Flotsam & Jetsam

Once In A Deathtime (2008)

Első találkozásom a bandával a 90-es évek legelejére tehető, amikor is valamelyik zenebolt kínálatában belefutottam az együttes – vélhetően – szürkeimportból származó, No Place for Disgrace című lemezébe. Annyit tudtam róluk előzetesen, hogy tőlük nyúlta le annak idején a Metallica Jason Newsted-et valamint azt, hogy thrashben utaznak, amit akkoriban nagyon komáltam. Később beszereztem az összes kiadványukat, s bár igazi, nagy kedvenceim sose voltak, azt bátran állíthatom, hogy az amerikai thrash másodvonal egy igazán egyéni hangú, megbízható csapataként dolgoztak.


 

Diszkográfiájukat tekintve elmondható, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal – általában kétévente – folyamatosan szállították a többé-kevésbé magas színvonalú sorlemezeket, (eddig tizet), ep-ket, single-ket, sőt már három dvd-n is túl vannak. Közülük az utolsó, az idén nyáron megjelent Once In A Deathtime, amelyet – ki más – a lengyel Metalmind gondozott.
Mint minden ilyen lemeznek, ennek is egy lengyelországi (katowicei) koncert az alapja, ráadásul ez is mind kép, mind hang szempontjából gondosan kivitelezett munka. Az, hogy a hang DD 5.1 surround már evidens, hogy a menürendszere egyszerű, és áttekinthető, az elemi. A booklet megjelenése a koponyák között megbújó emberi fejekkel ugyan nem túl eredeti, de legalább őszinte. Thrash ugyebár a játék neve!
A dvd-n 12 kompromisszumok nélküli metalhimnusz hallható, különös tekintettel a zenekar korai anyagaira. A No Place….lemezről egyenesen négy dal is elhangzik, az utolsó háromról egy sem. Vajon miért? (A kérdés költői….)


 

Itt van mindjárt kezdésnek a Hammerhead. Jó nézni, ahogy Eric AK énekes – fogalmazzunk így – idő rágta arcán halvány mosoly villan át a zenekart fogadó ováció hatására. Tetszik, hogy nincs itt semmi mesterséges erőltetettség vagy művi póz, csupán farmer, fekete pólók, lélek és őszinteség. Nincsen felesleges villogás, nincs negyedórás – legtöbbször teljesen értelmetlen – hangszeres szóló, sem megalátvány. Csak jönnek az ismert F&J dalok, amelyek bizony kiállták az idő próbáját. Ma is épp olyan jól esik hallgatni, mint akár 15 – 20 évvel korábban. Ha a The Master Sleeps kezdő akkordjai hatására nem indul be a lábad és a fejed, akkor baj van. Ez a ismertető nem neked szól. Persze ne keress hatalmas színpadi akciókat. A cowboykalapos basszer és Erik mozogják be a színpadot és a dobemelvényt, a bárdisták a játékkal törődnek . A ritmusszekció összeszokott és kellően feszes. A No Place for Disgrace szólójában megbúvó stoneres, délies fíling emlékezetes. A következő dal a Doomsday for the Deceiver, talán a zenekar legjobb és legismertebb dala. Ez a nagyszerűen felépített dal a vágtázó főtémájával és a kitűnő, váltott szólójával hódit. A nem különösebben lelkes lengyelek is megmozdulnak rá. Fork Boy, újabb thrash csemege, akár az Artillery is játszhatná. Szembetűnő, hogy Erik AK hangja mennyire jól bírja most is a magasakat, bár mintha itt-ott kissé hamis lenne. Ahogy közeledünk a koncert vége felé, egyre inkább forrósodik a hangulat. A fiatalabb gitáros srác (Mark Simpson) is elkapja a fonalat, bohóckodik és közben hatalmas szólókat enged el. I Live You Die. Kis móka a közönséggel. Bemutatott Black Sabbath téma. Sűrű és pattogós. Őrület. Búcsúzóul a Smoked Out már felesleges. Kár érte.

Nem mondom, hogy zenetörténeti alapvetés ez a dvd, de ha egyszer egy kis thrash nosztalgiára adnád a fejed, akár ezt a lemezt is bátran bevállalhatod. Nagy baj nem lehet!

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,