Abigail Williams

In The Shadow Of A Thousand Suns (2008)

 Nahát! Kiálthatna fel a hallgató az Abigail Williams debütanyagát hallva. A tojáshély még a seggükön van, de máris a Dimmu Borgir babérjaira törnek! Legalábbis Amerikában. Ugyanis a csapat akármennyire is meglepő Arizona szülötte, ami igazán sok és izgalmas kérdést vet fel. Azt hiszem már a második mondatommal sikerült mindent elárulnom. A srácok leplezetlenül hozzák a Dimmu soundot és erre nem más kapott rá, mint maga a Candlelight. Nem semmi, hogy egy EP-vel sikerült beverekedniük magukat az egyik legnevesebb elit underground kiadó berkeibe, ahova mondjuk egy Sear Blissnek kellett sok-sok év és egy rakat nagylemez. Mi is az oka ennek a borzasztóan nagy megelőlegezett bizalomnak? Hiszen „csak” egy Dimmu klónról beszélünk. Szerintem a kiadó nagyon okosan azt a nem elhanyagolható tényt vette figyelembe, hogy a csapat amerikai, ahol éppen feljövőben van az északi stílus, jelenleg szűz terep és nem sok minőségi, norvég mércének megfelelő lokális bandával lehet támadni helyből. Szóval Abigail Williams lett egy európai kiadó előretolt helyőrsége és „a nép” szülötte próféta. Nyílván nem szabad elfelejteni, hogy azért a Dimmu, a Satyricon és megannyi más nagy név taposta ki vért izzadva az utat az alternatívát kereső amcsi fiatalok füle és a norvég fjordok között.

 Na szóval kicsit vessünk mélyebb pillantást is a friss anyagra. Nincs mit tenni, a fiatalok vették egy adott zenekar egyik legsikeresebb albumát (Dimmu Borgir Death Cult Armageddon), ezerszer meghallgatták, megtanulták, átnyálazták és elemezték, ízekre szedték, majd elkészítették a saját verziójukat. Nincs érdemes helyenkénti koppintásokról és nyúlásokról értekezni, ez egy az egyben kópia. Már a hat perces nyitónótában (The World Beyond) megkapunk mindent, ami szem szájnak ingere. A szintifutamok, a szinfónikus betétek, a csilingelő zongorakiállások és még az éteri tiszta ének is megvan. Ergo van ám külön bejáratú kis Simenje is, vagy ICS Vortexe, -vagy ahogy éppen most nevezi magát a művészúr- a csapatnak. Egyébként elég jó hangja van a srácnak, a többszólamú vokalizálást is igen jól sikerült leszednie, kár hogy még a Dimmunál is ritkábban vetik be.

 Az egyedüli kis különbség a méltatott zenekarhoz képest, hogy Sorceron károgása egy picit magasabb fekvésű, monotonabb, mint Shagrathé és Shagrathal ellentétben nem lehet érteni a blaszfémiákat, illetve a kapcsolódó külsőségek teljes hiánya is egy már módosult, amerikai nézetről árulkodik. Nincsenek szögecselt csuklószorítók és krómláncok miegyébkutyafarka kellékek. Ezt egyébként a csapat hirdeti is bőszen, és erényének tartja. Hát nem tudom. Ha már színházat csinál az ember, akkor ahhoz a jelmez is hozzá tartozik nem? Egyébként az anyagot a totális földbedöngöléstől több dolog együttese menti csak meg. Az egyik az, hogy nem csak a fortélyokat lesték el okosan, hanem szerencsére van erős dalírói véna is, ami még nem biztos, hogy a megfelelő irányba folyik, de mint debütalbum igen csak erős anyag lett az In The Shadow Of The Thousand Suns. A másik pedig (talán) a származásuk és az, hogy egy qrva nagy sivatagban akarnak vizet fakasztani. A harmadik pedig egy apró, de annál fontosabb fénysugár, mégpedig az utolsó The Departure c. tétel közepén hallható enyhén torzított igen megkapó tiszta férfi / női duett és akkusztikus gitáros kiállás, ami nagyon finomra sikeredett és üditő színfolt. Összességében is ez a szám áll talán  a legmesszebb a Dimmutól. Ha ebbe az irányba mozdulnának el, akkor én maradéktalanul boldog lennék velük kapcsolatban!

 Én azt mondom, hogy nem rossz kezdés ez, innen kellene egy nagyot ugrani az egyediség felé a következő anyaggal és akkor egy izgalmas és minőségi, szimfonikus black csapattal lennénk gazdagabbak. Had szóljon egy kicsit belőlem a vaskalaposság is. Azért az kicsit fúrja az oldalam, hogy jó eséllyel nem az igazi úttörők és autentikus északi csapatok fogják a piros-fehér csíkos babérokat learatni, hanem az arizónai black csapatok… Arizónai black. Mi az már? 😀

november 23.,