Knocked Loose

Different Shades of Blue (2019)

Nekem idén három nappal elcsúszott, a piros betűs ünnep. Ugyanis 23-kán jött ki, a Knocked Loose várva várt következő lemeze. Három évvel ezelőtt a Laugh Tracks akkorát robbant, mint egy atombomba. Noha semmi újat nem találtak fel, az ultra súlyos breakdown katonák bakancsai által ,darabokra rugdosott koponyánk darabkáit szedegetve, mégis elégetetten bólintottunk, hogy ez igen. Miután szét turnézták magukat, végre stúdióba vonultak és Will Putney felügyelete mellet fel vették a Different Shades of Blue-t. Miután megpróbáltam egy kis objektivitást magamra erőszakolni, lássuk mit hoztak össze a kentucky-i srácok, második nekifutásra.

Már az első új daloknál lehetett sejteni, hogy bizony ez ugyanolyan súlyos lesz mint a debüt lemez, ha nem súlyosabb. Mindenből ami eddig volt, rá dobtak még egy jó nagy péklapáttal. Még hardcore-osabb és még metal-osabb lett az egész, ami egyaránt érződik a hangzáson és a témákon is. A breakdown-ok leszaggatják a fejünket, a jobbnál jobb dallamokkal pedig már szinte szodómiát lehet elkövetni. Cole Crutchfield gitáros és Kevin Kaine dobos gallopozásai, váratlan váltásai annyira súlyosak, hogy azon se lepődnék meg ha Trump belevágná őket a következő hurrikán közepébe, lesz ami lesz alapon. Bryan Garris hangja pedig felér egy szónikus ágyúval, mintha a torka is egy hangszer lenne. Az már csak hab a tortán, hogy néha Isaac Hale is be segít, mély bömbölése viszi a változatosságot a lemezre, ezen a téren.

Az első lemez kapcsán Bryan olyanokat mondott, hogy csak bementek a stúdióba és jön ami jön. Jött is és nem is lett egy kutya ütötte lemez. Második neki futásra viszont már sokkal átgondoltabban álltak neki. A dalok írása is tovább tartott és már a stúdióba is úgy mentek, hogy voltak elképzeléseik arról, mit is akarnak. Egy egész hónapot a felvételekkel töltöttek. Ez meg is hallatszik a végeredményen. Jóval átgondoltabb a dalok szerkezete, de mégis ott van bennük a fiatalos lendület és energia, ami eddig is jellemezte őket.

Vendég zenészeket is verbuváltak a munkálatokhoz. Már a harmadik számban hallhatjuk Emma Boster hangját a portland-i Dying Wish-ből, de valószínűleg az Every Time I Die-os Keith Buckley neve, ismerősebben fog hangzani a legtöbb embernek. Ezzel is a lemez változatosságát sikerült, magasabb fokra emelni. Emellett szinte az összes dal-ban van egy dallam, téma vagy váltás, amire felkaphatjuk a fejünket. A Knocked Loose zenéje egyszerű, nem kell rajta agyalni, nem is az a célja. Csak adni akar tizenkét büdös nagy pofont 38 percben, amit én személy szerint kicsit hosszúnak találok. Egy bő 10 perc lecsípésével, sokkal könnyebben fogyasztható lenne de ez legyen a legnagyobb gondja a lemeznek. Minimális progresszióval még több súllyal és agresszióval, de nálam sikerült megugrani az első lemez lécét. Hogy ezek után merre indulnak arra leszek nagyon kíváncsi, de előtte még egy Dürer-es bulit elviselnék.

szeptember 17.,
szeptember 18.,