esik az utóbbi dal. A KansasDust in the Wind“-je ugyanis egy túljátszott szerzemény, hisz többen is feldolgozták. A három dal célközönsége természetesen az anyazenekar tábora, Barlow hangja eleve adja a párhuzamot, de ezt nem is róhatjuk fel neki, ellenben Vidales hangról hangra másolja Schaffer mester témáit, meg sem próbál kibújni az egykori munkaadója árnyékából. Egyetlen saját dal alapján talán elhamarkodott ítélkezni, de nálam ez fapados Iced Earth, egyéni ízek nélkül.

(Andris)

Throth

Elég csak ránézni a brit Throth EP-jének a borítójára és egyből láthatjuk, hogy valami igazi őrületet kapunk… Azért ez nem teljesen így van. Every liar knows he’ll die alone című anyagukon ugyanis tökéletes kontrasztban van a dark vonalú shoegaze, a málhás morajú sludge/doom és az az érzelmi alternatív rockos zizegés, ami énekesük monoton, de mégis dallamokkal teli témáiból jönnek. Ezek a dallamok nekem leginkább a Type O Negative szomorkás, depressziós hangulatát hozzák vissza, csak úgy, mint az alájuk fektetett, vagy inkább temetett rozsdás légkörű gitárok ólom riffelései. Ilyen a tökéletes melankólia.

február 06.,
február 24.,
március 11.,