Blind Myself

Budapest, 7fok, eső (2009)

Úgy gondoltam nagyon könnyű dolgom lesz, írok egy populáris, és nagy olvasottságot garantáló lemezbemutatót a fiúk lokálpatrióta címet, és magyar nyelvű szövegeket kapott új albumáról, és nagy baj nem lehet. Hiszen a Blind Myself-et úgyis mindenki ismeri, ha másról nem is, mint a „Lost In Time” nagy port felkavart, pimasz animációs klipjéről, vagy a magyar Headbangers Ball, Amerikát-megjárt műsorvezetőjeként, hetente látható, mostanság pedig ruhamárka-kollekcióval is kacérkodó/bizniszelő Tóth Gergő énekes miatt.
Aztán persze ember tervez,…

Nagy baj nem is lett, hacsak az nem, hogy már az első pillanatban letépte az arcomat az a hangorkán, ami indítja az albumot, és amire elsőre azt hittem, hogy valami fatális véletlen folytán a hammeres Hajni egy über-true északi black metal horda CD-jét postázta:). Aztán persze megnyugodtam, már ami a nemlétező cserét illeti, viszont utána is egyre feszültebbnek éreztem magamat, mert ez a – néhol majdnem káoszban kiteljesedve örvénylő és romboló – zenei hurrikán csak nem akart csillapodni. Rájöttem, hatalmas energiamezőket szabadít fel bennem ez a brutálisan zúzó zene, de egyben egy feszültség-gócot is generál kb. a gyomorszáj környékén. Ez a kettősség végig, mind a 39 perc alatt kitartott, de az utolsó hang lecsengése után hirtelen, varázsütés-szerűen fellélegezhettem. Sőt a tudatalattim egyre ösztökélt, hogy ugye, ismét át akarom élni ezt a – teljes testet, és elmét próbára tevő – katarzist.

A muzsika ugyanis roppant vehemens, agressziót kreáló, de van benne egy olyan zabolátlan művészi hatás is, ami kissé tompítja a teljesen esztelenné váló rombolási ingert.
Édes Gergely és Horváth István gitárjaiból megállíthatatlanul, visítva kavarognak elő a vastag riffek, néha kapunk csak egy kis szusszanyásni lassulást a kiállások és az átkötő effektek formájában, de ezekben is ott vibrál valami vésztjósló reménytelenség. Bodnár Péter basszusának és Jankai Valentin dobjainak kőkemény ritmustpakoló alapozása megfelelő ezekhez a súlyos témákhoz. Az i-re a pontot (vagy inkább a kérdőjel alá a pöttyöt?) az egyetlen őstag, Gergő „megszokott”, eszement, dühöt kiadó üvöltése teszi, ami által formálódik véglegesen olyanná ez a produkció, hogy összhatását tekintve, egyenes gerinccel rakható az eddigi Blind’ diszkográfia régi albumai mellé, az újításként elővezetett magyar szövegek ellenére.

És akkor essünk túl azokon a bizonyos szövegeken: hát igen, ungarische-re váltottak a fiúk. És jelentem, egy kicsit „Pali(ká)ra” is vettek minket, de vessétek rám azt a bizonyos első követ, ez is jól áll nekik. A számcímek elrettentően kattantak, a bennük rejlő mondanivaló, és főleg a furfangos megfogalmazás egy egészségesen túlburjánzó önbizalom által feszített, és egy nagyon stabil én- és világképpel rendelkező egyén(ek) zaklatott fantáziájának néhol majdnem briliáns kinyilatkoztatása.

A hangzás és a borító messze az átlag feletti, a második korong DVD-jén pedig a 2007-es PeCsa buli, egy stúdiós werkfilm, és három régi klip is bezsákolható, egyszóval mindent összevetve patent vétel a cucc. Ja, és a Priest„Painkiller” feldolgozása – Both Miki szólójával – is betalál rendesen.

Egy biztos, nagyon feladta a leckét a Blind Myself (ennyit a bevezetőben említett popularitásról), és szerintem mozgalmas „utóélete” lesz az albumnak. Megkockáztatom, hogy mind a szakma részéről, mind a közönség soraiban lesznek olyanok, akik – mivel mindenkinél másképp csapódik majd le a hatása – ádáz csatát fognak vívni a saját igazukért, hiszen a rengeteg megmondóember nagy többségét még nem vitte el Szörnyeteg Lajos, a révületben lebegőknek pedig úgyis leoperálhatatlan szürkehályog csúfoskodik a szemén.

november 20.,
november 21.,