Utólag egy rövid keresgélés után rá is akadtam az ominózus utazási élmény forrására a Shinedown friss albumának képében, ami viszont így elsőre nem mondott semmit. No másodikra sem, szóval jött egy kis „szörcsing for” a neten (nagyon kicsi :D) és máris a banda honlapját böngészve csettintettem, hogy ez bizony már a harmadik nagylemezük a sorban.
.jpg)
Nos mit is kap a zenehallgató a pénzéért, hogy ha a The Sound Of Madnessbe fekteti a bizalmát? Igazából semmi különlegeset, csak az évtized legnagyobb rock / metál sláger gyűjteményét olyan energiabomba köntösben, hogy az valami bődületes. Tudom nincs hasztalanabb egy ajnározó kritikánál, de számomra a The Sound Of Madness úgy ahogy van tökéletes mestermű. Igaz az első szám alatt megesküdtem volna rá, hogy valami eddig előttem ismeretlen Disturbed számot fülelek, majd a második tétel elején tiszta Load korszakos Metallica fíling ütött be, de ez az egész album és a maradék 12 tétel fényében nálam tökéletesen bocsánatos bűn.
Nagyon rég nem találkoztam olyan anyaggal, amiből egyetlen számot sem tudok külön kiemelni és a hangzás is akkora telitalálat mint egy headshot a counter strike-ban. Brent Smith hangja és agyba rögzülő megadallamai, a hol kellemesen visszafogott, hol kellően rockos zenei alap és egy csipetnyi nagyzenekari betét az elsőtől az utolsóig, minden egyes számot az egekbe emel. Tényleg sorjáznak a csúcspontok, egy elfuserált, vagy töltelék nóta sincs az anyagon. Egymást váltják az olyan slágerek mint pl.: a… és itt meg vagyok lőve, mert szívem szerint tizennégy dalcím sorakozna itt egymás után. Azért ha nagyon ki akarok valamit emelni, akkor azok az hihetetlenül eltalált líraibb hangvételű számok, amiből több is található az albumon. Pl.: Second Chance, What a Shame vagy a Breaking Inside, amiket hallgatva nem tagadhatom, hogy minduntalan, mind az énekes hangja miatt, mind a szám felépítés / kibontás miatt a Nickelback jutott eszembe. (mellesleg a Nickelback szerintem egy faja kis rock csapat, jó számokkal, csak ugye szükségszerű sugárban hányni attól, ami betör a mainstreambe…).
Na szóval a Shinedown szerintem egy hajszálnyira van attól, hogy felkapja őket az amcsi média, és gigasztárok váljanak belőlük, megjegyzem megérdemelten. Akkor majd jólesően lehet őket utálni, addig viszont nagyon ajánlatos anyag a The Sound Of Madness mindenkinek, aki szeret a zenekarral együtt üvölteni, egy forró nyári napon, kocsiban ülve, leengedett ablakokkal, napszemüvegben, felül kigombolt inggel száguldani a kukoricaföldeken átvezető kis mellék utakon, lányokra kacsintani, este egy kellemesen pincehűs vörösbort meginni, meghitt vacsorára vinni az igazit, egyszóval ÉLNI mert ez a zene tele van élettel. Maga az élet!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
