Nem hallottam korábban még az amerikai Knoll zenekarról, pedig 2017-óta talpon vannak, viszonylag stabilnak mondható hatosfogatként. Ugyanakkor egészen 2021-ig nem árasztották el az étert finom és kiművelt grindcore muzsikájukkal. Tavaly azonban megérkezett Interstice című bemutatkozásuk, amire sokan felkapták a fejüket. Nálam ennek folytatása landolt Metempiric címmel és ugyan ritkán vagyok efféle hangulatban, az ocsmány borítónak nem tudtam ellenállni és belekóstoltam abba, amit ezek a fiatal srácok produkáltak. Rövid időn belül kerestem az államat a cuccal kapcsolatban, mert ugyan kőkemény grindről van szó a Metempiric tekintetében, mindezt olyan embertelen és rideg módon prezentálják, hogy az bőségesen lehoz az életről, akárcsak a legmasszívabb funeral doom.
Nem véletlen a szürkés, fekete-fehér borító, mivel a Knoll világában még csak nem is hallottak színekről. Ez a zene a végtelen magányt és kínt próbálja meg hangszerek segítségével bemutatni a szerencsétlenül járt halandóknak úgy, hogy annak minden hangulatfoszlányát kíméletlenül belekarcolja azoknak csontjaiba. Lágy szövetekről itt felesleges beszélnünk, mert ezek az ostorcsapások és visítások egyenesen a keményebb részeket veszik célba. Két fontos fegyvert vet be ennek érdekében a Knoll: az első az énekért és néhány elektronikus zajért felelős Jamie Eubanks, akit nagyon nem egyszerű a kiadott hangjai alapján a homo sapiens családfába egyeztetni. Éles sikításai, mormogása, hörgése folyamatosan táplálja a rémálmok tárházát, legyen szó a hasadó bőrről, a roppanó koponyáról. Maradjunk annyiban, hogy ha nekem kellene ezeket a hangokat kiadnom magamból a lemez 33 perces hosszúságában, minimum egy kisebb sebészcsoport várna a színpad szélén, hogy valahogy kezelni tudják a bevérzett torkomat.
A csapat második fegyvere a hangzás, ami a három gitárosnak köszönhető leginkább. Igen, itt a disszonáns rezonanciáktól a technikásabb, tördelt ritmusokig mindennel találkozhatunk, méghozzá olyan hangzás segítségével, ami tökéletesen képes átadni a végsőkig feszített húrok rezdüléseit. Voltaképp elmondhatjuk, hogy időnként szinte az idegszálakat pengetik a hangszerek helyett… Azért nem mehetünk el szó nélkül a gitárorgia mellett egész jól hallható basszus mellett sem (Lukas Quartermaine) és az egész szórakoztató, változatos dobolás mellett sem, ami a jazz néhány aspektusát is megvillantja (Jack Anderson). Különleges hangszerként megjelenik a lemezen a trombita, de csak nyomokban, akkor is leginkább azért, hogy magát a káoszt erősítse a tovább az amúgy is alig elviselhető mértékben.
Ennyi szörnyűség hallatán nyilván felmerülhet bennünk, hogy mégis miért kellene önként a húsdarálóba dugni a fejünket? A válasz igazán egyszerű: filozófiai szövegeivel, a lét kérdését boncolgató bizonytalanságával a Knoll már most egyedi színt hoz a grind palettára, amit a sebesség és az extrém kemény zenék szerelmesei bizony bőséggel megérdemelnek ebben a minőségben, amit a zenekar produkál.
Témában és hangulatban elég egyedi a Metempiric, ugyanakkor zeneileg még bőven megtalálhatók a példaképek is a fiatal csapat esetében. Tagadhatatlan például a Full Of Hell káosz iránti szeretetének megidézése, de a Pig Destroyer legjobb pillanatait is képesek felidézni. Sajnos a 33 percet sem tartom indokoltnak az anyagot illetően, mivel a rövid, tipikusan grindes tűzerő áll a legjobban a zenekarnak és a művészkedőbb irányba eltolódó, hosszabb szerzemények (nem sok ilyen van egyébként) annyira nem tudtak lekötni. Ezen felül a kiadvány első fele lényegesen erősebb, bátrabb a második felénél. Amíg irgalmatlanul rúg pofán a Cledsydra és a Felled Plume, aprít fel a kedvencemmé vált Burgeoning Pillars és Of Troth To Atom kettős, annyira sablonosabbak az utánuk következő dalok.
A zenekar fejlődése azonban megkérdőjelezhetetlen, a fiatal csapatok közül mindenképp megérdemlik a figyelmet, mert ezzel a tempóval sok meglepetést okozhatnak még a műfaj szerelmeseinek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Huh, néhol azért rendesen akadnak math, core jellegű gitártémák is. Gondolom nem véletlen. 🙂