Koponyalékelő doom

The Skull, Magma Rise, Slowmesh koncert a Dürer Kertben.

Harmadszor járt hazánkban az egykori Trouble tagok által létrehozott The Skull. Bár az énekes Eric Wagner váltig hangoztatja, hogy szeretné, ha az emberek külön kezelnék a Trouble-t és a Skullt, – merthogy két különálló együttesről van szó – az eddigi gyakorlattól eltérően most full Trouble szettel kedveskedtek híveiknek. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a hangja, valamint a mázsás, súlyos riffek miatt mindig is ott lesz a párhuzam a volt zenekarával.

Sok víz lefolyt a Dunán azóta, mióta a Trouble-val először járt nálunk Eric. Az a buli minden doomster számára maga volt a megvalósult álom. Időközben a felek útjai különváltak: Mr. Wagner előbb megcsinálta a Blackfingert, majd jött a Koponya, a többiek pedig előbb a Warrior Soul éléről ismerős Kory Clarke-kal próbálkoztak tovább felemás sikerrel (stúdióalbumot nem is készített az a felállás), majd az Exhorder, Floodgate, Alabama Thunderpussy révén jól ismert Kyle Thomas személyében leltek megfelelő utódra. Úgy volt egyébként, hogy eredetileg a Trouble jön az idei Desszert Feszt (amit én egy nagyon-nagyon jó kezdeményezésnek tartok, hiszen teli van kedvemre való koncertekkel a repertoár) egyik legnagyobb dobásaként, de végül valami kavarás miatt mégis úgy alakult, hogy a Skull érkezik, hogy a Psalm 9 album jubileuma végett egy kizárólag Baj nótákból álló műsort nyomjon a nagyérdeműnek. A közönség pedig így is-úgy is jól járt.

A bemelegítést egyrészt a Slowmesh zenekarra bízták, akiknek „barbecue metalja” amennyire furcsának tűnhetett elsőre papíron, legalább olyannyira belepasszolt a képbe. A VL45 romjain létrejött brigádnak is vannak ám szép számmal húzós stoner/doom riffjei (a VL játszott is az elején említett Trouble koncerten előbandaként); bemutatkozó lemezükön kiváló érzékkel lavíroznak a súlyos, setét európaibb és a slágeresebb, stadionba való „amerikásabb” témák között. Befolyásolóik között megtalálható pl. az Alice In Chains, Life Of Agony és a Tool többek közt, de az énekes Dávid szereti a Steel Panthert és a 70-es évek prog rockját is (még ha ebből a Slowmesh-be nem is szivárogtat be hatásokat). Nem az a klasszik, tradi-doom tehát, mint amit a másik előbanda, a Magma Rise képvisel, de a húsba vágó riffek így is jól megmasszírozták a nyakizmokat, Szabó Dávid pedig olyan egyéni énekhanggal bír, hogy ha a fiatalember az USA-ba született volna, már azt hiszem, Corey Taylor szintű befutott rocksztár lenne. Két elsőlemezes favoritommal zárták rövidke műsorukat: Alice In Queue és a Low ‘N’ Slow. A hangmérnököt az egész este folyamán csakis dicsérni lehetett, mivel az előzenekarok megszólalását is több, mint elsőosztályúan kikeverte. Olyan bitang hangzást kapott mind a Slowmesh, mind a Magma Rise, hogy amellett a stúdiólemezes soundjuk lényegében elbújhat.

Nem csupán a Psalm 9 évfordulóját ünnepeltük meg ezen a bulin, hanem a honi doom supergroup Magma Rise is idén lépett létezésének tizedik évébe. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de én a bemutatkozó koncertjük óta figyelemmel kísérem őket. Azon csapatok közé tartoznak, akiket élőben még szívesebben is hallgatok, mint lemezen. Róluk nem először írok eme hasábokon, túl sok újat tehát ne várjatok. Nem az a csapat a MR, amelyik különösebben ünnepeltetni szereti magát, inkább a maguk szerény módján, a maguk szerény eszközeivel leabszolváltak egy jubileumukhoz méltó koncertet. A Man In The Maze nagylemez és a False Flag Operation című EP dalain kívül természetesen megemlékeztek néhány nóta erejéig a bemutatkozó Lazy Stream.. albumról is, mint pl. az örök nyitódal Time’s Been Given (már ez hogy megdörrent, atyaég!), a Clutchos For Those.. vagy a Tombstone Eyes, amibe belefért egy kis Black Sabbath idézgetés is. Ha már Sabbath: 2017-ben felvettek Magmáék egy kislemezt, amelynek egyik felén az A National Acrobat feldolgozása hallható, méghozzá az egykori C.O.C./Leadfoot, jelenleg King Hitter énekes Karl Agell vendégszereplésével (de bírnám, ha végre vele is összehoznának Budapestre valami közös megmozdulást)! Felállásuk stabilra összecsiszolódott az évek alatt és bár nem viszik túlzásba a koncertfellépéseket, az egykori Sunday Fury gityós Herczeg Laci is mára remekül megtalálta helyét ott.

Szóval ahogy ígérték előzetesen, a The Skull egy múltidéző programmal készült erre az estére. A R.I.P.-et választották beköszönő dalnak, amely egyfajta esszenciája mindannak, amiért a chicagói doom kulcscsapatot szeretni lehet. Sabbath-osan cammogó, lassú kezdés, punk-rockosra begyorsuló tempó, nyaktörő váltások – ez a felépítés később nagy hatást gyakorolt a Paradise Lostra. S még megannyi más zenekart lehetne sorolni, akik igen sokat köszönhetnek a Trouble-nek: a chicagóiak nélkül egész biztosan máshogy szólna a Crowbar, Spiritual Beggars, Down, Life Of Agony, Solitude Aeturnus, The Obsessed, Cathedral, Candlemass, Reverend Bizarre is. Még a Metallicás James Hetfield is óriási Trouble fan hírében áll, olyannyira, hogy a nem éppen thrashes ‘talicska témáknál érződik is a befolyás…különösen a sokat szidott Load, Reload lemezeken.

A Trouble mindezen tényezők ellenére mégis megmaradt underground kultstátuszú együttesnek; a kiugró kereskedelmi és közönségsiker mindig elkerülte őket. Ezen a koncerten sem volt egetverően nagy tömeg, tehát pont jól lőtték be a szervezők, hogy a Dürer három terme közül melyikbe érdemes elhelyezni a bulit. Az At The End Of My Daze bluesos zakatolása is védjegy a bandánál; ilyet azóta minden stílusbeli társulat zsigerből leszállít – többet is akár. A Come Touch The Sky viszonylagos r’n’r könnyedsége ugyan szokatlan egy doom brigádtól, de remek ellenpontozásnak bizonyult a sötétnek, gonosznak hangzó témák mellé. Amik annyira végül is nem gonoszak, ha a szövegek jórészt keresztény érzületűek, olyannyira, hogy még szerintem Szikora Robit sem ütné meg a guta ettől a zenétől – már ha foglalkozna egyáltalán a Trouble létezésével.

Eric Wagner nem vallott szégyent, még mindig jó formát mutat hangilag. Társai közül ezúttal az egykori Trouble-s harcostárs Ron Holzner és a fiatalabb Lothar Keller képviselték az állandóságot, a Rob Wrongot helyettesítő másik bárdista, Alex Johnson előttem mindezidáig ismeretlen volt, de fel sem tűnt a beugró jelleg, mint ahogy a dobos is tökre bombasztikusan adta elő magát. Lényeg a lényeg: az alázat szó jelentését mindenki ismeri ebben a bandában.

Amolyan best of Trouble műsort kaptunk lényegét tekintve, jóllehet lett volna még mit játszani (hol maradt a ‘Scuse Me vagy az Opium Eater?). A Misery Shows pl. az egyik valaha született legszebb metal ballada a Földön, ennek ellenére mégis kihagyták. A nagy lírázásoknak eleve nem szorítottak helyet a programban, s a későbbi lemezek pszichedeliával flörtölő szösszenetei is hanyagolva voltak, pedig ennek az együttesnek bizony az is erősségei közé tartozik. A Trouble (ill. The Skull) azért nem Eyehategod, hogy a puszta zúzásra helyeződjön a hangsúly náluk. Ettől függetlenül legyen szó akár a kitörölhetetlen refrénnel bíró Memory’s Gardenről, a speed metalos Bastards Will Payről, akár a felépítésében R.I.P. rokon The Tempterről, az összegyűlt tömeg minden egyes nótának, minden egyes hangnak örült ezen az estén. Mert bár nagyon rétegstílus a doom, azok akik hallgatják, szeretik, végtelenül elkötelezettek. S ez meg is mutatkozik a kevés számú ilyen eseményen.

A ráadásra egy igen érdekes medley-t tartogattak: a Psychotic Reactionbe ugyanis beleszőttek a bemutatkozó For Those Which Asleep című Koponya lemez címadó számának részleteit. Ez igazából csak a szemfüles rajongóknak tűnt fel elsőre, a szimpla bámészkodók csupán azt vehették le, hogy valamit rögtönöz, jammel a zenekar, hogy aztán visszatérjenek a kiindulóponthoz.

Köszönet a lehetőségért a CudiPurci Bookingnak és kívánom, hogy a Desszert Feszt hagyományt teremtsen, s még nagyon sok szuper koncerttel ajándékozza meg a zeneszerető emberkéket!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.