Ulver
Shadows of the Sun

(Jester Records • 2007)
haragSICK
2008. augusztus 11.
0
Pontszám
9.9

A sors és a fémforgács promó listája úgy hozta, hogy mostanában szinte nem is írok másról, csak egykori nagy és kultikus zenekarok újrakiadott lemezeiről, vagy a múltban vezető pozíciót és etalont jelentő, mára megszűnt vagy átalakult hordák produktumairól. Így van ez az oszlói Ulver esetében is, melyet megint csak – úgymond – illik ismerni; legalább névről. Ennek ellenére soha se úszom meg a minimális biográfiai ösvények és mezsgyék dédelgetett információnak sorokba zárását, tehát a norvég – mára három személyt számláló – Ulver esetében sincs másként.
1993-ban alakultak és egészen 96-ig a black metál gyorsabb, darázsfészkesebb és folkosabb verziót járták körbe, majd a tagság és a műfaj egyaránt egyfajta fura metamorfozion esett át (az első ilyen téren komolyabb kislemezük, a 99-es Metamorphosis is ennek megfelelő névvel lett ellátva). Az ambient, zaj és techno konstruálta új stílus miatt sokan csalódtak bennük, mások pedig megértve az alapvető kísérletező koncepciót útnak indultak a zsenivel. Egyedül a frontember – Kristoffer Rygg aka Garm, aki az eredeti tagja a csapatnak a kezdetek óta, de az ő neve ismerős lehet még jó pár más banda által is; Borknagar, Arcturus, s a  Head Control System – ez utóbbi tekinthető Trickster G. zenei meglátásának tekintetében leginkább az új Ulver remekek kísérleteinek, bár az Arcturus se éppen a leginkább földhöz ragadtabb neves project volt… Az új Ulver beteljesedésében nagyszerepe van Tore Ylwizaker művészúrnak, aki a csapat agya fura programjaival és billentyű témáival, illetve kicsit később érkezett, de úgy tűnik megtalálta méltó helyét Jørn H. Sværen, aki minden egyébbért felelős. Az egészhez vegyünk hozzá egy adag vendégzenészt, s máris az Ulver-t egy picit jobban megismertük. Na perszeeee! Szép is lenne! Az Ulver egy zenei csoda, besorolhatatlan mélységével és szépségével, meglepő kísérletezéseivel és szemrebbenéstől mentes őszinte koncepcióváltásokkal, melyek nem csak a trend, de egyben a józanésszel is szembe álltak… A 2002-es Lyckantropen Themes illetve egy évvel rá született Svidd Neger például nem is tekinthetőek nagylemezeknek, filmzenék… a 2000-res Perdition City kísérletet tesz a fény és sötétség meghódítására, keverve a zajokat jazz és lombikban született fájdalmakkal – véleményem szerint egy remekmű, talán a legjobb tőlük! De térjünk rá kritikánk tárgyára a hosszadalmas bevezetés és kacskaringózás után!


 

A Shadows Of The Sun külsőségei maximálisan megütik a zenei tartalmat, a borító (Trine Paulsen) és a booklet (Kim Sølve) puritán, giccstől mentes, matt papírra nyomott (utoljára, az ImmortalBlizzard Beasts-ét láttam így) gyönyörű színekben cikázik, az ez mögötti közel 40 perc, pedig az elmúlás, megnyugvás, beletörődés, félelmek és vágyaink vegyes érzelmeit hozzák el, nyirkos földet markolva a mélység kútjából, s friss levegővel telített tüdővel préselve – ereibe a szépséget – a szabadság és a magasságok felhői mögül. Zeneileg az eddigi talán legmagasztosabb és zuhanóbb anyagjuk, egy olyan tézisben foganva, amely a vendégzenészek által tökéletes képet ad az elfelejtett egykori múlt újabb felejtésére.
A hangzás bombasztikus, melyre szükség is van, hiszen csak így jönnek át a fájdalmas dallamok, és klasszikus zenei elemekkel átszőtt vívódások. A d&b-es tört ritmusok és dinamikus zajok a ködbe vesztek, megszelídítve alakultak át chillout szerű ambienté, mely nyomasztó és felemelő egyszerre. De nem csak a ritmusok estek át egy komolyabb metamorfozion, s lettek intuitív létkérdéssé, hanem a környezet is. Lebegéssé, semmivé, helytelenné és megfoghatatlanná lett az egész, mintha valahol a felhők felett járnánk, távol a földi gondjainktól, a jelenvalótól, mint mozgató és megsemmisítő létezőtől. Mikor lábunkkal lelépnénk, hogy érzékeljük a mélységet és a magasságot, a távlatok mégis csak emlékeztetnek a félelmeinkre és arra, ami odalenn vár, ha kiszakadunk az idő megfagyott pillanatából, melyet most az egyszer nem egy fókuszáló kamera lencséje kattintott ránk, megőrizve a fiatalságunk és majd évek múlva emlékezve vissza egykori önmagunkra, környezetünkre, szeretteinkre és persze halottainkra. Avagy az ember, mint létező, amely felfogja az idő múlásába zárt elmúlást és beteljesedést, ám ezzel együtt tehetetlen is azzal, illetve a jövő egyetlen értelmét a megfelelések és kihívások tengerében való perspektivikus hajózásban látja, s idővel – múlással és elmúlással végül vegetációnak. A Shadows Of The Sun atmoszférikus koncepció nagy egésze olyan neveket juttat eszembe, mint az Oberon, Katatonia, Deine Lakaien, Bakony Scamp vagy éppen a Sopor Aeternus… Minderre érdekes fényt vet rá a Solitude című dal, mely egy Black Sabbath feldolgozás, ugyanezt a dalt dolgozta fel Nativity in black I-en (tribute stuff) a Cathedral, s ott akkor nekik is sikerült egyfajta hangulatot megragadni, de az Ulver ezt csak tovább mélyítette, míg a Cathedral esetében középkori reprezentációval megáldott derengést kapunk, addig oszlói művészeink ide is becsempészik a felhők lebegését, és a misztikus füstöt, mely a már többször említett lét és beletörődés között foglal helyet.
Ez a közel 40 perc inkább ragad ki gyönyörű fehér-fekete billentyűket a zongora mellől, kiegészítve hegedűvel, csellóval és más klasszikus hangszerrel – teret engedve egy minimális jazz adagolta burjánzásnak, s mint a ritmusok adaptálva egyenletté torzítva a mélységet, ahol végül mégis csak megjelenek a dobok, ott is lassú és vonagló trip-hop szerű maszkokkal fedve indulnak meg a beteljesedés és lebegés kivilágított neont nem látott főútján. Néhol amúgy egész popossá lesz – azzá a kísérleti félévé, amely mélyeket kortyol az avantgárd berkeiből. Annak ellenére, hogy az új Ulver remekmű minden eddiginél nyugodtabb, mégsem befogadó barát, hiszen túl mély, s túl fájdalmas – gyönyörű dallamai ellenére is – az átlag „felhasználó” számára.

Természetesen szó sincs arról, hogy Trickster G. és cimborái azért készítettek ennyire kompromisszumokkal teli korongot, hogy aztán még több kaput nyithassanak meg, a folyamatosan változó és burjánzó Ulver előtt. Az igazság az, hogy inkább új dimenziók és határok átlépését tartották szemelőt, az őszinteség és az éteri érzelmek zálogaként, de ezzel együtt az is magától értetődik, hogy régieket zártak be, talán végleg is, és itt most nem az egykori black metál korszakra gondolok, hanem a Perdition City tökéletes elektronikus burkaira (bár ez utóbbira, azért néhol találunk struktúrális utalásokat). A Shadows Of The Sun nem más, mint egy élő-lélegzettel a lebegés megkonstruált tengerébe vetett hit, mely kellően igaznak és mélynek ígérkezik, hogy merülésünk valóban új határokat hozzon el, a post-Kolombusz tebain fertőzte látomásába…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.