John Gallagher megállíthatatlanabb, mint egy hasmenéses vízilócsorda. Sikerült talpra állítania a Dying Fetus-t, miután mindenki lelépett mellőle a Destroy lemez kiadását követően (ekkor jött ugye létre a Misery Index), és lehet bármekkora jövés-menés a zenekari felállásban, jöhet bármilyen nehézség, vagy probléma, őt legfeljebb egy kicsit hátráltatni tudja, feltartóztatni nem. A 2007-es War Of Attrition album óta történt személyi változások sem tántoríthatták el a folytatástól; először ugye a dobos Duane Timlin cserélődött le Trey Williams-re (mindkét ütőssel láttam őket, és élőben Trey játéka pontosabb és dinamikusabb elődjénél, úgyhogy igazán jó választás volt), majd a gitáros Mike Kimball szállt ki. Az ő helyére viszont mindeddig nem sikerült megfelelő jelöltet állítani, így a stúdióban – akárcsak a legutóbbi magyar koncertjükön – hárman látták el a feladatukat.
A War Of Attrition egy kompromisszum-mentes, izmos anyag volt, az eltelt két év távlatából szemlélve, ha nem is hibátlan, de egyértelműen jobb, mint a Stop At Nothing, melyen csak néhány, azóta is a koncertprogram részét képező szám volt úgy istenigazából ütős, a többi megmaradt témahalmok szintjén. A Descend Into Depravity túl kb. húsz meghallgatáson, ugyancsak erős album, és valahol meg tudom érteni azokat, akik a stílus berkeiben klasszikusnak számító Destroy The Oppositiont emlegetik vele kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy lemásolták, vagy ami még rosszabb lenne, versenyre próbáltak volna kelni azzal az albummal, de a riffek, váltások egy részében, s néhol a dalszerkezetekben is érezhető a hasonló megközelítés. Ezt azonban túlmisztifikálni nem érdemes, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a nyolc számos album jellegzetes Dying Fetus-féle death metal, mely a banda összes emblémáját magán viseli John metronóm-pontosságú komplex riffelésétől kezdve a rengeteg blastbeaten és a gyakori, dinamikus tempóváltásokon, belassulásokon át a hc / grindcore hatásokig. Régi ismerősként üdvözölhető John gyomorból felböfögött mély gurgulázása, Sean Beasley károgós hangja pedig továbbra is kiköpött Netherton. A dalokhoz pedig a lehető legjobb ötleteket próbálták kiszelektálni; ha nagyon ki akarnék ragadni párat közülük, az a gőzmozdonyként robogó Your Treachery Will Die With You, a meglepően dallamos szólóval ellátott, de amúgy gyilkos Shepherd’s Commandment (melynek néhány virgájáról az utolsó Origin album is beugrott), és a címadó lenne az emlékezetes nyitó témája miatt. Johnnak amúgy mintha megjött volna a kedve a szólózáshoz a Criminal Elementes vendégeskedés után, legalábbis az előző albumhoz képest most több ilyesmi téma van (a Conceived Into Enslavementben mi megy már!), illetve a teljesség kedvéért tegyük hozzá, pár helyen régebbről ismerős momentumok is felbukkannak.
A hangzás csontszáraz, egy kicsit szellős, de tiszta és brutális, főleg a gitárok szólnak igencsak szikáron. Bár az új Nile lemezre egész biztosan nagyobb figyelem irányul majd az elkövetkező időszakban, és manapság a technikásabb death metalt sikk pocskondiázni bizonyos körökben, de ez semmit nem von le a Descend Into Depravity értékeiből. Minőségi alkotás egy saját stílussal bíró, műfaja iránt kétségbevonhatatlanul elkötelezett zenekartól, mely ugyan megalkotta már a maga etalonjait, de attól még továbbra is tartja helyét a legpatinásabb nevek közt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
