Csak úgy mutatóba (róla), a provokatív című: Make war (not love)
Ezt követte 96-ban a Contents Under Pressure, ami megint csak erősre sikeredett, ahogy a 98-as Pro-Pain is, és még a 99-es Act of God is tarogatott jól sikerült riffeket. Aztán valahogy én elvesztettem a kapcsolatot amerikai barátainkkal és hajdanán is csak fél füllel hallgattam bele a 2000-res Round 6-be, és még azt ezt követő anyagokba (melyek egy részét megvettem CD-n, hiszen ki tudja miért, de rengeteg fővárosi lemezboltban állandóan akciósak voltak – s az is az igazság része, hogy közben folyamatosan cserélődött a tagság a Pro-Pain-ban…). És íme, 2008-at írunk és megérkezett az új lemez, a külsőségekről nem sokat szónokolnék, hiszen a promó csak maga a CD korongot jelentette, de rákerestem a borítóra, hogy a cikkhez berakhassam, hát sokat nem vesztettem, mert az egyik leggyengébb Pro-Pain fedő, amit eddig láttam… no meg a címe…
Nem tudom mi történt Gary Meskil-lel, de ennyire gyenge anyagot ritkán hallani, erőtlen és felszínes, nem is beszélve hogy a dallamokra operál rá, melyek hihetetlenül rosszul állnak nekik. Az azért mégsem fér a fejembe, hogy milyen okból és módon csúszhattak ennyire mélyre, hiszen sok dal erősen rock ’n’ roll és punk-rock (HC) hatásokat mutat, ahogy természetesen a múltat totálisan nem hazudtolták meg, és pár helyen visszatérnek a jól ismert Pro-Pain törések. Na de hogy az előző gondolatomat befejezzem, nem értem hogy Tom Klimchuck (aki mellesleg a crossover HC-thrash legendában; az M.O.D.-ben is jól teljesített), hogy adhatta erre a nevét / fejét…
A közel 41 perces szörnyűség két értelmetlen meglepetést is tartalmaz, az egyik a Hour Of The Time című nótában tűnik fel Stephan Weidner személyében, akit a német punk-rock Böhse Onkelz-ből ismerhetünk – hogy hogyan jött az ötlet és a vendégeskedés, arról megint csak fogalmam sincs, két dolog viszont biztos; a dal nagyon gyenge, illetve a Böhse Onkelz az egyik leggerictelenebb csapat, amit ismerek – hiszen anno a Landser-rel még közös splitjük is volt, aztán valami okból kifolyólag összebalhéztak és már nem kellett a német NS rock csapat barátsága, Onkelz-ék feljelentették őket… hasonlóan identitászavaros gerincferdülések közepette ismert a sztorija az Út és Cél illetve Ektomorf kapcsolatnak (akit érdekel nézzen utána, parodikus és szánalmas egyszerre).
Ez pedig az új lemez promó klipje volna… (azért nem tudom érzékelni lehet-e a differnciát és minőséget ellentétetesen a két videó között…)
A másik meglepetés a Phoenix Rising-ban lehel ránk Rob Barrett által, aki énekelni soha se tudott, talán ezért lett „csak” a Cannibal Corpse gitárosa (mellesleg alapítója volt az Eulogy-nak, ami egy kis death metál csapat volt, nekem nagy kedvenc és emlék, tagja volt a Malevolent Creation-nek, az azóta már megszűnt technikás HatePlow-nak és a másik nagy kedvencemnek, az egykori thrash-death Solstice-nak, ami két remekművet hagyott az utókorra), ám mindennek ellenére nagyon úgy érzem, hogy Pro-Pain-éknek, csak nagy nevek kellettek, melyekkel talán el lehet adni ezt a szörnyűséget. Senkit nem vezetek félre, hogy ez a zene a lötyögős punk és hard rock dolgaival inkább deszkás maistream metál pop-os megoldásokkal, mint a régi vasgyúró megbaszlak anyád hátán féle HC massza! A dalok amúgy hallgathatóak, de nem egy ilyen névtől, tőlük mást várnánk, nagyon-nagyon mást!
Végezetül nem tudok mást írni, csak hogy a cím nagyon is azt sejteti, ami a levegőben van, nagyon is itt a vége a dolognak, hiába húzzák át, még egy ilyen produkció és a Pro-Pain név temethető és felejthető!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
