A német Ivanhoe se mai gyermek, annak ellenére se hogy neve és logója nem gyengén vicces, a borító pedig egy 15 perces fotó manipuláció, ötletektől és koncepciótól mentesen kattingatva – pedig az egész összkép annyira jelent idéz, holott 86-ban alakultak Bietigheimben. Természetesen azóta rengeteg tagcserén átestek és volt egy 8 éves szünetük is. Az utolsó nagylemez (Walk in Mindfields) 2005-ben hagyta el a Massacre Records istállóját, az idei pedig a Silverwolf productions jóvoltából próbálkozik meg a nagy hódítással, elsősorban a dallamos zenék kedvelői előtt… A kultikus múlt ellenére, nagy csatarendbe állás és véres karddal való toborzást nem hoznak össze a srácok, s ez nem csak a rosszul sikerült borító és managment hibája…
…Hanem hibridségüké… az új Ivanhoe energikus riffekkel megtoldott néhol heavy-is, máshol thrashes alapokra fektette progresszív zenét rejt magában, melyben nagyon komoly szerepet kapnak a billentyű már-már jazzes keverése (eszméletlen profi) és Mischa Mang változatos orgánuma. A borítóval nehezen összeegyeztethető (számomra) című 50 perces anyag olyan csapatok lenyomatait hordozza magán, mint az Iron Maiden, régi Metallica, Megadeth, Dream Theater és természetesen a műfaj elengedhetetlenje; Queensryche. A muzsika, pedig egyszerre kemény és masszív, szárnyaló és dallamos, régies és nagyon is mai. Amolyan jól sikerült hibrid, mely talán túlságosan is vegyes érzelmekkel és szegmensekkel felvértezve indul neki annak a bizonyos életbe vetett hit kanyargó vonalba… a tenyerünkön. A szövegek egyszerűek, de jól kifejezik, amire a külsőségek nem voltak képesek – egyszerűen nem fér a fejembe, hogy 2008-ban hogy képesek ennyire bűn rossz borítóval kiadni egy ilyen lemezt!
A billentyű már említett témái miatt előtérbe kerülnek a jazzes kísérletezések és a nagyon virtuóz játék illetve néhol erősen hard rockos ízt biztosítanak, mind a fehér-fekete gombok, mind a húrok pengetése terén. A dobok vastagok, és a duplázó és szaggatott riffek néhol nagyon erős thrash – már-már core szerű hatásokat keltenek (ahogy nem csak tiszta és dallamos ének hallható, feltűnnek ipari részek és torzított hangok is), de ezek többsége a dallamos és lebegő összképhez képest elenyésző. Nem csak pattogó és gyors témák kerülnek elő, a lassú és szinte már klasszikus zenei hatásokkal felvértezett nóták is meg-meglepik a hallgatót. Mégis valahogy az egészből számomra a mélysége ellenére is az erő, a valós energia hiányzik, s ezen nem segít a néhol jazz-folk fajta beindulások se. Nem rossz anyag, és akik szerelmesei a műfajnak, valószínűleg remegő kézzel veszik majd le a polcról, de valahogy sántít az egész… a korong legjobb nótája a címadó, s valóban egy remekbe szabott próbálkozás, hogy a thrash, heavy, power és progresszív él úgy forrhasson össze, hogy abban szerepet kaphasson a skandáló kórus, jazzes hangvétel és egy kis bódult népzenei maszlag egyaránt…
Egy Iron Maiden rajongónak túl bonyolult, egy Megadeth és Metallica rajongó számára túl dallamos (megjegyzem a Lifeline-ban elég durva Megadeth koppintás van – de a Megadeth se éppen az egyedi ötleteitből vált ismerté), egy Queensryche fanatikus nem találja majd elég elgondolkodtatónak, és hiányosnak érzi majd a – nagy elmesélem a világ történését és lényegét – koncepciót, s talán egy Dream Theater-re éhes arc találja meg leginkább a Lifeline 50 percében a számításait – de számára meg nem lesz elég virtuóz és művészkedő… avagy kinek a pap, kinek a papné, kinek mindkettő (a jelen kor nihilistája a rózsaszín felvonulások után), nekem meg most ez esetben valahogy egyikre se kezd el dudorodni a boxerem… De valahogy még sincs kedvem megalázni őket, nagyon hangulatfüggő a befogadás, talán akkor érdemes elővenni, mikor olyan semmilyen kedved van, és fogalmad sincs mit hallgass, ami semleges és nem torzít el semmilyen irányba se, akkor azt hiszem az új Ivanhoe alkalmas lehet egy süppedésre, de amúgy… felejtős!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
