Junkies

Degeneráció (2009)

A 15 éves jubileum előhoz az emberben egy kis nosztalgikus érzést, és bizony, visszatekintve a Junkies eddigi történetére, végighallgatva a korábbi lemezeket, belelapozgatva a „nagy mesekönyvbe”, és mosollyal az arcunkon kutakodva a honlapjukon található rengeteg néznivalót, sok emlék bevillan. Bizony elszaladt az idő, kissé fakultabbak a hajfestékek, törődöttebbek az arcok, és fáradtabbnak tűnnek az időközben zenekarhalmozókká, és stúdiótulajdonossá is lett srácok. De valamiért ők még így, a negyedik x környékén is vállalható munkássággal büszkélkedő punkendrollereknek számítanak. És a rajongóik is már nagyon „éhesek”, mert k..va régen volt már a „Szép új világ”, (lassan már inkább teljesen meg is rútult, mi meg örülhetünk, hogy lyuk van azon a bizonyos helyen, és még szelel), úgyhogy csapjunk bele.

A két „előzetes” klipnóta, a „Csatornapatkány” és az MTV felkérésére írt „Rock and rollból ötös” hamar közönségkedvenccé vált, és arra nagyon jó volt, hogy kellőképpen felbirizgálja a híveket, hogy milyen is lesz a többi szám. Megnyugtatok mindenkit, a „maradék” 11 dal is vérbeli Junkies, megmaradtak a szédítő tempójú hadonászások, de vannak kicsit pihentetőbb, középtempós szerzemények is, és egy-két helyen, szokás szerint Andris sem tett lakatot a szájára, úgyhogy egy – minden értelemben – (be)érett rock ’n’ roll csapat átlag feletti lemeze lett a „Degeneráció”.

A nyitó „Teljes gáz” remekül megadja az alaphangulatot, és gyorsan átvágtatunk a már említett „Csatornapatkány”-on, majd a címadó „Degeneráció”-n is, hiszen az iram csak a negyedik, „Ezt érezni kell” című, kissé Seattle-szagú nótánál törik meg először.
Aztán a jön a nagyon giccses címet kapott „A drog az rossz”, amit nem is tudok hova tenni, ’bagoly mondja verébnek’, talán legjobb, ha idecitálom Illetékes elvtársat, aki mint tudjuk, értette a viccet, de nem szerette.
Az utána következő „Alagút” akusztikus kezdése, és Andris éneke már-már a Piramis(!), vagy az LGT(!!) világába repít, de aztán megint felpörögnek a kerekek, és piszok hamar visszazökkenünk, mert az ultrabrutál cséplés, és az agresszív szóköpködés inkább a Motörhead több évtizede levédett zakatolásaként forralja fel a vérünket. Azért hihetetlen, hogyha Barbár megrázza magát, milyen riffek és szólók jönnek ki a kezei közül.
Az „Apám egy japán” és a „Telefon” sem lassít, előbbi bizarr szövege felborzolja a kedélyünket, utóbbié viszont telitalálat. Kilencediknek a „Nem szeretlek már”, és az utána helyet kapott – itt is nagyon súlyos sorokkal betámadó – „A civilizáció foglya” vad lüktetése taszajt tovább minket.
A záró hármas első trekkje, a vérpunk alapú, dallamos kórusokat elővezető „Hjúmenrész”, másodikja az ismét fékbehúzós témákkal telerakott „A szabadság himnusza”, ahol deja vu-ként megint a régi klasszikus magyar bandák szellemei ereszkednek közénk, harmadikja pedig, a korong lecsengését megadva, a főcímzeneként már tarolt, (és már fent említett) „Rock and rollból ötös”.

Dinamikailag remek az anyag vonalvezetése, és hát meg kell mondjam nem is szól rosszul. Andris éneke pont annyira van elől, hogy Fenegyerek egészséges – vagy inkább gonoszkodva fogalmazva, kipihent – dobolását ne nyomja el, Riki csattogó basszusa pedig, Barbár harapós gitárjával van teljesen egálba húzva, tehát az aranymetszés szabálya tanítanivalóan pontosan betartatott.

A fiúk eléggé dühösek a világra, hol finomabb, hol direktebb utalásokkal jópárszor megmondják a tutit, de szerintem egy kicsit meg is nyugodtak, hogy végre túlvannak az elmúlt négy éven, és kézben a lemez. (A csapattal kapcsolatos történéseket, kavarásokat szerintem mindenki vágja, megfelelően voltunk tájékoztatva az új dobos, Fenegyerek sima lábtörésnek indult, több év szünetet eredményező kálváriájáról, Riki magánéleti zűrjeiről, stb.)

Egyszóval, érdemes volt várni, a – nem tudom hányadik generáció alkotta – Junkies rajongótábornak minden bizonnyal jól fog esni a “Degeneráció”. 

október 21.,