A Skitliv zenei műfaja egy nehézkes és fájdalmas lázadás, mely a black, noise és a doom között mozog szép köröket róva az éteri megtisztulás, vulgaritás és vallás témakörében. Az Amfetamin nem más, mint több rögzített koncert egyben (illetve az első szám stúdió felvétel, amiben egy másik nagy arc volt segítségére – de erről lejebb), zajossága és elborultsága miatt akár post-drone-nak is tekinthetnénk, de inkább maradjuk a fentebb taglalt műfaji hálón.
44 perc kínszenvedés és kicsavart téma had fogad, hihetetlenül lassú és temető hangulatban (nem gothic!!!), Maniac segítségére pedig vendégként nem kisebb név ugrottak be, mint Mayhem-es sorstársa Csihar Attila (Tormentor, későbbi Korog, kezdeti Plasma Pool, Keep of Kalessin, Himalaja, Burial Chamber Trio, Current 93, Grave Temple, Aborym, Limbonic Art, Pentemple és Sunn O)))). Ilyen nevek és beteges koncepciók után mit rejthet a zene? A kérdés részben paradox, mert miféle zene? Ez inkább tekinthető egy folyékony masszának, teletűzdelve borotvapengékkel, mely lassan csúszik le a főutcán, megijesztve és felsértve minden járókelőt, autókat és fákat gyűr maga alá és egyre jobban csak terjed és növekszik, míg a kezdeti dallal zár, minden felvétel 2007-ben készült, és mind máshol és máshol. Nem szeretnék belemenni komolyabb elemzésbe, hiszen azoknak adhat sokat, akik vevők az ilyesféle masszákra, a farcolás és alvadt vér penge szántotta nászára, a hígító és öncsonkítás délceg sugaraira, mellyel szembe állunk az élet értelme és a boldoság keresésének általános etiketjeivel, és átadjuk magunkat a bomlásnak, mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg…
A lemez címe azt hiszem tökéletesen példázza azt a tudatmodósító narkotikumot (bár az amfetamin a speed mellékterméke és ellentétben áll a lemezen hallottakkal a szórakozóhelyeken felhúzott WC-ben tálalt apró utcákkal, hiszen míg a valódi amfetamin pörget, addig Skitliv magába húz, lelassítja a szívverésed és megöl) és egy másik dimenzió megnyitásának eklektikus médiumát. Nagyon nehezen befogadható és mély korong, mellyel Maniac korántsem az egykori munkásságból istenített csapatok rajongóinak akart újat mutatni, inkább önmagának, hiszen személyes hangvétele és szívbemaró vegetációja már az első elkopott és sípoló riffek után egyértelművé lesznek…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
