Valami nincs rendben Svájcban, ha a thrash metalról van szó. Félreértés ne essék, nem a helyi zenekarokkal van bajom, sőt… Inkább egy olyan körülmény szúr szemet, ami mellett mezei rajongóként nehéz szó nélkül elmenni. A legutóbbi Freakings albumnál szomorúan konstatáltam, hogy a csapat kiadói háttér nélkül dolgozik, thrash metaljuk viszont nem erre az áldatlan állapotra predesztinálná őket. Akkor ezt elkönyveltem magamban egyedi jelenségként, de a honfitárs Klaw most (és itt tényleg a most szón van a hangsúly) rám cáfolt, hogy az alpesi levegő elveszi a kiadók szimatát, így nem tudják kiszagolni a helyi tehetségeket. Miért rugózok a most szón?! Nos, a svájci ötös Lightcrusher című anyaga szerzői formában tavaly szeptemberben jelent meg. Megpróbálom rajta tartani az ujjamat az európai thrash pulzusán, de a CD-ről, illetve magáról a bandáról egyetlen szót sem olvastam sehol, az is lehet, hogy én voltam figyelmetlen. A vakszerencsének köszönhetően most, több mint egy évvvel a megjelenés után botlottam csak a csapatba. Az ötfős zürichi társaság 2017-ben kezdte a zajongást, már a megalakulás évében megjelent egy öt dalos EP-jük; mondanom sem kell, hogy szerzőiben… A nagylemezes bemutatkozás pedig két évet váratott magára.
Mindenki tud említeni olyan lemezt, amelyet elindítva, már az első hallgatáskor azt érezte, hogy az a bizonyos korong neki íródott, minden ízében azt nyújtja, amire hallgatóként az adott időszakban szüksége van. A Lightcrusher sztorija nálam egy ilyen sikertörténet. A The Oneiroi nyitóhangjai azonnal telibe találtak, izmos, öblös megszólalás, zakatoló gitárok, gyomrozó basszus, kalapácsként lesújtó dobok, illetve az ezekhez passzoló rikácsoló énekhang. Az utóbbi gazdája ráadásul egy hölgy, Lucie Werlen személyében, aki ha kell Mille módjára acsarkodik, ha a nóta azt kívánja, üvölt, vagy besegít a csordavokálokba, kivételesen dallamos énekhangokat is hallat, azonban a legdurvább témáiból is kihallható, hogy női énekes áll a mikrofon mögött. A gitárduó tagjainak pedig az ujjaikban van a bay areai riffelés és az európai thrash szikársága is. A gitárosok nem spóroltak a szólókkal sem, öncélú tekerések helyett rendszeresek az akár dúdolható futamok. Simon Freiburg ezidáig csak underground bandákban pengetett, társa, Chasper Wanner viszont a legutóbbi újjáalakulás óta a Poltergeist gitárosa is. A háttérben az ottani társa, V.O. Pulver egyengette a Klaw útját. A lemez egyébként Pulver stúdiójában készült, ő volt a producere, illetve a keverést és a mastert is neki köszönhetjük. Reto Bachmann dobos és Dani Bürkli basszer szintén nem ma kezdték a thrashelést, az építkezéshez stabil alapokat adnak a gitárosoknak.
A CD verzió végére a csapat egy meglepő feldolgozást választott, kicsit aggódtam is a számlistát látva, hogy mi sül majd ki a Rage Against The Machine legismertebb dalának Klaw-osításából. A mindenki által ismert Killing in the Name of slágerből a svájci csapat egy thrash bombát gyúrt, az eredetit jóformán csak a refrénről lehet felismerni.
Magam is osztom azt a vélekedést, hogy egy ideális thrash korong menetideje valahol harminc és negyven perc között mozog, ugyanis a lendület legfeljebb addig viszi a hátán a muzsikát. A Klaw rám cáfolt, az ötvennyolc perces Lightcrusher egy pillanatra sem válik unalmassá a jó daloknak, a kiváló hangszeres játéknak és a sokoldalú éneknek köszönhetően. Remélem, hogy valamelyik német kiadó a hónuk alá nyúl és a második lemez már rendes promócióval fog megjelenni, hogy ne csak véletlenül akadjunk rá, hanem egy reklám tekintetében kreatív kiadó a thrasherek arcába nyomhassa a Klaw muzsikáját!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
